Északkeleti Ujság, 1917 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1917-08-11 / 32. szám
Nagykároly, 19i7. augusztus 11. 32-ik szám. IX évfolyam. ■ ............-t............. ÉS ZAKKELETI ÚJSÁG NAGYKÁROLY ÉS ÉRMELLÉK POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. — A NAGYKÁROLYI KERESKEDŐ TÁRSULAT HIVATALOS KÖZLÖNYE. Előfizetési árak: Szerkesztőség és kiadóhivatal: Egész évre ......................................... 8 koronaFőszerkesztő : DR. VETZÁK EDE. NAGYKÁROLY, SZÉCHF.NYI-UTCZA 20. SZÁM. Félévre ...................................... („KÖl.CSEY-NYOiMDA“ R.-T. NAGYKÁROLY.) Negyedévre ................................ 2 „ '1 . Hirdetések ugyanott vétetnek tel.--------Tanítóknak egész évre...................... .. G ., ____ MEGJELENIK MINDEN ftZOKMTOB. Nv iltrér sora 6d fillér. Maximális árak és még valami. Irta: Vidákovich Dániel, főgimnázium! igazgató. Mindenki tudja, még a verebek is csiripelik, hogy a maximális ár az megmosolyogni való valami, amit az elmélet felállított ugyan, de a gyakorlati élet kifigurázott. Az eladó nem tartja be, mert a gyomor nagyobb ur mint a rendelet kibocsájtó s éppen azért teszi túl magát mindenen és ad többet, csakhogy megszerezze, csakhogy neki legyen abból a dologból. Szép ára van a búzának, de még szebbet fizetnek érte a fogyasztók a termelőnek — közvetítő nélkül is és szívesen fizették a dupláját is, a fő az, hogy beszerezte légyen az illető a — mindennapi kenyeret. A rendelet megállapította a múltban is, hogy a sörárpa más mint a takarmány árpa, amazért több duKá! mint emezért. És Uramfia mi lett a következmény? A leghitványabb takarmány árpát, még a disznó hizlalásra Imola. (Egyszeri! mese egy aranyhaju kisleányról, aki elment megkeresni a boldogságot.) Irta: Z. Odria. . . . Hideg szobában, hófehér ágyacská- ban, kócos babák, nyafka medvék társaságában aludt a ház gyöngye, szemefénye: az örökmosolygós, pici piros ajkú, gyünnyögő, aranyhaju Imola . . . Mint egy kis angyal: aludt és mosolygott! ... A másik szobából gyönge pír szűrődött át és lángbaboritotta a hófehér ágyacs- kát. Sercegő mécses fényénél, arany feszület alatt levelet olvasott egy sápadt, szomorú asz- szony: Imola mamácskája. És a levél nedves volt: ó, milyen nedves. A fájdalom forró gyöngyei harmatozták teli-teli a levelet. A frontról jött egy sikolytó üzenet! Imola fölriadt. A piros lázrózsák elborították orcáját. Fázott és didergett. , Hirtelen támadt haragos vihar kiszakította az ablakot és a kis angyal repült-repült hetedhét országon át. A kócos babák, a bundás mackók, az esetlen lábú lovacskák, a „gyű te kesé-“k, a „sicc te cicá-“k, a „hess madárkáik is mind-mind repültek vele: tüskén, bokron, árkon át. Piros sapkás aranymadár vitte Óperenciás tengeren is túlra; csörgő szarka az üveghegy tetejére; hétfejü sárkány a cukorhegy méhébe: annak is a kellős közepébe. . . . Itt lakik az Istenke, — gondolta Imola és merészen bekopogott egy kakaslábon forgó gyémántos kastélyba. — Mit hoztál te mihaszna ? — szólalt meg belülről valaki és a következő pillanatban már megállt a ház, kitárult a kapu es egy torzon- borz, csunya-csunya, fehér szakállas bácsi ásított feléje. Hamm! . . . majd be kapta Imolát a nagy szájával. Juj de megijedt a kis anszánt árpát is a termelő abban a minu- tában kinevezte sörárpának, no mert azért többet kap ti. Egy más szemelvényt is lássunk! A maximálás a lencse és bab kilogrammjára ad megszívlelendőt a termelő és fogyasztó számára és ennek dacára a termelő liter és hektoliterben bőszéi. Liter lencse potom 6 korona, liter bab potom kettő negyven s vigan lemosolyogja a termelő a maximálást, no mert mért adná a maximális áron, mikor amugyis megveszik a háromszoros-négyszeres áron. Ha meg a maximálás különbséget tesz a prima, másodrendű, harmadrendű áru között, a 76, 77, 78, 82 kg.-os búza között, ugyan melyik termelő az, aki elismerné, hogy az ő búzája nem 82 kg.-os és hogy az ő áruja, közfogyasztási cikke nem prima. Azt mondják, kettőn ál! a vásár. Igaz, de amikor az a kettő megfeledkezik a köztisztességről, vagy legalábbi s az egyik belekényszeríti a másikat abba, hogy megfeledkezzék a köztisztességről. Aztán ki az a merész, bátor és független aki megalkuszik a maximális gyalka, alig tudott szóhoz jutni. Mégis megemberelte magát, és gyöngéd hangon suttogott. — Az Istenkét keresem jó bácsika: beszélni szeretnék vele. — Hm ! . . . nem ér rá veled bajlódni az Istenke: sok a dolga szegénynek. Ép a háborús krónikát írja. A rossz embereket számolja, vagy a jókat: vagy mit tudom én, hogy mit. — A háború miatt jöttem én is! . . . — mondta halkan Imola, de oly halkan, hogy az öreg sóhajtása túl harsogta sza vát. — Hát csak kerülj beljebb, majd bejelentelek az Istenkének, itt várj, mig rád kerül a sor. És Imola várt, alázatosan meglapulva. És sirt, sokat sirt. Mit is tud mást csinálni egy kisleány? ... És a kócos babák is sírtak, a lovacskák is, kutyuskák is, medvék is. Csupa könny lett az aranyszövésü puha szőnyeg. Végre kinyílt az ajtó. Angyalkák _ jöttek eléje és bevezették az Istenke elé. Ó, mintha a napba nézett volna bele, alig mert fölnézni az Istenkére. Nem is látott belőle semmit: csak érezte, hogy itt van az Istenke. Szemtől-szembe vele. Csak a hangját hallotta; mintha angyalkák hárfáztak volna a messzi égen, úgy muzsikált az Istenke hangja: — Mit hoztál kisleány? — kérdezte az Istenke. Imola falreértette a kérdést: azt hitte, hogy már az Istenke is olyan önző, mint az emberkék lent a földön. Azt hitte, hogy az Istenke is csak kapni szeret valamit, de adni nem. Persze, rosszul hitte Imola! . . . Maid bátortalanul, akadozva kezdett csacsogni. És csacsogott, csicsergett, beszélt, pörölt, kért, könyörgött, hogy a jó Istenke alig győzte hallgatni. Az öreg kapus, aki mögötte állt, meg is csípte és a fülébe súgta, hogy ne beszéljen már annyit. A mackók, babák, lovacskák pedig egyre biztatták, bátorították. Hát beszélt is, majd el állt a lélegzete: ár háromszorosában, négyszeresében s azután mikor már portájára hozták, kijelentse, hogy: barátom a maximális áron felül egy fityinggel se adok többet s ha nincs megelégedve, menjen panaszra a sóhivatalba. Egyszer talán sikerül ez a trükk, de azt hiszem a bojkottirozás hallgatagon is bekövetkezik ránézve, mert óvatosak lesznek vele szemben a termelők, eladók. A puritán, a maximális árakat betartót Diogenes- lámpájával kell keresni, ezeket inkább az árusok fogják megismerni s szöknek előle, félnek a vásárlásától mint a pestis- bacillust hordozó embertől. Oh mennyivel magasztosabb dicsfény veszi körül azt aki — sajnos manapság epidémia ez — maga jószántából igér többet, ígérd csak a maximális árat — felkopik állad, kinevetnek a legjobb esetben. Uram, mit mond, nincs szén? Nincs koksz, nincs ez, nincs az? Minden van, csakhogy ön Uram nem tud belehelyezkedni a háborús erkölcsökbe. Minden van uram, csakhogy minden a maximális áron felül és semmi sincs a maxi— Nem hoztam semmit Istenke: csak magamat, az ártatlanságomat, a kicsi szivecs- kémet. Nem hoztam semmit Istenke, inkább vinni szeretnék valamit, kérni jöttem, a boldogságért jöttem; el szeretném vinni a földre, az embereknek. Az Istenke megtörölte a szemét és halkan muzsikált a hangja: — A boldogság lent van a földön kisleány! Már régen odaadtam az embereknek. — Nincs lent Isteníce! — sirdogálta Imola. — Nincs, nincs, nincs! Anyika mindig sir és egyre azt hajtogatja, hogy a boldogságot elvitte az Istenke, hogy a boldogság itt van az égben. Es a nagyapó is igy tudja, a Mari néni is és mindenki, aki sir lent a földön. — Miért sir anyika? — Mert elvitték apikát katonának! — Miért sírnak a többi emberek? — Mert háború van, mert a boldogság nincs lent a földön. — Miért van háború ? — kérdezte az Istenke szomorúan és belenézett a csillagokba, majd Imola nedves szemébe. — Hát nem tudod, Istenke? . Az Istenke lehajtotta a fejét és hallgatott. — Hát jó 1 . . . majd én megmondom, hogy miért van háború, ha te nem tudod Istenke. Hát-hát azért van háború, mert az orosz cár elakarja rabolni ami földünket, a szép Magyarországot. Az Istenke hitetlenül rázta a fejét: — Magyarországot? — Igen, ami édes hazánkat. És az olasz király is el szeretné rabolni, meg a szert* király, meg a román király, meg a . . . Az Istenke még hitetlenebbül rázta a fejét: — Hát olyan-lopósak azok a királyok? — De milyen lopósok! —suttogott Imola és mindjobban belemelegedett a beszédbe. — Olyan lopósak, mint a cigányok. És csirkefogók:
