Északkeleti Ujság, 1917 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1917-01-06 / 1. szám
2-ik oldal. ÉSZAKKELÉI ÚJSÁG ÉS NAGYKÁROLY ÉS ÉRMELLÉK 1-ik szám. közeg rafinériát? És most ezek és ilyen nézetek összeütközhetnek s néha olyan háztartások kárára is, amelyekben az eljárás túlhajtott szigorát semmi sem indokolja. Szeretnénk szót emelni a hadicsaládok s a hivatalnoki osztály érdekében. Az előbbiek kenyérkeresője távol, az otthonmaradt asszony a rászakadt gondok terhe alatt megörlött idegekkel türelmetlenkedik, vitatkozik, talán zsörtöl . . . Értsük ezt meg ! És értsük meg a hivatalnoki karnak bizonyára becsületes szándékú bevallását is. Ez az osztály az, amely ebben a háborúban legtöbbet vesztett s nem volt módjában terménykészleteinek hiányait más élelmicikkel pótolni úgy, amint azt a boldog vidék sok irányban teheti ma is. Képviselőtestületi közgyűlés. Városunk képviselőtestülete december 30-án rendkívüli közgyűlést tartott gyenge érdeklődés mellett. Debreczeni István, kir. tanácsos, polgármester üdvözli a megjelent tagokat s a gyűlést megnyitja. A gyűlésnek egy tárgya volt: a központi szeszfőzdének felállítása. A közgyűlés úgy határozott, hogy központi szeszfőzdét nem állít fel. Ugyanis városunk határában szilva egyáltalában nem terem, a bortermés is nagyon csekély, úgyhogy a megfelelő, szükséges nyers- terményünk nincs; a szeszfőzde pedig nagy befektetést igényelne s annak vezetése széles szaktudást kívánna, a közgyűlés a városi kezelést nem ajánlja s nem L fogadja el, annál is inkább, mert a Központi Bank és az Önsegélyző Népbank ilyen gyár létesítésére az engedélyt már megkérte. A polgármester ezután a jegyzőkönyv hitelesítésére Brichta Miksa, Görög József, dr. Melinda László, Rosenberg Bertalan és Sfroh- májer Ferenc képviselőtestületi tagokat felkérvén, a gyűlést bezárta. Br. Az ipari cikkek árszabályozása. Az ipari érdekeltség nem fogadta valami nagy lelkesedéssel az Országos Magyar Gaz| dasági Egyesületnek azt az akcióját, mely az I ipari cikkek árszabályozását kívánja. Sok min- ! denféle érvet hoznak ellene. Mindenekelőtt azt i mondják, hogy Omge ezzel az akcióval csak a 1 Gyáriparosok Szövetségének ama másik akció- 1 iát akarja ellensúlyozni, amely az élelmicikkek i rekvirálása és árszabályozása terén erélyesebb j rendszabályokat követel. Továbbá elismerik í ugyan, hogy az iparicikkek folytonos és meg ! nem okolható drágulása ellen is tenni kell ! valamit. De szerintük a cikkek sokfélesége és ! minőségbeli különbségei következtében az j egységes árszabályozás és nevezetesen a határ- árak megállapítása leküzdhetetlen nehézségekbe ütközik. Ennek az ellentétnek a mezőgazdasági és ipari szakképviseletek között igen egyszerű a magyarázata. Mindkét érdekeltség a maga érdekeit védi és a maga érdekében igyekszik a kormányt a törvényhozást és a közvéleményt befolyásolni. Rendes békés viszonyok ez az ellentét az agrár és ipari érdekeltség között természetes. Mindkét képviselet csak hivatását teijesiti és természetes rendeltetésének tesz eleget, ha kizárólag megbízóink anyagi érdekeit védi. Most azonban nem éltünk békés időket, nem vagyunk rendes viszonyok között. A közérdek fogalmának, mellyel normális viszonyok között annyiszor visszaélnek, ha parti- kurái.is érdekek propagálásáról van szó, ezekben az időkben végzetes nagy jelentősége van. Az állam most nincs abban a helyzetben, hogy akár az egyik, akár a másik foglalkozási ágat kedvezésekkel protezsá’ja. Agrár-merkantil ellentétek elsimítására most se ideje, se módja. Mos áldozatokról van szó, melyet a termelő- és vállalkozó osztályoknak egyforma készséggel kell meghozni. És ezeknek az áldozatoknak a megajánlásában azoknak kell előljárni, akik a társadalmi szervezetek éten vezető és irányitó szerepre vannak hivatva. Egészen viszás c'olog tehát, ha az ipari körök a mezőgazdasági ellátás nehézségeivel, a mezőgazdasági körök pedig az ipari ellátás nehézségeivel foglalkoznak. A. természetes és ilyen időkben szinte magától értetődő eljárás az volna, hogy az iparosok és vállalkozók vezetői egyrészt és a gazdatársadalom képviselői másrészt a maguk szakértelmét és tájékozottságát a saját szakmájukban értékesítsék a közérdek védelmében. Vagyis a gazdák és iparosok ne arról tanácskozzanak és memoranduniozzanak elsősorban, hogy mi történjék a másik foglalkozási ágban, hanem arról, hogy mit kell csinálni a saját területükön, hogy a közellátás bajain, ameny- nyire csak lehetséges, segíteni lehessen. Az ipari körök sem tagadják, hogy az iparcikkekkel való ellátás terén is az elvisel- hetetlenségig nehéz viszonyok uralkodnak. A textin és bőrárukat, tehát ruhát, cipőt, fehérneműi, vas, fém és fafeldolgozó iparcikkeit, a legszükségesebb szerszámokat, edényeket, bútorokat már alig lehet megfizetni. Hogy ez a drágaság nemcsak a polgári lakosság megélhetését nehezíti meg, de a mezőgazdasági termelésre is mennyire hat, azt szinte felesleges bizonyítani. Már most mi szívesen elhisszük az ipari képviseletnek, hogy maximálás és rekvirálás ezen a téren nagy nehézségekbe ütközik és a kezelés rendkívül bonyolódott. De épen ő tőlük várjuk, az ő hozzáértésüktől, tájékozottságuktól, hogy megfelelő javaslatokkal és tanácsokkal siessenek a kormány és törvényhozás segítségére. Teljesen igaz, hogy a mezőgazdasági cikkekkel és nevezetesen az élelmicikkekkel való ellátás terén még nagyon sok a tennivaló és a viszonyok javításra szorulnak. De az mégis visszás dolog, hogy amig ezen a téren legalább állandó a viszonyok megjavítására való törekvés, addig az ipari cikkek áremelkedését semmi sem korlátozza. Ha az ipari ér- deüség azzal akar kitérni a kérdés elöl, hogy az nehéz és bonyolódott, hát ez?.e! csak azt bizonyítja hogy fel a kérdés feltevésétől és megoldásától. Mert nincs az a bonyolódott és nehéz probléma, melyet kellő akarattal és hoz- záértéssen meg ne lebeíne oldani. Az iparágak különben is karíelekbe és központokba vannak szervezve és igy az ellenőrzés és szabályozás nem ütközheíik valami leküzdhetetlen nehézségbe. * I | Adakozzunk a Vörös Kereszt Egylet I nagykárojyi fiókjának. — „Bizonyára rólunk diétáznak — mormogta magában. — Bennünket szapulnak, pedig jobban tennék ha saját rongyaikat mos- j nák . . . “ Azzal ismét az asszonyhoz fordult: — „Megértetted . . . ?! — Borsot törj az orra alá annak az asszonynak! S meg ne halljam, hogy megbékélsz vele, mig én oda vagyok . . . Petők Pálnak vagy te a felesége . . . Petők Pálé . . .! Értetted ! ?“ Dehogy is értette a szegény asszony. Könnyein keresztül, amely elöntötte szelid kék szemeit, csak az urát nézte, az ő kedves . . . csukaszürkébe bujtatott urát . . . Mit törődött ő most a Kárász családdal, amikor a szive csordultig megtelt keserűséggel! Nem is látta őket, pedig alig voltak húsz lépésnyire tőlük. Az ura kifakadását sem hallotta s csak úgy gépiesen, lélektelenül válaszolt vissza: — „Meg . . . megértettem . . . Pedig nem éríette. Csak azt tudta, azt értette, hogy ö most búcsúzik, hogy a párja messzi útra indul. Harcba, háborúba, ahol még az élete sem biztos ... Ezt tudta ő, ezt értette, ezt érezte csak . . . Kárász Péter szintén beszélt életepárjához .. . . Szelíden, halkan, békességesen. Az ő szivében már nagyobb volt a hajiam, több volt a kívánat a megbékülésre. — „Vigyázz drágám mindenünkre! Neveid jól a gyermekeket! Ne mondja a falu: látszik, hogy nincs férj a háznál. S ha a szomszédasszony békülni kivárnia, fogadd el a békülő jobbot. Hiszen ez a közös csapás j kiengeszteli még a halálos elleneket is ...!“ —; — „Mit ? — csattant föl az asszony. — Hogy én megbéküijek . . . ? Nem, soha! inkább temssenek halottan a sírba, hogysem együtt éljek vele . . .!“ — — „No, no, lelkem! Csak csendesedjél! Hiszen tudod, hogy én sem álltam eddig valami jó lábon velük ... De . . . most. A szenvedés . . . —“ — Semmi most! Semmi szenvedés! — vágott közbe villogó szemekkel az asszony — Ha annyira sziveden fekszik a dolog, békülj meg magad. De én ... én nem teszem soha!“ — Kárász Péter nagyot sóhajtott és más irányba terelte a beszédet, nehogy még keserűbbé tegye az elválásnak, amúgy is könnyes perceit. Nemsokára sorakozót fújtak. Zokogva borultak férjeik nyakába, a siró asszonyok s haik zokogással ölelték szivükre drága fiaikat a kesergő anyák. Elindult a menetszázad nótázva, dalolva s hosszan nézett utánuk a hozzátartozóknak panaszosan siró tömege. A nagy tolongásban Petőkné és Kárászné összetalálkozott. — „Mikor mén haza? — kérdezte szelíden Petőkné s kék szemeit békét-könyörgően emelte a sugár-termetű asszonyra. — „Mit tudom én „— volt az éles válasz —“ Majd csak hazamegyei: egyszer —“. Petőknének szivébe nyilalott valami. Mint a tőr járta át belsejét a válasz s szemeiből újra kibuggyantak a fájdalom könnyei. — „Szerettem vón’, ha együtt mentünk volna“ — susogta remegő hangon. — „Csak azért kérdeztem“. — (Folyt, köv.)
