Északkeleti Ujság, 1917 (9. évfolyam, 1-52. szám)

1917-01-06 / 1. szám

2-ik oldal. ÉSZAKKELÉI ÚJSÁG ÉS NAGYKÁROLY ÉS ÉRMELLÉK 1-ik szám. közeg rafinériát? És most ezek és ilyen nézetek összeütközhetnek s néha olyan háztartások kárára is, amelyekben az eljárás túlhajtott szigorát semmi sem indokolja. Szeretnénk szót emelni a ha­dicsaládok s a hivatalnoki osztály érde­kében. Az előbbiek kenyérkeresője távol, az otthonmaradt asszony a rászakadt gondok terhe alatt megörlött idegekkel türelmetlenkedik, vitatkozik, talán zsörtöl . . . Értsük ezt meg ! És értsük meg a hivatalnoki karnak bizonyára becsületes szándékú bevallását is. Ez az osztály az, amely ebben a háborúban legtöbbet vesztett s nem volt módjában termény­készleteinek hiányait más élelmicikkel pótolni úgy, amint azt a boldog vidék sok irányban teheti ma is. Képviselőtestületi közgyűlés. Városunk képviselőtestülete december 30-án rendkívüli közgyűlést tartott gyenge ér­deklődés mellett. Debreczeni István, kir. tanácsos, polgár­mester üdvözli a megjelent tagokat s a gyűlést megnyitja. A gyűlésnek egy tárgya volt: a központi szeszfőzdének felállítása. A közgyűlés úgy határozott, hogy központi szeszfőzdét nem állít fel. Ugyanis városunk határában szilva egyáltalában nem terem, a bortermés is nagyon csekély, úgyhogy a megfelelő, szükséges nyers- terményünk nincs; a szeszfőzde pedig nagy befektetést igényelne s annak vezetése széles szaktudást kívánna, a közgyűlés a városi keze­lést nem ajánlja s nem L fogadja el, annál is inkább, mert a Központi Bank és az Önse­gélyző Népbank ilyen gyár létesítésére az engedélyt már megkérte. A polgármester ezután a jegyzőkönyv hitelesítésére Brichta Miksa, Görög József, dr. Melinda László, Rosenberg Bertalan és Sfroh- májer Ferenc képviselőtestületi tagokat felkér­vén, a gyűlést bezárta. Br. Az ipari cikkek árszabályozása. Az ipari érdekeltség nem fogadta valami nagy lelkesedéssel az Országos Magyar Gaz­| dasági Egyesületnek azt az akcióját, mely az I ipari cikkek árszabályozását kívánja. Sok min- ! denféle érvet hoznak ellene. Mindenekelőtt azt i mondják, hogy Omge ezzel az akcióval csak a 1 Gyáriparosok Szövetségének ama másik akció- 1 iát akarja ellensúlyozni, amely az élelmicikkek i rekvirálása és árszabályozása terén erélyesebb j rendszabályokat követel. Továbbá elismerik í ugyan, hogy az iparicikkek folytonos és meg ! nem okolható drágulása ellen is tenni kell ! valamit. De szerintük a cikkek sokfélesége és ! minőségbeli különbségei következtében az j egységes árszabályozás és nevezetesen a határ- árak megállapítása leküzdhetetlen nehézségekbe ütközik. Ennek az ellentétnek a mezőgazdasági és ipari szakképviseletek között igen egyszerű a magyarázata. Mindkét érdekeltség a maga ér­dekeit védi és a maga érdekében igyekszik a kormányt a törvényhozást és a közvéleményt befolyásolni. Rendes békés viszonyok ez az ellentét az agrár és ipari érdekeltség között természetes. Mindkét képviselet csak hivatását teijesiti és természetes rendeltetésének tesz ele­get, ha kizárólag megbízóink anyagi érdekeit védi. Most azonban nem éltünk békés időket, nem vagyunk rendes viszonyok között. A közérdek fogalmának, mellyel normális viszo­nyok között annyiszor visszaélnek, ha parti- kurái.is érdekek propagálásáról van szó, ezek­ben az időkben végzetes nagy jelentősége van. Az állam most nincs abban a helyzetben, hogy akár az egyik, akár a másik foglalkozási ágat kedvezésekkel protezsá’ja. Agrár-merkantil ellen­tétek elsimítására most se ideje, se módja. Mos áldozatokról van szó, melyet a termelő- és vállalkozó osztályoknak egyforma készséggel kell meghozni. És ezeknek az áldozatoknak a megajánlásában azoknak kell előljárni, akik a társadalmi szervezetek éten vezető és irányitó szerepre vannak hivatva. Egészen viszás c'olog tehát, ha az ipari körök a mezőgazdasági el­látás nehézségeivel, a mezőgazdasági körök pedig az ipari ellátás nehézségeivel foglalkoz­nak. A. természetes és ilyen időkben szinte magától értetődő eljárás az volna, hogy az iparosok és vállalkozók vezetői egyrészt és a gazdatársadalom képviselői másrészt a maguk szakértelmét és tájékozottságát a saját szak­májukban értékesítsék a közérdek védelmében. Vagyis a gazdák és iparosok ne arról tanács­kozzanak és memoranduniozzanak elsősorban, hogy mi történjék a másik foglalkozási ágban, hanem arról, hogy mit kell csinálni a saját területükön, hogy a közellátás bajain, ameny- nyire csak lehetséges, segíteni lehessen. Az ipari körök sem tagadják, hogy az iparcikkekkel való ellátás terén is az elvisel- hetetlenségig nehéz viszonyok uralkodnak. A textin és bőrárukat, tehát ruhát, cipőt, fehér­neműi, vas, fém és fafeldolgozó iparcikkeit, a legszükségesebb szerszámokat, edényeket, bú­torokat már alig lehet megfizetni. Hogy ez a drágaság nemcsak a polgári lakosság megél­hetését nehezíti meg, de a mezőgazdasági termelésre is mennyire hat, azt szinte felesleges bizonyítani. Már most mi szívesen elhisszük az ipari képviseletnek, hogy maximálás és rekvirálás ezen a téren nagy nehézségekbe ütközik és a kezelés rendkívül bonyolódott. De épen ő tőlük várjuk, az ő hozzáértésüktől, tájékozottságuktól, hogy megfelelő javaslatokkal és tanácsokkal siessenek a kormány és tör­vényhozás segítségére. Teljesen igaz, hogy a mezőgazdasági cikkekkel és nevezetesen az élelmicikkekkel való ellátás terén még nagyon sok a tennivaló és a viszonyok javításra szorulnak. De az mégis visszás dolog, hogy amig ezen a téren legalább állandó a viszonyok megjavítására való törekvés, addig az ipari cikkek áremelke­dését semmi sem korlátozza. Ha az ipari ér- deüség azzal akar kitérni a kérdés elöl, hogy az nehéz és bonyolódott, hát ez?.e! csak azt bizonyítja hogy fel a kérdés feltevésétől és megoldásától. Mert nincs az a bonyolódott és nehéz probléma, melyet kellő akarattal és hoz- záértéssen meg ne lebeíne oldani. Az iparágak különben is karíelekbe és központokba vannak szervezve és igy az ellenőrzés és szabályozás nem ütközheíik valami leküzdhetetlen nehéz­ségbe. * I | Adakozzunk a Vörös Kereszt Egylet I nagykárojyi fiókjának. — „Bizonyára rólunk diétáznak — mor­mogta magában. — Bennünket szapulnak, pe­dig jobban tennék ha saját rongyaikat mos- j nák . . . “ Azzal ismét az asszonyhoz fordult: — „Megértetted . . . ?! — Borsot törj az orra alá annak az asszonynak! S meg ne halljam, hogy megbékélsz vele, mig én oda vagyok . . . Petők Pálnak vagy te a felesége . . . Petők Pálé . . .! Értetted ! ?“ Dehogy is értette a szegény asszony. Könnyein keresztül, amely elöntötte szelid kék szemeit, csak az urát nézte, az ő kedves . . . csukaszürkébe bujtatott urát . . . Mit törődött ő most a Kárász családdal, amikor a szive csordultig megtelt keserűséggel! Nem is látta őket, pedig alig voltak húsz lépésnyire tőlük. Az ura kifakadását sem hallotta s csak úgy gépiesen, lélektelenül válaszolt vissza: — „Meg . . . megértettem . . . Pedig nem éríette. Csak azt tudta, azt értette, hogy ö most búcsúzik, hogy a párja messzi útra indul. Harcba, háborúba, ahol még az élete sem biztos ... Ezt tudta ő, ezt ér­tette, ezt érezte csak . . . Kárász Péter szintén beszélt életepárjához .. . . Szelíden, halkan, békességesen. Az ő szivében már nagyobb volt a hajiam, több volt a kívánat a megbékülésre. — „Vigyázz drágám mindenünkre! Ne­veid jól a gyermekeket! Ne mondja a falu: látszik, hogy nincs férj a háznál. S ha a szomszédasszony békülni kivárnia, fogadd el a békülő jobbot. Hiszen ez a közös csapás j kiengeszteli még a halálos elleneket is ...!“ —; — „Mit ? — csattant föl az asszony. — Hogy én megbéküijek . . . ? Nem, soha! in­kább temssenek halottan a sírba, hogysem együtt éljek vele . . .!“ — — „No, no, lelkem! Csak csendesedjél! Hiszen tudod, hogy én sem álltam eddig valami jó lábon velük ... De . . . most. A szen­vedés . . . —“ — Semmi most! Semmi szenvedés! — vágott közbe villogó szemekkel az asszony — Ha annyira sziveden fekszik a dolog, békülj meg magad. De én ... én nem teszem soha!“ — Kárász Péter nagyot sóhajtott és más irányba terelte a beszédet, nehogy még kese­rűbbé tegye az elválásnak, amúgy is könnyes perceit. Nemsokára sorakozót fújtak. Zokogva borultak férjeik nyakába, a siró asszonyok s haik zokogással ölelték szivükre drága fiaikat a kesergő anyák. Elindult a menetszázad nótázva, dalolva s hosszan nézett utánuk a hozzátarto­zóknak panaszosan siró tömege. A nagy tolongásban Petőkné és Kárászné összetalálkozott. — „Mikor mén haza? — kérdezte szelí­den Petőkné s kék szemeit békét-könyörgően emelte a sugár-termetű asszonyra. — „Mit tudom én „— volt az éles vá­lasz —“ Majd csak hazamegyei: egyszer —“. Petőknének szivébe nyilalott valami. Mint a tőr járta át belsejét a válasz s szemeiből újra kibuggyantak a fájdalom könnyei. — „Szerettem vón’, ha együtt mentünk volna“ — susogta remegő hangon. — „Csak azért kérdeztem“. — (Folyt, köv.)

Next

/
Thumbnails
Contents