Északkeleti Ujság, 1916 (8. évfolyam, 1-53. szám)
1916-08-26 / 35. szám
Vili. évfolyam. Nagykároly, 1916. augusztus 28. /! VfZt 35-i k északkeleti újság NAGYKÁROLY ÉS ÉRMELLÉK 11-a > , . . ÍW POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. — A NAGYKÁROLY! KERESKEDŐ TÁRSULAT HIVATALOS KÖZLÖNYE. Előfizetési árak: Egész évre Félévre ...................... Ne gyedévre Tanítóknak egész évre .. 8 korona. 4 „ o Főszerkesztő: DR. VETZÁK EDE. StElifSLENIS MIEBEIi SZOMBATOS. Szerkesztőség és kiadóhivatal : NAGYKÁROLY, SZÉCHENYI-UTCZA 20. SZÁM. („KÖLCSEY-NYOMDA“ R.-T. NAGYKÁROLY.) Hirdetések ugyanott vétetnek ?e!. == Nvilttér sora 60 fillér. Középiskoláink reformja. A háború utánra sokféle reformot tervez az állam a kormányzás különféle ágaiban. Persze a legelső helyen az adóreformok járnak s valószínűleg a többi hadviselő államoknak is ez lesz a sorsuk. A háború mindenütt kimeríti az áliamok gazdasági erejét s ma már még a gazdagnak mondott Anglia parlamentjében is kétségbeesve panaszkodik a szónok, hogy a naponta öt millió fontnyi háborús kiadás tönkreteszi az országot. A háborúnak ez az utóbaja mindenütt érezhetővé fog válni, annái jobban, minél későbben következik be a béke. Tehát jönnek az adóreformok, amik ugyan csak az állampénztárt fogják reformálni, az adózókat pedig még jobban kétrét görbítik. De hát kellenek más reformok is. A politikai jogok terén, a haderő terén, a gazdálkodás intenzivebbé, tétele terén is. És az oktatás körűi. A mi középiskolai oktatásügyünk annyira kavart és kevert, mint sehol más országban. Nagyon meglátszik rajta, hogy a fejlesztése különböző idejeiben nagyon különböző programok után indultak, egyszer egyik, máskor másik idegen mintát vették hozzá bálványul. Erre is nagyon ráfér a reform. Tervezik is, hogy a sok különbözőséget egységesítsék, egy iegyen a tanrendszer, vagy legalább egységes alapon dolgozzon. Hogy kiküszöböljön olyan felesleges dolgokat, amikkel ma oknéiküi, minden gyakorlati céi nélkül, tömik íeie a diák fejét, anélkül, hogy azokra a tudásokra az életben szüksége volna. Amiknek akkor sem vehetné hasznát, ha ei nem felejtette voina a tudásukat. .Mennyi céltalan gyermekkinzás történik ezen a téren s az élettől milyen idegenül neveli föl őket a mostani rendszer! Egy volt közoktatásügyi miniszterünk ezt igy mondta el: kitünően.; érettségizett fiát jutalmul a nyári vakác óban a külföldre vitte utazni. A fiú mirdéní megtanult, amit az iskolában tanulni kellett, a lélektantól a görög klasszikusokig, de hogy miként kell Becsből Berlinig vasúti jegyet váltani, arról fogalma sem volt. A középiskolák egyik reformja az .volna, hogy törülnének g;gyes fölösleges tantárgyakat a mostani görögpótló mintájára s ahelyett behozzák a hazai, elterjedtebb nemzetiségi nyelvnek tanulását. Nem a kisebbeket, nem szlovént vagy bunyevácot, de az elterjeítebbeket, mint a tótot, románt, szerbet, mindenütt azt, amelyik az illető vidéken járatos. Ez a tervezet már is vita tárgya. Egyfelől a konzervativek, akiknek minden úgy van jól, ahogy van, ellenzik, más pedagógusok pedig, különösen nemzetiségi vidékeken tanítók, helyesük. Valószínűleg ez az irány fog győzedelmeskedni. De akkor vegyék bele a német nyelvet is. Talán nem tanítják a német nyelvet az iskolákban ? Dehogy nem, sőt mostanában a szövetséges németnek elsősorban azzal szoktunk eldicsekedni. De tanult-e meg valaki jól a középiskolákban németül, vagy franciául ? Nem. A tanárok talán az okai ? Dehogy. Elsőrendű emberek a szakmájukban, amint hogy az nem is lehet másként, de a rendszer rossz, amely szerint tanítani kötelesek. Ez a rendszer a latint nyolc éven áí csaknem minden nap taníttatja, a tanuló azonban nyolc év múlva is csak annyit ért latinul, de használni annyira sem tudná ha az járónyelv volna amennyi az éleiben egy bács—berlini vas tuj jegy megváltásához volna szükséges. Ezt a rendszert ei kell törülni. De ha az az elv fog érvényre kerülni, hogy tanítsák a nemzetiségi iskolákban a magyart, viszont a magyarokban ezt vagy amazt a nemzetiségi nyelvet, akkor ezt a régi copfos nyelvtanitási rendszert be kell tenni a lomtárba, jói megérett már rá. Újabb nyelveknek tanítása ezen a régi alapon, megint csak nem vezetne haszonra. Hogy Berlitz-rendszer-e, A Sáriak. Irta: Károlyi Gyula. A két öreg szabadságos otthon, a korcsmában találkozott- Nagy ovációval ölelgették egymást. — Kend vóna ez, Serbán ? Csak tán nem ! — Vagy igen, Istók öcsém! Sose gondoltam, hogy meglátom még egyszer elevenen a csengeri vén ficfákat . . . Sert hozzál, Náci! — Nekem is ! ... Osztán mennyit kapott kend ? — Két hetet, de má karácsonyba is vótam ithun. Hát te ? — Én hármat, most először. Hun szógál kend ?-— Én? ... Hm! Messzi .. . Muszkaországba. Hát te? — Én most a tálján gránicon. Azelőtt a szerviánok ellen vótam. Jól elhelyezkedtek a hosszú, kecskelábu asztalnál, a melyen sörösüvegek sorakoztak. A korcsmában egyre többen gyülekeztek, mert hire futott az eseménynek faluszerte; ithun a Serbán, meg az Istók, hej, vájjon a többi merre, miféle ég alat tanyázhat ilyenkor? Eljöttek a vének, a kik közül egyik-másik részt vett a boszniai okkupációs hadjáratban. Libasorban szállingóztak be az asszonyok, némelye karon ülő gyerekkel, hogy meg tudakolják, nem ho- zott-e hirt valamelyik az urok felől. Nagy zsivajjal sereglettek a kamaszok, a jövő emberei, ők töltötték most be nemcsak a korcsmát, hanem az egész világot, pipázva, iegénykedve ; szilaj szemükben lángolt a kíváncsiság és száj- tátva falták a két öreg bakancsos minden kis szavát. Serbán, a harcsabajuszu, pipát tömött, Istók, a kancsi, vergóniára gyújtott, nagy pöf- feszkedéssel. Mikor a pipa meglehetősen szeleit a harcsabajuszu nagyot harapott a sörből (le ne nyelje kend a poharat is !) és a kancsi felé komázott: — Hát osztán mi újság most arra, nálatok ? — Sok minden, Serbán bá ! Leginkább az, hogy a menkü csapja meg, a ki legelőször ki- tanálta ezt a háborút. Sohse lesz vége. . . Az asszonyok kórusban visították: — A má nem újság ! Verje meg a csuda ! A kancsi a füstbe nézett és most ő kérdezte : — Hány ütközetbe vót kend? — Hányba-i ? Bion, ha tudnám, megmondanám. Nincsen Nácinak annyi üveg sere, a hány veszedelembe én forgolódtam. Mit tudnak ezek ithun ? Istók helyeslőén rázta a fejét: — Bion, semmit. Annak csak az a jó Isten a megmondhatója, hogy mi van ott: Lassankint belemelegedtek a társalgásba. A harcsabajuszu vitte a szót: — A cserkészek ... Tudod, milyen emberek azok ? .. . Ha idejönne egy, hát megenné az egész falut... Tizenkettővel gyűlt meg a bajom egyszerre. A többi elszaladt. Szerencsémre elfogyott a muníciójuk, nem lüheítek. Megtámadtak a puskatusával. Szerencsémre az én szuronyom (a ki most is ehun lóg ni, az oldatomon) sokkal hosszabb vót. A hátamat egy fának vetettem és egyenkint nyársaltam föl a tizenkét cserkészt. De az egyíül-egyig olyan szerzett vót, hogy mikor a szurony má keresztüldöfte a testit, még akkor is rám acsarkodott, harapni akart és a tiz körmivel a két szememet kikaparni. Olyan áhítattal és csöndben hallgatták ezt a korcsmabeliek, hogy a legkisebb légydongást is észre lehetett venni. Istók félrebanditott, egyet-kettőt köhiníeít és most ő: — A szerviánok még annál is gazabb náció. Azok nem szállnak szembe az emberrel. Egyszer, a hogy a saját csapatunk megy, men- degél (ellenségnek hire-hamva se vót), hát csak látunk íz ut mellett a gyepen egy hegedűt. Valóságos fáin hegedű vót. Hogy kerülhetett az a mezőre? A dobosunk cigány vót, kiszaladta sorbul nagy örömmel, aszongya, hogy ászt neki hagyták ott. A kapitányunk utána kiátott; hozzá ne merjél nyúlni, te bolond! A cigány mégis hozzányúlt és abban a minutában a levegőbe repült. A hegedűt a szerviánok tették ki, dinamittal megtömve, hogy robbanjon, ha valaki megfogja. Ujfent a harcsabajuszu beszélt: (Folyt, köv.)
