Északkeleti Ujság, 1916 (8. évfolyam, 1-53. szám)
1916-08-19 / 34. szám
1 VIII. évfolyam. Nagykároly, 1916. augusztus 19. w í / . J ' ■ ' ' 5 A 1 34-ik szám. északkeleti NAGYKÁROLY ES ERMELLEK POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. — A NAGYKÁROLYI KERESKEDŐ TÁRSULAT HIVATALOS KÖZLÖNYE. Elöíizeiési árak: Egész évre ........................................... 8 korona. Félévre .. ...........................................4 „ . Negyedévre ........................................... 2 „ Tanítóknak egész évre ...................................íj „ Fő szerkesztő: DR. VETZÁK EDE. = MEGJELENIK BUNDES SZOMBATON. Szerkesztőség és kiadóhivatal: NAGYKÁROLY, SZÉCHENYI-UTCZA 20. SZÁM. („KÖLCSEY-NYOMDA“ E.-T. NAGYKÁROLY.) —.—_ Hirdetések ugyanott vétetnek fel. — : ■' Nvilttér sora 60 filiér. Szent István király és nemzete. Irta: Prohászka Ottokár. Szent István napján nemcsak alvajárók vagyunk, kik a régi dicső múlton elálmélkodunk s legendás ködében hőseink képét szövögetjük, hanem arra a nagyságra szegezzük tekintetünket, mely nem múlt, hanem jelen; - - arra a küzdelemre gondolunk, mely nem történelem és legenda, hanem jelenvaló küzdelem, szivárgó vér, hősies áldozat. Úgy látjuk most, hogy ez a magyar nép még mindig.az áldozatok népe, melyeket saját vérében hoz, — úgy tapasztaljuk, hogy a magyar nemzet ma is az európai egyensúly kerékagya, mely mikor béke van, mindig csikorog ki nem elégített nemzet-állami igényeitől, de mikor háború van, akkor nem csikorog, hanem forog- forog azért, mert föl van kenve saját áldozatos szellemének s önmérsékletének kenetével. Tisztelet, becsület az ilyen népnek, mely tud lenni — nagyobb tud lenni önérdekénél. Ilyenkor látjuk, hogy mi rejlik benne; ilyenkor nyilatkoznak meg erői, melyek e küzdelmeket állják s vívják, ilyenkor ébred fel a nemzet géniusza, mely fölött eljárhatnak dicstelen évtizedek is, de amely aztán egyszer valamikor kipattan s a lapos jelenből hegyeket emel ki, hogy megrajzolja saját életének s értékének hegycsúcsokon vonuló határvonalát. Ilyenkor nyúlik meg Szent István alakja is. Mintha kigyulna a szeme s villámlanék koronája s aureolája! ilyenkor érezzük meg, hogy ez az erő, ez. a hit és szeretet, ez az öntudat s áldozat az ő öröksége; megérezzük, hogy fiai vagyunk, kik egy régi, még el nem prédáit hazai jusson élünk,, Ha pedig kérdem, hogy mi is hát voltaképp az a régi magyar virtus s hol s merre keressem Szent Istvánnak a magyar népben lüktető szellemét s erejét; hiába mondják nekem, hogy ez a nemzet lelke, hogy a nép géniusza, hogy a magyar föld párázaía. Hiába mondják e szép nagy szavakat, mert érzem, hogy ezek csak elvont kifejezések s csak képletes szóvirágok. Tudom azt, hogy ami van, az inífra valóság s nem elvont képzelet. Azért aztán azt a nemzeti nagyságot és fölséget is s azt a nemzeti géniuszt és áldozatkészséget is nem mondva csinált népben s nemzetben, hanem az egyesben, ezekben a pihegő, földjüket, feleségüket s gyermekeiket szerető, Istenét féltő, lelket s lelkiismeretet gondozó, búzaföldjüket megszántó s kötelességet teljesítő férfiakban keresem s találom, bennük, kiknek kezet adok, kiknek szereíetét szeretettel viszonzom, feleségüket s özvegyiket tisztelein s árváikat magaménak tekintem. Ők a nép, a nemzeti S mi velük Szent István népe! Mi teszi a nemzetet? A honfiak összesége! S mi teszi a honfit, a magyart olyanná, amilyen? Nagy hit, nagy tisztesség, nagy szeretet! S e ponton nyílik meg szemeim előtt a kilátás Szent István király történelmi hivatására s gondolom, helyesen fogom fel, ha azt mondom, hogy ezekhez a valóságos honfi- milüókhoz s minden egyeshez van a szent királynak küldetése s hozzájuk, gondjukhoz s szeretetükhöz van szava. Nem a nemzetnek, hanem minden egyes magyarnak leikébe akarja beleégetni eszményi kereszténységét — nem az elvont nemzetet, hanem minden egyest akar átjáratni a köteiességtudásnak, tisztességnek s a becsületességnek meleg leikével — nem a mondvacsinált nemzetnek ködképén, hanem mindenegyeseknek szemtükrén akarja íükröztetni saját lelke képét, melyet az áhitat s a ragaszkodás fest meg s melyet a bizalom fest alá melegen s a gond árnyal meg sejtelmesen. Ilyenkor, ha igy érzünk s mindegyiknek lelke Szent István leikével kapcsolódik, értjük csak meg igazán, hogy rokonai vagyunk mindnyájan — Tls hénap. Irta: Dr. E I. 1915. aug. 27-én megindult Munkácsról a virágos vonat a harctérre. Leányok, asszonyok zsebkendőt lobogtattak, könnyeket töröltek s a fiuk, — akkor még nem az öreg fiuk, torkuk szakadtából énekelték: Ne sírjatok nagykárolyi leányok, Visszajövünk még hozzátok Valaha, valaha, vagy soha. * Aztán elhallgatott a dal, csak beszélgettek a fiuk. Az anyjukról, meg egy leányról. Ha az édes anya nem is élt már, egy leány élt még mindenkinek a szivében. Néha beszéd közben elszomorodtak, mi lesz velük, hátha, hátha nem jövök vissza. Nem szólt már a nóta, elmélyedve hallgattak, csak a tréfálkozóbbak törték meg a csendet: „Talál majd mást a Marcsa“. * Kőrösmező táján egyre érdeklődőbbek lettek a fiuk. Hol van ahatár? S mikor feltűnt az utolsó alagút, ahol még magyar vasutas emelte sapkájához a kezét, minden kocsiban egyszerre, önkéntelenül tört, viharzott fel az „Isten áldd meg a magyart“. Soha meghatóbb jelenetet! A kis kadettek összekocintottak a mindnyájunk visszatérésére. * Aztán megkezdődött a verekedés. Az if- jakból hősök lettek. Ritkultunk az ütközetek után, úgy megfogytunk, mint vihar után a fák virága. Egyre jobban. Délelőtt még irta a szegény Krausz: „csak vigyázz a kis leányunkra édes feleségem“ — délután már megölte a gránát. Hányszor kellett virágos, rózsás levelekre reáirnom: „hősi halált halt.“ Jazloviec táján mossa e rnég az eső a szegény Jóska sirjára letett szerelmes levelet? Odatettem, hátha megérzi a Rózsika szerelmes szavait. Pedig, hogy a lelkemre kötötte hogy aztán visszahozzam! Hány édes anyának kellett megírnom, miért nem ir többé a fia. Galicia, de értékes föld vagy, hány meleg szivet őrizesz! * Ötvenen voltak a szakaszomban. Mindnek tudom a történetét, gyáván nem adta meg egy sem magát. Látom a Wachschler zászlóst, amint kitart egyedül 50 emberrel, mert nincs parancsa a visszavonulásra. Egy román ember egy hét muiva szökik vissza az orosztól. Ötös és szatmári erre büszke mind. Igaza volt Pflanzer Baltinnak: „Ezekben az emberekben minden körülmények között meg lehet bizni!“ i'fi 1916. június hó 27-én Munkácson vesztegel kórházvonatunk. Az állomáson nincsen senki, csak egy sebesült baka ismer fel. Bizalmasan, mintha a testvére volnék, szól fel hozzám : „Emlékszik zászlós ur, ma tiz hónapja indultunk el. Be másként volt! Hányán maradtak a cugból ?“ Nem merem megszámolni, nem merek reágondolni 1 Nem tudok válaszolni ! * Ma nagyon borús kedvem van, pedig a kiránduló hajón teljes a vig élet. Miért szomorú kérdi egy mellettem ülő leány ? Egy szál cigány azt játssza: „Nem vár hiába, aki visszavár 1 Látja ez szomorít, mert ez nóta nem mindig igaz.
