Északkeleti Ujság, 1916 (8. évfolyam, 1-53. szám)

1916-07-29 / 31. szám

Vili. évfolyam.

Nagykároly, 1916. julius 29.

31-ik szám.

W

v.

Északkelet újság

m *

1%

%

assü-*

NAGYKÁROLY ES ERMELLEK

POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. — A NAGYKÁROLY! KERESKEDŐ TÁRSULAT HIVATALOS KÖZLÖNYE

Előfizetési árak

•

Egész évre

8

Félévre

..4

Negyedévre

2

Tanítóknak egész évre ..

.. 5

Főszerkesztő: DR. VETZÁK EDE. MEgnSESK HISÖBH SZOMBATOS.

Szerkesztőség és kiadóhivatal: NAGYKÁROLY, SZÉCHENYI-UTCZA 20. SZÁM. („KÖLCSEY-NYOMDA“ K.-T. NAGYKÁROLY.)

rrrrrrrr Hirdetések ugyanott vétetnek fel. -------Nv

iittér sora 60 iüiér.

A második évfordulón.

Az egymást váró, egymást kergető napok véres kálváriáján elérkeztünk lassan a két esztendővel ezelőtti idők stációjához. Messzeségekhez szoktatott szemünk most magunkba révül, ama nagy napokkal már mesgyések az óráink, a történeti idők lüktetése a fejünkben kalapál s a világot rengető történelem levegője úgy fojtogat mindnyájunkat, mint magasságokhoz szokott vándort a bányalég.

A két esztendős napok telített eseménye az a kráter, amiből kiáradt a világháború perzselő lávatömege. Hány illúziókból épített Herculanum és mennyi álomkockákból kirakott Pompei alszik örökálmot a lávafoiyó medrében. A nagy időknek Pliniusai vagyunk mindannyian, akiknek ébredező gondolatát, vagy csak álomban fölsejdülő elhatározását át tudjuk menteni az eljövendő idők túlsó partjára. Gyásszal szivünkben vagyunk bus krónikásai a kizökkent világnak, amelyiknek nincs Hamietje s nincs Horatioja. Minden győzelmi ujjongás és minden összetörtség egy-egy szivünkből kisarjadt illúziónak liliomtiprója.

Az évfordulók közelsége a tükör elé áilit bennünket s a friss szem s a vérben fürdetett tekintet uj szorongással bogozza a magunk problémáját. Számon- kérőszéket tartunk magunk fölött, a nem

váilait föladatok, az e! nem végzett munka, a porzóban maradt szent felbuzdulások egyformán nyomják vállunkat és lelkiismeretűnket. Ez a két esztendő csak a Halál hivatalában nem talál restanciát.

Az itthoni munka nem volt kevésbbé bizonytalan, mint a frontokon éjjel támadóké. A háborús szükségletek ismeretlen ellenségével a háborús polgári élet ismeretien talaján kellett megbirkózni. A föl-föüobbanó ötletek, mint a világitó pisztolyok fölcikázó fénye, kicsi fényforrások voltak ahhoz, hogy a mérhetetlenül nehéz föladatokkal szemben biztos és megnyugtató tájékozódást adjanak. Ez a háború úgy szakadt ránk, mint a tetőzet s azok,' akik olyan magasan állottak fölöttünk, hogy láthatták az összeomlást jövendölő repedéseket, csak tenyérből jóslói voltak a nagy időknek, íme, majd két éve, hogy vérzünk s ez a vérveszteség- nen.^a Petroniusi halál Iangyos-íürdős, elvérzéses gyönyörű kábulata, de eleven marcangolás, ahol minden belénk tapadt karom külön fáj s minden elszakadt rostunk külön gyászt érdemel. Szabadott-e ennyi áldozatot hoznunk, ha magunkért is, ha az elkövetkező győzelmes befejezés mámorában is, ha kérdés maradhatott a „miért“ s ha két háborús esztendőnek kellett elmúlni ahhoz, hogy azok, kik sorsunk

irányitói keli, hogy legyenek, csak most kezdenek olyan kérdéseket megvitatni, amelyeknek érett megfontolással való végleges eldöntése nélkül egyetlen lépést is nehéz volt megtenni.

A nemzet vezérei most jönnek össze először, hogy a háború előtti háborús föladatokat a nélkülük és róluk létesült viszonyok kényszerítő befolyása alatt megoldják. Két évi hadbavonulás után most akarják először megtudni ami háborúnk célját, most akarnak tájékozódni, hogy miként remélhetjük horribilis áldozataink megtérülését. Most kezdik firtatni, hogy az uj Európa berendezkedésénél milyennek tervezik ami államjogi helyzetünket s azt a gazdasági kapcsolatot, ami belehelyezkedik az államjogi viszonylat keretei közé. Most kezdik latolgatni, hogy a háború eredményeiből mi illethet meg minket s hogy ez az osztozkodás aránya nem lesz-e fordított az érte hozott áldozatok viszonyában. Eddig csak Németország békeföltételeiről hallottunk, a monarchia békeföltételeiről soha sem esett szó, a bécsi tanácskozásnak lesz föladata most legelőször megkísérelni, érvényesíteni azokat a szempontokat, amelyek a német birodalomnak békeföltételeiben nincsenek bennfoglalva.

Merőben olyan föladatok, olyan célkitűzések, melyek a háború előtti

á szomszéd ás a Isién.

Irta: Homok.

Vörös János a rózsafákkal bíbelődött, mikor Szeder Mihály szomszédja a gledicsin-sö- vényen át bekiáltott hozzá:

— Mög van-e kötve a kutya, szomszéd ?

— Mög van... Hogyne lönne... Mög hát benn van a házában.

Kissé motyogva mondta ezeket Vörös János, mivel, hogy őkigyelme is túl van már a legfelsőbb sorozási évfolyamon, ennélfogva az eszejárása is lassú, meg asztán a nyelve sem forog úgy, mint hajdanában. Hiába az idő mindent elkoptat, még az ember nyelvét is. S ahogy ezeket mondja Vörös János, kezét a szeme elé illeszti, hátha igy, árnyékba vonva jobban fölösmeri a jövevényt.

— Akkor beljebb kerülhetek ugy-e? — folytatja Szeder Mihály.

— Beljebb hát. . . Hogyne. . . Tessék csak bátran jönni.

így elmúlik négy-öt perc mig a két ember egymással szembe került s kezet nyújtván egymásnak, pusztai emberekhez illő jámborsággal köszöntik egymást:

— Adjon Isten, Vörös szomszéd... Mit csinál ? . . . Bogarász ?

— Adjon az Úristen... Az ám... Éppen eltalálta... Tisztogatom ezöket a fákat. . . . Mögösz ez a csúnya férög... Tökéletesen tönkre töszi,.. Nézze mán no, olyan a levele mindnyájinak, mind a szita... Aztán mög ez a ronda pók is bekötözte teljesen ükét.

— Dohánylevelet áztasson vizbe, oszt annak a levivel szórja be naponkint. . .

— Úgy! Aztán az jó lösz?

— Jó jó... Meglássa, kiépülnek ebbül a betegségiül... Kérdezze már no, hogy miért jöttem ? — fordítja aztán át hirtelen a szót Mihály szomszéd.

Már csak igy nevezzük, hogy: Mihály szomszéd, noha Szeder ur is lehetne, mivelhogy Szeder Mihály tényleg ur, városi ember, gőzmalma van, buzakereskedést üz nagyban és aranyosvégü cigarettát szív a délutáni tarokk-partinál. Azonban Göröntsér fiskális ur, aki földjével és tekintélyével valósággal uralja ezt a tájat, leszomszédoz minden teremtett lelket aki ebben a 30—40 holdas furbicban gazdálkodik, igy Szeder Mihályt is csak Mihály szomszédnak nevezvén el, bizony ő rajta is rászárad a „Mihály szomszéd.“ Ennélfogva Vörös János, aki kertészember, földmunkás, paraszti sorban levő kiszikkadt, napperzselt pusztai ember, szintazonképpen „lemihályszomszédozza“ Szeder uramat, amitt legokosabb dolog szívesen venni idekint és tűrni, mint báró Bánffy tűrte annakidején a szögedi jelölést.

Elég az ahhoz, hogy Vörös János nagyot néz a rózsalevelekre ajánllott.

— Megkérdözhetöm, hogy miért gyütt szomszéd, ha úgy kívánja.

— Én mög mög is mondom mindjárt Vörös szomszéd. . . Azt hallottam, hogy eladó a tehén.

Hopp!..., Mintha karóhoz kötötték volna a szomszédot, hirtelen kiegyenesedik, még az ádámcsutkája is kimered ráncos vörös nyakán. Tehén!.... Nagy szó ez most ebbe a rettenetes világban. Nagyobb ur most a tehén, mint némelyik hazaáruló elszalajtott fejedelem.

— Hát . hát — nyögi Vörös szomszéd — van a dologba valami. Mert nézze szomszéd uram, úgy áll a bál, hogy evvel a rózsával is bajoskodni keli, mert fizet, a földet is gondozni kell, mert az is fizet az aprójószágot is kőll nevelni, mert hogy az is fizet. . .

— Fizet ? — ütközik meg tréfásan Szeder szomszéd. És bambán néz a kérges parasztra, mintha a mai világfolyásról semmit sem tudna.

— Úgy a‘! Éppen úgy tesz szomszéd, mintha nem tudná.

— Tudni tudom, de mégse tudom.

— Fizet ám de mennyit fizet 1 . . Az fizet csak igazán. . . Az aprójószág. . . .

— Tudom nem bánnák kendtök, ha Ítéletnapig tartana ez az állapot.

Mosolyog Vörös János. Azután még inkább kihúzván magát, rátér a dologra :

— Hát tudja szomszéd, ami a tehenet illeti, az is eladó. Mert tetszik tudni, sok fáradság van ezzel a tehénfélével is, meg azután az élelme... Az élelme, uram, az élelme, ez a fő

....