Északkeleti Ujság, 1915 (7. évfolyam, 1-52. szám)

1915-07-03 / 27. szám

2-ik oldal. ÉSZAKKELETI ÚJSÁG NAGYKÁROLY ÉS ÉRMELLÉK. 27-ik szám. kezekkel simogatni az érte szomorkodókat is. Szentmisét junius hó 25-ikén mutattam be érette. Övéiért is imádkozom igaz résztvevő szívvel. Igaz mélységes tisztelettel Majlath sk , erdélyi püspök. Gyulafehérvár, junius 26. 1915. A vaskereszt most már a család birtoká­ban van, a melyet ereklyeként őriznek ; de a többi vitézségi érmei sem rajta nem voltak, sem haza kerített holmijai között fel nem ta­láltattak. lándy Elemér temetése. Gyászoló családja hősi halált halt ked­vesük tetemét hazahozatta és hétfőn délután a ref. temetőben örök nyugalomra helyezte. A koszorúkkal bontott, gyászolók nagy tömegével körülvett koporsónál Kürthy Zoltán ref. s. lel­kész tartott tartalmas, nagy gyászbeszédet. El­mélkedése a hazaszeretetről, harctéri szenve­désekről, a hősi halált haltak dicsőségéről, mélyen meghatotta a közönséget. Tisztviselő- társai nevében Nagy Gábor pti. tanácsos vett megható búcsút. Végül a simái Rédey Károly ág. ev. lelkész mondott rövid, nagyhatású imát, melyet elkérve, módunkban van szószerint le­közölni : „Temetőbe:', gyászkoporsó mellett, nyitott sírnál állunk Szomorú Halotti Gyülekezet, Gyá­szoló Testvéreim. Nem csendes halállal, szerető övéi kedves körében hunyt el keresztyén testvé­rünk, hanem messze-messze távol; ott a csaták véráztatta mezején kapott sebe következtében, hol a gyilkos golyók özöne oltja ki az életet s osztja a halált. Midőn kitört a világháború vihara s el­hangzott az „üzenet“, hatalmas tábora állott eiő harnnk szentelt földén a hősök seregének; zengett a bérceken, végigzúgott a rónákon a felhívó szózat: „Talpra magyar, hí a haza!" És ment az ifjú, elhagyva az édes szülői haj­érdemkeresztet vont elő, mely az attila belső részében volt feltiizve a szive fölött. Az anyám­nak. Nincs más senkim. Hedvig ass-ony merően nézett el oldalt egy pontra s ragyogó szemeit még ragyogóbbak voltak a szokottnál. Csak nézett, nézett s nem mert pillantani, nehogy az a két ragyogó, égő könnycsepp kihulljon szeméből. De mikor Zádor főhadnagy elhallgatott, a finom müvü orrcim- pácskái megremegtek az elfojtott zokogástól, édes, piros kis szája vonaglani kezdett s a végén mégis kitört belőle a zokogás. Szabadban levő jobb kezével csipkés kis kendőjét szemeihez akarta vinni, de útközben beleharapott, hogy kitörő zokogásának ne legyen hangja. Szeméből pedig a könnyek szabadon patakzottak alá, Zádor harcedzett barna kezére . . . Asszony sirás . . . Mikor voltak azok az idők, mikor egy nő könnyei ne rendítették volna meg a férfit ? Talán soha. Hiszen még Istenember szeméből is két könnycsepp hullott a lábainál zokogó parázna Magdolna hollófekete hajára, — s a fanatikus, szigorú apostolok szemében is könny csillogott. Hát még egy szerelmes férfi, egy szerelmes nő érte hulló könnyein ? . . . Zádor boldog megrendüléssel nézte az asszony némán vonagló zokogását s a lelkében az égig csapott a szerelem diadaléneke . . . Hiszen víszontszerettetik. Gyémánt ragyogásu tanúbizonyságai a még kezefején remegő köny- nyek . . . S azok a könnyek oly forrók, oly égetők voltak, amilyen a barátságé nem lehet, csak a szerelemé . . . Ök legdrágább gyöngyei a világnak, szerelmesünk könnyei. Ki tudna megfelelő értéket adni érettük, amiért oda­adnék? ... S ki nem érezte tisztitó hatását? A lélek választó vize a-^, mely elemészt minden salakot s csak a tiszta aranyat hagyja a szív­ben ... S ki nem volt szerelmes? Ki nem élte ezeket át ? . . . Oh be sokat tagadott meg a természet lékot, a kedves családi kört, testvért, mátkát, rokont, — és ment a férfi is: elhagyva a Ilii hitvest, a kedves gyermekeket s a családi bol­dogság áldott fészkét, édes-kedves tanyáját, így távozott el körünkből ezen keresztyén testvérünk is, életvidoran, boldog arccal ki­bontakozva a hű hitves, az ártatlan kis gyermek, az áldott lelkű nagyanya, az özvegy édes jó anya, a szerető testvérek és kedves rokonok ölelő karjaiból és ment — hazát vé­deni, nemzetet oltalmazni ! És ott a csaták véráztatta mezején hősiesen küzdött, küzdött övéiért, szeretteiért, küzdött mindnyájunkért, — egy egész nemzetért. S nemes küzdelme szent he­vében — ott érte őt utói a hősök sorsa : a dicső halál . . . Miként a zugó vihar a hatalmas fatörzseket dönti ki s az erős tölgyet derékban töri ketté, úgy a háború zúgó vihara, ádáz tusája is a bátrakon, a hősökön ejt halálos sebet. Óh de a hősök halála nem az enyészeté! Akik egy nemzetért, annak jogaiért, szabadsá­gáért, igazságos szent ügyéért küzdenek és vér­zenek el, azok a halálban is halhatatlanok, porladó poraikban is dicsőültek s dicső neveiket, igen! miként a költő mondja: nagy, szent neveiket kitörölhetetlen betűkkel vésik szivünk táblájára a hálás tisztelet és emlékezet s híven megőrzik nemzetünk történelmének lapjai. Ily hőst temetünk mi is most, ki feláldozta ifjú életét s családi boldogságát imádott drága magyar hazájáért s nemzetéért. Oh nemcsak a ti halottatok Ő Gyászoló Testvéreink, hanem a miénk is, mindnyájunké, — egy egész nemzeté! S nemcsak ti gyászoljátok őt, hanem mi is mindannyian! Nemcsak ti őrzitek meg emlékét, hanem mi is híven megőrizzük. Igen ! mind­addig, mig dicső magyar nemzetünk él s mi édesen hisszük, hogy élni fog, mig a világ világ lesz, dicső hőseink dicső emlékezete is é ni fog időtlen időkig. Oh de ne tartóztassuk tovább hősi halált halt keresztyén, testvérünk kiszenvedett tetemét, adjuk át az édes anyaföldnek, a drága honi! rögnek, ahol ő nyugodni vágyott, hogy ott j pihenjen édesen, csendesen, s álmodjon nagy, fényes álmokat most még küzdő, vérző, de j édesen hisszük, fönséges diadalt kivívandó drága magyar nemzetünkről Isten veled kedves ke­resztyén testvérünk, a boldog, az örök viszont­látásra ! Ámen." attól, aki ezt nem ismeri . . . Csak az nem fogja tudni megérteni Zádor lelkiállapotát . . . A világért sem vonta volna el kezét a könnv- zápor elől, hanem ujjal még szorosabban kul- csolódtak a nő csuklójára, mintha sohasem akarná azt elengedni. Zádor meghatva, könnyes szemekkel nézte az asszonyt s hagyta, hogy kisírja magát. Hiszen olyan nagyon jól estek neki azok a könnyek . . . Mikor azután az asszony kétségbeesett sírása alább hagyott s könnyein keresztül kissé restelkedve mosolygott a férfi n hogy ennyire elárulta magát, — az j nem birt tovább heves szittya vérével s a női kezét el sem engedve fölállott, két karját ki-1 tárta, — s a következő pillanatban a legesz­ményibb édes asszony ott csüngött Zádcr j keblén . . . Az asszony ocsúdott fel hamarabb a má­morból s kibontakozott a férfi vágyó s szelíden követelőöleléséből s mintegy válaszként mondta ! engesztelő hangon Zádor csalódott s esdeklő pillantására : — Nem Károly, azt nem lehet. Oh most is, — s kezeibe temette arcát, — többet, sok­kal többet tettem, mint szabad lett volna . . . — Sokkal több? Hiszen csak egy csók volt ? — Csak ? — Oh ne értsen félre Hedvig. Én nem kicsinylem le ezt, a mi első szent csókunkat, hiszen végtelen boldoggá tett vele, — hanem azt hittem — tudja a körülmények olyanok, rendkívüliek, — hiszen az utolsó estémet s igy azt hittem, hogy egészen, most egyszer s máris utoljára, — hogy most az egyszer egé­szen, kizárólag az enyém lesz, mintha örökké az enyém lett volna és hogy én ezzel a boldog hittel mehettem volna el, — el magától, min­dentől, örökre . . . (Folyt, köv.) Főgimnáziumunk hősi halált halt volt tanítványai.*) (Folytatás.) Rótli Imre dr. született 1881. évi októ­ber hó 30-án Szentesen, izr. vallásin Közép­iskoláit a mi intézetünkbe végezte és 1899. junius 28-án jó eredménnyel tette le az érett­ségi vizsgálatot. A jogi pályára lépett s 1906-ban szerezte meg az ügyvédi oklevelet. Ügyvédi gyakorlatot folytat egész az 1914. évi augusz­tus haváig, amikoris az általános mozgósításkor mint tartalékos hadnagy vonult be. Egy hóna­pig Nagykárolyban maradt mint kiképző tiszt, ahonnan szeptember hóban menetszázadával egyenesen Ravaruszkába megy. A legnagyobb tűzbe kerülnek és a nagy túlerő miatt vissza kell vonulniok Két részre válik a menetszázad, egyik részét mint századparancsnok folytonos harcok közepette vezeti vissza. Golyó nem éri az életerőtől duzzadó katonát, cholera veri le a lábáról. Betegen kerül a szanoki kórházba, ahol két napi rettenetes szenvedés után október 11-én meghalt. Külön sírba temették őt, a katholikus tábori lelkész végzi el a szertartást. Nagy lelkierővel, Isten akaratjában való meg­nyugvással viseli súlyos keresztjét, az utolsó perceiben is áldott lelkületű jó édes anyját és árván maradott családját emlegette. Tiszt- társai igaz hű barátjukat, polgártársai békés, szorgalmas és igen képzett munkatársukat vesz­tették el halálával. Nagy áldozatot hozott Hazá­jáért, azt adta oda a szabadságért való küz­delmünkben ami a legbecsesebb, életét áldozta fel a haza áldozatoltáron, ezért kedves nekünk az ő emléke. Imre barátunk, álmodj hőn sze­retett Hazád fiainak diadalmas csatáiról, a te halálod és elveszted csak fokozta a tetterőnket. Megemlékezésünk szeretettel száll feléd. Isten veled ! Nomt Gyula született 1893. évi novem­ber 26-án Erdődön, róm. kath vallási!. A fő­gimnázium alsó hat osztályát Szatmárnémetiben, végezte, a VII. és Vili. osztályt már a mi inté­zetünkben, ahol 1909. junius 5-én letette az érettségi vizsgálatot. Jogot végez s később Budapesten a kerületi munkás betegsegélyző- pénztár hivatalnokaként működik. Közben a szatmári ötödik gyalogezrednél mint egyéves önkéntes szolgálja le a katonai évet. A háború kitörésekor mint kadéit-őrmester vonul be és október közepén ment ezredével a harctérre. Indulásuk előtt léptették elő zászlóssá. Több ütközetben vett részt november közepéig. No­vember 19-én ellenséges golyó szivén találja, s Glewiec oroszországi község mellett hősi halált halt. Mint az első század parancsnoka — írja egyik tiszttársa — félelmetesen vetette magát legénységével együtt az ádáz ellenségre. Az első nap, november 18. fényes sikert hozott számukra, igen sok oroszt fognak el. Parancsot kapnak a további előnyomulásra s folytonos előrehaladás közben november 19-én teríti le az ellenséges golyó. Nem áshattak sírt, tovább kellett vonulniok, de mellette marad utolsó perceiben a hű tisztiszolga. Másnap találták meg a holttestet. Sirt ásnak, Isten rendelése, hogy arra ment történetesen egy román ezred­hez beosztott gör. kath. lelkész, aki egyházi temetésben részesíti. Nyírfából faragtak oszlopot fejfául, municziósláda deszkája a kereszt ki­sebbik szára. Ráírták nevét, lakását. Sejtelmei voltak ! Még Rimaszombatban arra kérte Kacz Károly tiszttársát, hogy arra az esetre, ha el­esnék, értesítse szerető édes anyját Nagyká­rolyban. Mint édes testvért siratták meg a baj­“) Folytatólagosan közöljük a fögimn. 1914—15. tanévi „Értesítőjé “-bői.

Next

/
Thumbnails
Contents