Északkeleti Ujság, 1915 (7. évfolyam, 1-52. szám)
1915-06-19 / 25. szám
2-ik oldal.' ÉSZAKKELETI ÚJSÁG NAGYKÁROLY ÉS ÉRMELLÉK. 25-ik szám. az erőket: az anyagi előhaladás. Nemtsíóthi Szabó Albert távol állt ilyen céloktól. Ő reá alkalmazhatjuk a mondást: „Az igaz nem ingához“. Világosan látta a célt, melyet neki a vallás-erkölcsi felfogás mutatott. A lelki atya erőt adó vigaszával szólt a mélyen sújtott családhoz, hogy a nagy csapás viselésére erejüket sokszorozza. A kétségbeesés hangján kiállthatunk ugyan fel, hogy nem jobb-e az utszélen heverő kőnek, melynek nincsenek vágyai, reményei, de int felénk a sir széléről a szózat, hogy az életén a halál nem lehet diadalmas. A földöntúli viszontlátás reményében fejezte be nagyhatású szavait. Beszéde során kiemelte, hogy beteges püspöke képviseletében is búcsúzott a megboldogulttól. Szentiványi Béla a kongregánista testvérek nevében búcsúzott el a hőn szeretett testvértől. A szent, közös cél által kovácsolt, elszakíthatatlan kapocs ereje, igazi „testvéri“ szeretet bugyogott e Jelek mélyéről jövő szavakban, mikor elragadtatással .ecsetelte a leglelkesebb, legtisztább kongreganista testvér alakját, ki a tegkimagaslóbb volta dacára is szerényebb volt, mintsem vezéri tisztet elfogadjon. Az Országos Néppárt és a Katholikus- Népszövetség nevében Rónai István csanálosi plébános, a megboldogult szerető barátja, a következő beszédet mondotta : „Mélyen Tisztelt Gyászoló Gyülekezet! A Szatmár vármegyei — szorosabb értelemben a nagykárolyi — kerületi néppárt névében búcsúzom tőled, kedves Bérezi Ba- 'rátom. : Búcsúzom a hit által megalapozott nagy reménységgel és a reménnyel ölelkező szent szeretet felmagasztosult érzelmével. Annak a néppártnak a nevében búcsúzom, mely a fájó részvét nyilvánításában előljár, mint ahogy Te előljártál az elvek i mellett való következetes kitartásban s magasztos céljainak minden áldozatrakész tán-i tori ihatatlan hüségü megvalósításában ! Ebből az elvhüségből táplálkozott a Te egész — mindvégig s?eplőtlen — köz- él éti szereplésed, mely ime a társadalom legszélesebb rétegeinek impozáns részvétben nyilvánuló rokonszenvét és elismerését vívta ki magának! És ime itt az a nép is, melyet Te annyira szerettél s nem hiába, mert önzetlen törekvésednek nemes rugóit megértette. Régi barátságunk tiszta hangján szólok hozzád annak a népnek a nevében s mcgilletődött kebellel teszem le a harcok mezejéről — hősiességednek vérrel áztatott színteréről — a szeretet hatalmával ide hozott hült tetemeidre a tiszta elveknek fehér moir-selyemét, a hősies önfeláldozásnak vérpiros rózsáit, s az égiek felé irányuló reménységünknek örökzöld babérját. Legyen ez jelképe szép közéleti működésednek, magasztosan felemelő hősiességednek s Hozzád való tántoríthatatlan ragaszkodásunknak egyaránt! Isten veled! A viszontlátásig!“ Beszéde végén felolvasta a következő sürgönyt: SZABÓ' ANTAL kir. közjegyző Nagykároly. Debreczenben vagyunk, innen legnagyobb sajnálatunkra nincs mód, hogy a temetésre oda érkezhessünk. Fogadják ismételten legmélységesebb részvétünket felejthetetlen Barátunk elvesztése fölött. Gróf Zichy Aladár, Ernszt Sándor, Haller István, Huber János. Veízák Ede dr. 35 éves igaz barátság- meleg hangján, meg’hditóan bensőséges, igaz fájdalommal telt következő beszédben búcsúzott a nagykárolyi ügyvédi kar nevében : „Dicsőségteljes utolsó utadon, édes Berczikém, engedd meg, hogv egy pillanatra én is megállítsalak! 35 esztendős barátságunk minden kedves emléke lelkembe tolul e szomorú pillanatban, midőn korán megnyílt sírod szélén állok. Látlak, mint kedves megjelenésű, okos szemű kis gyermeket drap szinii magyar ruhádban. Látlak, mint elemi iskolai tanulót, aki már komoly, amikor tanulásról vau szó. Látlak, mint diákot, aki szerető édes atyád minden napi gondos oktatása és tanítása folytán oly kitűnő előadó voltál, hogy feleleteidet egyaránt élvezettel hallgatta tanár és tanítvány. Látlak, mint egyetemi ifjút, aki komoly igyekezettel és nemes lelkesedéssel készül jövendő pályájára, —- látlak Németországban a katholikus diákeg/letek kedélyes, kneipéin, ahol barátságos asztalnál jövendő politikai hitvallásod eszméit szívtad magadba, — látlak, mint kiváló, jói képzett, igazságszerető •ügyvédét, — megértő loyalis, szeretetreméltó kartársat és szerető, igaz őszinte jó barátot. Látlak, midőn hazafias szived sugallatát követve, önként hadba indulsz hazád védelmére, igaz lelkesedéssel, nagy harcikedvvel és rettenthetlen bátorsággal. S lelki szemeim előtt látom a dicső, de egyben megható jelenetet, amidőn utoljára vezeted hősiesen huszáraidat rohamra azzal a jelszóval, ami a polgári élet küzdelmeiben is jelszavad volt: Előre, utánam! Mert hiszen politikai pályafutásod is örökös küzdelem voit, küzdelem az általad helyesnek megismert és tartott nagy igazságokért. E küzdelmekben is mindenkor igaz lelkesedéssel és tiszta fegyverekkel harcoltál, ezért hgj jak meg még politikai ellenfeleid is oly nagy részvéttel és igaz elismeréssel zászlóikat sírod előtt. És végre, amidőn a sok évi fáradságos, de eredményes küzdelmeid után az áldásthozó béke napjai virradlak volna Reád, akkor az egész világ helyett ez a kis koporsó jutott osztályrészedül. De amilyen nemes, tiszta és igaz volt életed, olyan fenkölt, magasztos és megdi- csöitö a te koporsód is. kz utolsó vacsora. — Elbeszélés. — Irta : Rasziinai B. Jenő. . j ,, (Folytatás.) A ci 'ed lehetőleg zajtalanul igyekezett leszedni az asztalt. A nő a már vacsora előtt lefektetett kis fiacskáját szaladt megnézni, s Zádor merengve szívta szivarját. Majd zsebébe nyúlt s apró tárgyakat kezdett onnan kirakni. Zsebóra, lánc, notesz egy kis ezüst kraijonnál, egy medaillon fiatal nő arcképével és egy picike imakönyv. A nő visszajött kedvesen mosolyogva, de mikor a kirakott tárgyakra esett tekintete, szorongás fogta el. Sejtette mi következik s ránézett Zádorra. Ez hallgatag maradt, mosoly suhant át ajkán s nézte az asszonyt. Nézte, — és szemeit félig lehunyta, hogy elvegye tekintete mohóságát. Né :te az asszony sudár termetét, gyönyörű arcát Mert az asz- szony nagyon szép. Igazi szőke szépség. De nem a fitos orrú, pörgő nyelvű eleven kis jószágok közül való, kiknek arca esztétikai harmóniájukkal egy szobrász bámulatát lekötötte volna s mely arcokon ott honol a lélek nemessége. Ezen arcokban iehet föltalálni azon titkos- szépségű kék szemeket is, melyeknek oly különös ragyogásuk van, mint a gyöngyháznak s melyek egy gyermek ártatlanságával és rajongásával tekintenek a világba. Ilyen volt az asszony s minden mozdulata bájt, gyönyört lehelt. A főhadnagy megigézve nézte s halk sóhaj tört föl melléből, — kéjesen remegő szív sóhaja . . . Az asszony az apró tárgyak fölé hajolt és figyelmesen szemlélte. A lámpa sugarai sápadtan törtek meg az aranyzuhatagon, mely a legszebb főt köritette. A sóhajtásra föltekintett, azt hitte, hogy Zádor szólni akar s szomorú kötelességet akar rábízni a kis tárgyakat illetőleg, de egy tekintet a rajongó magyar arcára megértette vele, hogy a sóhaj más lelki emóciók kifolyása volt. Elpirult s zavartan sütötte le szemeit a tárgyakra. Tudta, hogy Zádor szerelmes bele, — mint eddig mindet) férfi, ki vele érintkezett s mostan minden katonatiszt, — a szép, délceg- magyar fiuk — kikkel a körülzárok Pr/.emys! ismerős volt. Tudta, s ez sem kacérrá, sem hidegen zárkózottá nem tették. A férfiak rajongó meleg közeledését rokonszenves melegséggel viszonozta, s bár ez szította a férfiak érzéseit, nem keilett ellenük védekezni, mert föllépésének ártatlan, szinte szűzies nyíltsága mindennél jobban megmagyarázták a vérmes imádóknak, hogy vágyaik reménytelenek. Megtörtént azért jóformán mindegyiknél, hogy nem bírtak már érzéseikkel s Isten tudja, hogy hány álmatlan éjszaka után, végre izgatottan, remegve mint valami kis diáko bevallották nagy szerelmüket, sokszor nem is kérve, követelve ez alapon semmit . . . Ilyenkor az asszonyka édes nyugodtsággal nézett szemeikbe s még a leghevesekb támadásra sem haragudott meg, hanem szépen, okosan megmagyarázta a heves, vagy elkeseredett szerelmesnek, hogy őt nagyon boldoggá teszi, hogy őt személyes rokonszenvükkel és szeretetükkel annyira elhalmozzák, hiszen ő is szereti őket igaz szívből, talán még az édes urát sem szeretheti jobban, — kit pedig ugyan szeret és becsül — s nem is tudja, hogy a jó, kedves fiuk közűi melyik életéért remeg legjobban, hiszen ő mindig igaz barát volt s neki mindig voltak jóbarátai, — de ő már férjhez ment ezen becsületes, jó fiuknak egyikéhez már régebben s jogai épugy, mint kötelességei az egész életre csak ennek az egy embernek 'annak vele szemben. Az isteni és emberi törvények úgy lettek megalkotva, hogy szerintük csak annak az egy embernek legyenek jogai, aki a vele járó terheket is ..egy egesz életre magára vállalta, — azt az embert, csak egyszer iehet megválasztani s akkor aztán az egész életre hűnek kell lennie a neki adott eskühöz. Mert az adott sző, eskü, szent és sérthetetlen a becsületre nézve, — hisz ezt ők maguk tudják legjobban ... s ha ezt megszegné becstelenné válna, elvesztené mindenki barátságát, — elvesztené az önbecsülését! — s ő ebbe a bánatba belehalna . . . S ha találkozik az életben még egy férfiúval, kinek lelke hasonló * az övéhez, kivel megszeretik egymást, azzal aztán egy életre szóló meleg barátságot köthetnek. S a barátság főjellemvonása az, hogy sohse követel a másiktól áldozatot, hanem inkább ő hozza nieg . . . Oly okosan, édesen beszélt az asszony ilyenkor, hogy a fiuk egy rajongó kézcsókkal örök barátságot esküdve — százszor szerelmesebben távoztak, mint ahogy jöttek. Zádor főhadnagy nekidülve a díván támlájának csak nézte-nézte az asszonyt, ki mint egy odalehelt álom, tünemény ült az asztalnál. Kábulat fogta el Zádor agyát s nem mert szólni, mert úgy tűnt föl neki, hogy ő most csak álmodik . . . Álmodta az egész háborút az összes szépségeivel és isszonyataival, álmodta, hogy ö Przemyslbe lett parancsolva, s álmodja az egész álom leggyönyörűbb álmát: ezt az isteni asszonyt. Nem mert mozdulni, mert félt, hogy fölébred s alföldi garzonlakásán találja magát, amint a nap a spaléta hasadékán vékony sávban besüt a sötét szobába, ahol délutáni álmái aludta . . . (Folyt, köv.)
