Északkeleti Ujság, 1914 (6. évfolyam, 1-53. szám)
1914-02-21 / 8. szám
2-ik oldal. ÉSZAKKELETI ÚJSÁG. 8-ik szám. a nemzetiségek Eldorádója és nekik csak örülni és nem panaszkodni van joguk. Tény az, hogy a tárgyalások rendén több, különösen nyelvi és kulturális con- ceniá tétetett, tehát elismertetett, hogy egyes fajoknak és nyelveknek lehet a magyar faj és nyelv mellett jogokat biztosítani. Végül tény, hogy a miniszterelnök a román komitéval tárgyal és ezzel elismerte a nemzetiségek szervezkedési jogosultságát. Mindezen tények a munkapárt politikájának kétségtelen következményei, melyeket már le nem rázhatnak magokról akkor sem, ha a román paktum létre nem jön. Reméljük ezek után a tisztelt munkapárti urak nem fognak Szatmárvár- megye közgyűlésén setreaskát kiabálni annak az ellenzékinek, a ki Lukács Cons- tantinnal együtt szólal fel egy iskola államosítása ellen. Züllött gyermekek. Általános az a nézet, hogy a gyermekkor az ártatlanság kora. Magában véve az, de a mostoha körülmények igen könnyén a bűn termőtalajává alakíthatják azt át. Szivünk elszorul, ha a világvárosok pincéibe tekintünk és elborzadunk, ha az elvadult gondozatlan gyermekek nagy tömegét látjuk. Itt találjuk azokat az ártatlanokat, kik a szennybe és nyomorban már mintegy beisziilettek és kik már anyjuk méhétől fogva a bűn levegőjét kénytelenek magukba szívni, mert szüleik szivéből az erkölcsi élet száműzve van, mert szüleik — erkölcsiség hiányában — velük embertelenül bánnak, koldulásra, sőt lopásra is kényszerítik őket. A lelketlen szülők bűnössége miatt a különben jobb sorsra született gyermekek ezrei satnyulnak el, különösen nagyobb városainkban. Hány gyermek jár-kel a népes utcákon, hogy a mellettök elmenő jószivü emberektől egy-két fillért kaphasson. S ha kérdezzük tőlük, miért teszik, a válasz legtöbb esetben az, hogy árvák, vagy hogy atyjuk, anyjuk küldte, mert nincs ennivalójuk. Bár magában véve már ez is igen szomorú jelenség, hogy az apa nem képes a mindennapi kenyeret megszerezni, a legfájdalmasabb mégis az, hogy a szülők kenyér alatt többnyire pálinkát értenek. A pálinka! Az ember nem is hinné, minő mérhetetlen pusztítást végez ez a méreg már a zsenge gyermekek közt is, Aki ifjú korában élvezi, az már akkor romlott, évek múltán pedig börtönben tölti életét. A börtönök, fegyházak statisztikai kimutatásai világosan mutatják, mily és mennyi bűnre képesek az alkoholos fiatalok. A fegyházak lakóinak majdnem mindegyike egy-egy bűn képviselője. Igaz, hogy a visszaéléseket gyenge emberi erőnkkel meg nem szüntethetjük, de igenis csökkenthetjük. Csökkenthetjük pedig leghathatósabban azzal, ha a népet a pálinkafogyasztástól lehetőleg visszatartjuk, különösen pedig a gyermekektől vonjuk meg a pálinkát, mert a bűntények alapját vizsgáljuk, legnagyobbrészt arra az eredményre jutunk, hogy az ivás és élv- hajhászás következményei a bűntények. Egy statisztikai kimutatás szerint száz fiatal bűnös között nyolcvanat a pálinka vezetett a bűn ösvényére. De máskülönben is borzasztó az a romlás, melyet az alkohol maga után von: sorvadás, őrültség, epilepszia és számos más testi és lelki betegség jár a nyomában. S mit teszünk az igy szomorú sorsrajutott árvák érdekében ? Mert hiszen árvák ők, ha nemzőik élnek is. Majdnem semmit! Nem csoda, hogy ily viszonyok között az ifjúság szegény sorsú része mindinkább elvadul. Ahol az atya szigorú tekintete hiányzik, ahol az anya ápoló keze nem működhetik, ott résen kell állania — a felebaráti szeretetnek, a humanizmusnak. Árvaházak, gyermekmenhelyek, javítóintézetek és sok más egyéb intézet, melyek a gyermekek testi és lelki nevelése érdekében tagad- hatlanul szép, sikerekben gazdag működést fejtenek ki, mégis csak félmunkát végeznek. A müveit társadalomnak feladata volna,,.^ hogy éppen műveltsége fölényével, ahol csak lehetséges, felvilágosításokkal, jóakaró tanácsokkal akadályozza meg legalább azt, hogy már a gyermekek is igyanak pálinkát. Nehány korona könyöradománnyal nem szabadulhatunk meg felebarátai kötelességeinktől, amelyek legelőkelőbbje: nemesíteni, ápolni az erkölcsöket, hogy derék, jóravaló nemzedéke serdüljön a hazának. Színház. Elkövetkeztek végre a jutalmazások hetei. Mikor három hónapon keresztül való szórakoztatásért jutalmazásul egy-egy estét kapnak a társulat főbb erői, nagyon csalódnánk, ha ekkor a közönség részéről a méltányos Ítélet kifejezését várnók. A közönség emberekből áll, akik mindig csak emberek s mint közönség sem tudnak mások lenni. Nem feledkeznek meg arról, aki nekik privátim is ismerőjük, de bizony az öreg, csendes színésznek csak a taps jut ki, ami könnyen jön és olcsó. Marossy jutalomjátékául a Kis király ment. A közönség nem feledkezett meg a közkedvelt színészről. Cserébe viszont ő a legjobb játékot nyújtotta. Mellette kivették a sikerből részüket: Bródy, Tombor és Várady. Közönség mind a két estén szép számban volt. A héten zónában ment ismét Aranyeső és Szultán. Utóbbinak ártott a rossz idő. Kedden Gáspár jutalomjátékául a Szabin- nők elrablását hozták színre. A kttünő színészt lelkesen ünnepelte a közönség, mely azonban nem nagy számban jelent meg az előadáson, amiben a darab ismeretes volta is sokat jelentett. Az előadás kitűnő volt. Gáspár nagyan jól játszott. De jó volt Horváth is, meg Neményi. Vasárnap a primadonna jutalomjátékául János vitéz fog menni. A heti műsor különben még ismeretlen. $ 0 $ 0 $'$ $ $ 0 $ $ $ $ $ 0 $ 0 Fizessünk elő az „Északkeleti Újság“-ra. — Igen, egy tűzvész alkalmával. — No, hisz akkor . . . — Csak lassan ! Önönmagamat mentettem meg. Ez talán még sem elég jogcím — szólt busán Boitsec. — Bizony, nem. Hanem van egy eszmém. Tudsz úszni ? — Micsoda kérdés ! Már hogyne tudnék ! — Nos, akkor ugorjál bele a vízbe. — Oh ! — Én majd kihúzlak s meg van a kitüntetés. — Nagyszerű! Nem volna jobb, ha te ugranái a vízbe ? — Hisz akkor nem én kapnám a kitüntetést ! — Az ördögbe is! — szólt Boitsec — és nincs itt a közelben senki akit meglehetne menteni? — Nézd csak azt a horgászt, aki ott áll a csónak orrában. Mit gondolsz, nem tehetne az véletlenül egy hamis lépést? — Óh! — kiáltott fel Taitaluile — csakugyan mondasz valamit. Ha valaki hevesen megrántaná a kötelet, mellyel a csónak parthoz van kötve . . . — Akkor a derék ember megmentené fejét tbben a nagy csésze vízben . . . — És mi megmentenők! Megmentették kezüket a vízben, hogy lássák, vájjon nem nagyon hideg-e? A terv veszedelmes volt és nehéz, egészen eltekintve attól, hogy valami kevés köze volt a jóizléshez. De a szenvedély elvakitotta a két fiatalembert s óvatosan odasompolyogtak áldozatuk mögé. A halász gyanútlanul ott állt a csónak orrában. „Vigyázat!“ mondták neki a csónak oldalához ütődö habok. „Légy résen!“ suttogta a szél. „Légy óvatos!“ kiabálták feléje a part kavicsai. Hasztalan, a halász süket volt és milsem hallóit. Egy kiáltás. Két kiáltás. Néhány kiáltás a távolban, hol járók-kelok sétáltak. A viz magasra felszökött. A halász nyomtalanul eltűnt A parton két derék életmentő sietve vetkőzött. Éppen bele akarták magukat vetni a vízbe, mikor ennek színén megjelent egy sárga szalmakalap, alatta egy megrémült arc s a halász a csak övig érő vízben lassan kifelé sétált. — Ohó, ezt nem törjük ! — szólt Boitsec. — Soha ! — Toldotta meg Taitalulie. S mindketten belevetették magukat a folyóba, helyesebben beleléptek, mert a viz nevetségesen csekély volt. A halász eleinte bámulva nézte őket, de csakhamar megrémült, mikor megragadták és vonszolni kezdték a mélyebb viz felé. / — Segítség! — ordította a szerencsétlen, miközben arca holthalványra vált. — Se . . . A szót azzal folytatták bele, hogy víz alá buktatták. Azután még egyszer és még egyszer megmentették s mikor már alig volt benne élet, a parton időközben felszaporodott tömeg szemeláttáta diadalmasan kihozták a szárazra. A szegény halász nem mozdult. Arca kék zöld volt s ajka néma, mint a halaké, miket fogni akart. A tömeg izgatottá kezdte tárgyalni a baleset, helyesebben a gyilkosság részleteit; Boitsec és Taitaluile, kik attól tartottak, hogy mégis tulmessze mentek, senkit sem eresztettek a szerencsétlen ember közelébe hanem maguk élesztgették. — Derék fiatalemberek : suttogta a meghatott tömeg. — Az ördögbe is! — gondolta a két jóbarát. — Ha meghalt akkor ugyan vége a kitüntetésnek . . . S teljes erővel dörzsölni kezdték a halászt. Végre kinyitotta az egyik szemét, majd a másikat, azután rémülten rábámult a két életmentőre. — Ördög és pokol! Miért nem szól hát? — kérdezte gondolatban Boitsec. De Taitaluile, akinek rendszerint nagyszerű eszméi voltak, felkiáltott: — Valami meleget kell neki adni! Azután felkapták a beteget és vitték a szemközti csapszékbe. Ez azonban nem ment valami könnyen. A halász kézzel-lábbal kapálódzott s menekülni igyekezett megmentői karjából. Mikor ezek csak annál erősebben fogtik, felébredt benne az életösztön s ijedten nyögte: — Meg akarnak gyilkolni! — Csend, barátom ! A javát akarjuk — csittitották az életmentők. — Engedelmeskedjék nekik — biztatta a tömeg. — Az ön javát akarják. Ám, amikor a csapszékbe értek, a csapiáros, aki ismerte a halaszt, érdeklődni kezdett s addig, mig a megrendelt forralt bor készült, kérdésekkel ostromolta a beteget: — Hogyan történt a baleset! — Ne fárassza most! — vágtak szavába a mentők. — Majd el fogja mondani később. — Oh, ez nem fáraszt ki — szólt a halász. — Ezek az urak . . . — Igenis, mi mentettük meg az életét — szólt Taitaluile. Azután halkan hozzátette; :Gallérok gőzmosása:VVáUáíam Bá] Kézimunkák,glassé keztyük, tűkörfénnyel hófehérre l»»| vl * »I Bútorok, szőnyegek tisztítása, Nagykároly, Széchenyi-utca 34. sz., a róm. kath. elemi fiúiskola mellett.
