Északkeleti Ujság, 1914 (6. évfolyam, 1-53. szám)
1914-10-10 / 42. szám
2-ik oldal. ÉSZAKKELETI ÚJSÁG NAGYKÁROLY ÉS ÉRMELLÉK. 42-ik szám. és szóra-1 háború sebeinek enyhítésére használjuk Ma nincs szükség tanulmányi kozási célokat szolgáló uiazási alapokra s tudományos, művészeti, sport és egyéb verseny- és pályadijak, jubileumi alapok ma egytől egyig nevetséges, sőt frivol anachronizmusok. Ma csak egyetlen nagy versengés létezik, a hazaszeretetben, a bátorságban, a hősiességben, a harcolók, a sebesültek, katonabetegek és az itthon- maradottak segítségében való versengés s ezeknek a mai oiympial versenyeknek legmagasabb kitüntetése, legíisztcleíré- mélíóbb és egyúttal egyedüli célja az olajág. Hogy pedig a béke olajágát Monarchiánk és nagy szövetségesünk nyerje el, azért folyik most apáink, férjeink, fiaink és testvéreink vére s az ők küzdelmüket keil minden rendelkezésre álló segitőforrás felhasználásával támogatnunk mindnyájunknak. Attól se kell tartanunk, hogy ama nemes célok, amikre fenkölt gondolko- zásu emberek a szóbanlevő összegeket és alapokat annak idején szánták, a jövőben kart fognak szenvedni, ha „ma“ a háború okozta szükségben ezeket a felhalmozódott kincseket arra fordítjuk, ami a mai viszonyok közt a legszentebb és legszükségesebb. Ma nem a 30 éves háború korát éljük, amikor egész generáció nem ismerte a békét s igy nem is bizhatott annak eljövendő áldásaiban. Ma a háború csak végső eszköz arra, hogy a gonosz szomszédot, ki nem hagy bennünket békében, a békére kényszeresük. Ki fogjuk vívni fegyvereinkkel a békét, az áidásíhozó, aranykalászos békét, mely azután gondoskodni fog tudni önmagáról. Ép ezért bátran nyúlhatunk „ma“ és nyúlnunk is kell azokhoz a pénzekhez és alapokhoz, amik béke idején halmozódtak fel: hisz’, ha „ma“ a fel azokat, ezzel csak ereded rendeltetésüknek megfelelően a béke és kultúra áldásai biztosításának szent ügyét szolgáljuk. Rajta tehát! Valósítsuk meg a gondolatot! Tarnay Aladár. Ssalaüj te is, pajtás! Talán mert nagyon beleringattuk magunkat abba a hiedelembe, hogy a Kárpátok égbe- nyuló bércein és szűk szorosain át semmilyen ellenség be nem törhet, azért volt olyan általános páni ijedelem ar"a a hírre, hogy az oroszok betörtek szép hazánk földjére. Ilyen nagy ijedelemkor lehet látni, hogy a tömegnek milyen nagyon kevés kell, hogy minden belátását elveszítse. Van egy bolondos kis gyermekniese, amin jóízűen elnevetnek a mesehallgató apróságok, nem is sejtve, hogy milyen hatalmas bölcseséget nevetnek ki akkor. Azt a bölcseséget, melynek világos látásával fel tudta fedezni a mesemondó primitiv ember azt az általános tömeglélektani törvényt, amit illusztrált ez alkalommal is vagy három vármegye népe. A mese szerint tyuk anyó az udvaron kapargált, mikor csak valahonnan egy kis kődarab pottyant a fejére. No hiszen jó helyre esett! Tyuk anyónak máskor se igen állt be a szája, most meg volt is rá oka, hogy kitáltsa. El is kiáltotta magát esze nélkül: „Égszakadás, földindulás, a fejemen egy Roppanás; szaladj te is pajtás!“ Ezzel neki is indult az eszeveszett futásnak. Hova szalad tyuk anyó? — kérdi tőle a kakas. „Égszakadás, földindulás, a fejemen egy Roppanás; szaladj te is pajtás!“ Ez volt rá a válasz. De meg is volt a hatása. Futott a kakas is esze nélkül. Most már ketten voltak. Mikor a mezőn legelő lő megkérdezte őket, hogy hová futnak, már kórusban zengték rá a mondókát, És futott a ló is. Később felkerekedett a tehén is, kutya is róka is, őz is, szóvá! az egész álattársaság. Tán még most is futnának, ha bele nem estek volna egy nagy verembe. Ilyen eszeveszett futást rendezett most egyes vidékek, városok népe. Még mondóka is lett hozzá : „Mindenki menekül, hát akkor én se maradok otthon.“ Ezzel okolta meg a legtöbb a futását. Valóban sajnálatos gyengeségnek kell tartanunk, hogy az orosz betörés hirére akadtak kishitüek, kik még Budapestről is elutaztak. Hisz ez az a föld, hói élned, halnod kell. Ilyen hamar elveszítjük az önerőnk iránti bizalmat? Azt hisszük, hogy a mi katonai erőnk nem képes bennünket megvédeni? A fejlemények fényesen rácáfoltak a kis- lelküek ijedelmére. Az uzsoki szorosban körülbelül tízezer oroszt földeltek el magyar földbe. Egyébütt is folyton fogy a betörők száma. Egyes helyeken megvolt a közvetlen veszély, de távolabbi vidékek lakosságának bíznia kellett volna a védő magyar csapatok erejében és a hadvezetőség bölcseségében annyira, hogy rnende-mondákon, kishitű emberek rémületén el rie induljanak. Ez azoknak jó lecke volt. ÉSZAKKELETI ÚJSÁG NAGYKÁROLY ÉS ÉRMELLÉK naponkint hozza a helybeli összes hireket. QSßT Összes hireink mindig frissek és hivatalosak. Ára; nr fillér. Ára; T* fillér. volt, Gyuszika sirt s nem tudtuk miért, te is szomorú lettél s nékem hirtelen nem esett jól a cigaretta. Egész este szótlanul ültünk a vacsora mellett, néked sirás szorongatta a torkod, cirógattalak, vidám akartam lenni, de a borhoz nem tudtam nyúlni. Olyan volt minden, kint a sötétlő fák, mintha mind az ablakon bejönni akarna, éreztem, hogy a mennyezet leszakadni készül, mintha száz nehéz ököl döngette volna a mellemet. Az ágyban, szép, fehér, bizalmas ágyunkban odakuncorogtál mellém, a fejed a vállamra nyugtattad, szőke hajad szétterült, mint egy aranyerdő s nem állt el a könnyed. Reggelre minden kiderült. Azóta öt hét telt el, de ahányat dobbant a bakkancsom, ahányat vert a szivem, annyiszor sóhajtottam utánatok. Nem érdekel a gazdaság, jószágok állása; anyám levele sem vidámit, csak téged látlak magam előtt, meg Gyuszikát. Tegnap erős tűzünk volt, az arcom füst és porlepte: meg tudnál e csókolni, igy, piszkosan, hetek óta beretválatlanul. Már négy órája pihenünk, kövér földben fekszünk, tulnan a hegyek füstölögnek. Próbálok aludni, a bornyut ötölelem, úgy fekszem rajta. Körülöttem népfelkelők beszélgetnek, egyik sokat káromkodik, az asszonyát emlegeti s azt mondja, csak a gyerekeket sajnálja. Korcsmáros, sok vendégük szokott lenni, az asszonynak udvarolnak, aki nagyon szereti a muzsikát . . . Ugyan, drágám, te azóta felnyitottad a zongorád ? A kocsmáros káromkodik, a többiek nevetnek s én úgy érzem, hogy minden szó a szivembe nyilallik. Nem félek, tegnap sem féltem, de most furcsa vízióim vannak, a hideg lel. Ez a korcsmáros folyton az asszonyát emlegeti, meg a gyerekeit s én úgy látom, hogy fölöttem, a levegőben nehéz trénkocsik zugnak, ezeken asszonyok nevetgélnek, szoknyájukban ványadt, szomorú gyerekek kapaszkodnak, kezükben őszirózsa és begónia. A halántékom majd ki szakad, őrült vágy fog el. hogy most valaki fejbe lőjjön . . . Ugye e, te drága, te édes, hisz te udvariót nem tartottál! ? Vigyáz, kérlek, Gyuszikánkra, éjjelente takargasd be, a kis hasa meg ne fázzon. Virágzik-e még a begónia, tudod ott szérűi a kertben, ahol oly nehezen tudtuk hajtásra öntözni. Most se tudom, miért, hisz ott a föld meleg volt és buja, lehullott levelek kövéritet- ték . . . Nem, nem tudom még elküldeni e levelet, meg kell írnom, hogy borzasztó vihar szánt a lelkemen, azt hiszem, a tegnapi csata óta. Úgy nyargaltunk holttestes dombokon, mint szélvész. Az orosz golyó két bajtársam szempillanat alatt lesodorta, de én mentem, rohantam behunyt szemmel: és bocsáss m g, ekkor, csak egyedül ekkor nem voltatok a szivemben, jött valami indulat, amely kiűzött titeket onnan. Állt a harc, orditotott felettünk, előttünk, mellettünk, mindenütt a halál s mi valamennyien mint borzasztó lenditőkerék szíján a parányi hangyák, össze voltunk gomolyodva, emberek, lovak, szekerek, vérsávok vonultak rajtunk keresztül, a földet golyók szántották, már azt szerettem volna, ha puszta kézzel foghatnám az ellent, — tudod mindég dicsérted az erőm, — két vállát szörnyű marokkal megmarkolni s a torkába harapni . . . Bocsáss meg: szomjaztam a vért, éheztem az emberhúsra. Dél volt, — Gyuszikánk most követelte az ebédet, — faluba értünk. Orosz nyomorúságba, üszkös falak, zsarátnokos utcák közé, siró-nyafogó öregek fogadtak bennünket, már alig lélekzettünk. A házak előtt nők állottak. Egy úgy nézett ránk, mint szerelmes macska, a szeme parázslott, háta mögött a kölyke sirt. De nem bánta, csak a tekintetével majd elnyelt és a fehér fogát mutatta, majd a csípejét ringatta ; a kölyke pt dig egyre sirt mögötte. — Ez a Gorgij Malvája! Ez az, ilyen tervszerű, ilyen ördögien mosolygó a szláv asszony. A tiszthelyettesünk mondta, bolondos fiú, civilbeu verseket is irt az újságokba, a brót- zsákja teli könyvekkel. — Különben, — folytatta, — az asszony egy. E inek is elvitték az urát katonának, mint ahogy elvitek minket. Hát igen : vájjon, ki vigyáz a mi asszonyainkra ? Főhadnagy ur Szabados mellettem haladt, az aranyóráját nézte. A födelén szép barna asszony és három mosolygó gyerek fotográfiája. Éppen akkor csókolta meg, hogy a tiszthelyettes folytatta: — Vagy olvasták a csöndes férjet ? Tristan Bemard irta. Nem is kell háború, hogy a férjből csúfot űzzenek, istenem, a nő annyi ötlettel van fölruházva. A főhadnagy rám nézett, én a főhadnagyra, aztán ordított, ahogy a száján kifért: — Kergessétek be azt a némbert, hajtsátok be a vackába! Mentünk tovább, az asszonyt már nem láttuk s nem bántam volna, ha keresztüllövik. A tiszthelyettes jóval előttünk járt, a főhadnagy gyakorta nézte az óráját s engem szomjúság gyötört, kábultan bandukoltam, azt hittem, a puska, a bornyu lehúz a földre s mikor le- rasztcltunk, forgott körülöttem az erdő, a messzi hegycsúcs, a szemem előtt köd lebegett s ebben a ködben láttalak téged, mosolyogtál a messzibe s fogtad Gyuszikánk kezét. Főhadnagy ur Szabados most jött üdébbről, a tiszthelyettesnél volt, két könyv a kezében ; a szeme véres, a homloka borult, zihált, zakatolt a melle, talán, — ó, istenem, — történt valami?
