Északkeleti Ujság, 1914 (6. évfolyam, 1-53. szám)
1914-05-30 / 22. szám
22-ik szám. ÉSZAKKELETI ÚJSÁG NAGYKÁROLY ÉS ÉRMELLÉK 3-ik oldal. polgárának elhunytáról; s elhunyta felett érzett legmélyebb részvétének külön e célból megtartott közgyűlésén adott kifejezést, s elhatározta, hogy elhunyt nagy hazánkfia ravatalára a város közönsége koszorúját helyezi el s a temetésen küldöttségileg vesz részt. Az egész ország, közte városunk közönsége is, a legmélyebbb őszinte részvéttel osztozik a pótolhatatlan veszteségben, mely Kegyelmes Asszonyt feledhetetlen férjének, — az országot egyik oszlopos fiának, — városunkat egyik szeretve tisztelt díszpolgárának s büszkeségének sírba dőltével érte. Szolgáljon Kegyelmes Asszony vesztesége feletti fájdalmának némi enyhítésére városunk közönségének legmélyebb részvéte is. Nagyságos Kossuth Lajos Tivadar Urnák Budapest. Nagyságos Ur! Képviselőtestületünk mély megilletődéssel értesült Nagyságod egyetlen testvérének, nagy hazánk fiának, Nagyméltóságu Kossuth Ferenc urnák, városunk szeretve tisztelt díszpolgárának elhunytáról; s elhunyta felett érzett legmélyebb részvétének külön e célból megtartott közgyűlésen adott kifejezést, s elhatározta, hogy elhunyt nagy hazánkfia ravatalára, a város közönsége koszorúját helyezi el s a temetésen küldöttségileg vesz részt. Az egész ország, közte városunk közönsége is a legmélyebb őszinte részvéttel osztozik a pótolhatatlan veszteségben, mely Nagyságodat egyetlen testvérének, — az országot egyik oszlopos fiának, — városunkat egyik szeretve tisztelt díszpolgárának, s büszkeségének sirba dőltével érte. Szolgáljon Nagyságod vesztesége feletti fájdalmának némi enyhítésére városunk közönségének legmélyebb részvéte is. A rendkívüli közgyűlés ezzel véget ért. HIRDETÉSEK jutányos áron közöltéinek. — Az ilyesmit nem lehet tűrni — csattant fel Klapka. — Tábornok ur, nekem ő nagyon kedves földim — tördelte Kormos, de itt megint elcsuklott a szava. Csönd lett; az őrmester szive hangosan verte a mellét. Nem nyúlhatott az arcához, pedig érezte, hogy viz csorog le rajta. Klapkát meghatotta ez a mély bajtársi szeretet. Lágy szive volt, nem olyan kemény vas, mint a Görgeié. — Hát olyan kedves földije magának az a honvéd ? — Szeretem, mert jó és becsületes ember — tagolta elfúlva Kormos. — Na hát a maga kedvéért kegyelmet adok neki. Kormos féltérdre ereszkedett Klapka előtt. — Köszönöm tábornok ur — és közben lopva letörülte az arcára pergő könnycseppeket. Klapka rögtön aláírta a halálos ítélet megsemmisítését s az írást átadta Kormosnak. — Siessenek a Kis-Svábhegyre, most ment el a futár a megerősített halálos ítélettel. — Szent Isten! kapott a fejéhez Kormos — hiszen akkor nem érjük utói. — A kocsim be van fogva, üljenek fel rá és vágtassanak oda. A két őrmester kirohant. A kocsiba vetették magukat. — Tíz pengőt kapsz, ha vágtatsz, minta szélvész — mondta a kocsisnak. Félóra a szociológiáról. Irta és a Kölcsey-Egyesület május hó 23-iki estélyén elmondotta: Dr. Somossy Miklós. Tisztelt Hölgyeim és Uraim! A szociológia —- magyarul társadalomtudomány — az evolúció tanának az emberi társadalomra való alkalmazása. Mindenkinek, akinek az a nagyon kedves feladata, hogy ilyen nagyszámú, díszes hallgatóság előtt szót emeljen, lesz annyi magához való esze, olyan tárgyat választani, mely lehetőleg mindenegy embert érdekel. Ebből a szempontból alig is lehet manapság hálásabb témát találni, mint a társadalom első keletkezésének, állandóan haladó fejlődésének s ama beigért „szebbjövendő“ reménységének megbeszélését. Ezért lehet nemcsak politikai, de tudományos divatról is beszélni, helyesebben divatos tudományokról szólani. Volt idő, mikor az aranycsinálás mesterségével foglalkoztak, volt idő, mikor a csillag- vizsgálás tudományába kontárkodott bele boldog-boldogtalan. Ma már csak közgazdasági tevékenységben keressük az aranyat, ma már csak hölgyeinknek szép szemében tanulmányozzuk a csillagokat. Á mai kor divatos tudománya : a szociológia, a társadalom tudomány. És méltán ! Az ember érdeklődésének legfőbb tárgya az ember s aki egy társaságnak — aránylag kisszámú emberek csoportosulásának — a társadalomról, az emberek millióinak végeláthatatlan tömegéről beszél, szives meghallgatást remélhetne akkor is, ha nem állana védőárnyékában a divatnak, mely mindenkit rávisz, jóképet vágni a témához akkor is, ha különben nem sok öröme telik benne. Önök között, persze, irmagul se akadnak olyan hallgatók, aminők egy nemrégiben felmelegitett régi adoma szerint, a filharmonikusok hangversenyén ülnek. Csak ülnek, ülnek, holott szegény fejük, a magasabb zenéhez kukkot sem értenek s egymást kérdezgetik: „Hát maga mit csinál itt!“ Mire bus megadással feleli a másik: „Várom a végét“. Itt azonban nem tesz senki, aki a mindent müvei hölgynek-urnak eszmekörébe mélyen beévődött szociológiái vázlatoknak csak úgy várja a végét. Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Az emberek filozofáltak már sok száz évvel előbb mint a „filozófia" szót ismerték. Az evolúció ellenállhatatlan törvénye lassan, de szakadatlanul működött millió lustrumon keresztül, mielőtt a természettudományos vizsgáA lovak repültek. Szakadt róluk a hab, mikor a Kis-Svábhegyre érkeztek. Fonó János ama fa alatt állott, ahol álva találták. A szemét most kötötték be. — Szegény feleségem és gyermekem! — hördült fel az elitéit. Aztán letérdelt. A dob megperdült. A lövészek előléptek. Kormos lihegve kiáltotta: — Kegyelem, kegyelem! Az egyik őrmester zsebkendőjét, a másik Klapka kegyelmét lobogtatta. A vezénylő tiszt kezébe kapta a tábornok Írását s alig hogy rápillantott, félre parancsolta a lövészeket. — Állj fel! Fonó János kegyelmet kaptál — szólt a tiszt az elitélthez s maga tépte le szeméről a kendőt. Fonó sápadtan, remegve és kábultan nézett körül. Érezte, hogy csoda történt. Megismerte Kormos őrmester hangját, s tekintete őt kereste amint megpillantotta, hozzá rohant. — Őrmester ur, áldja meg a jóságos Isten! — Szólt nyakába borulva és örömében hangosan felsírt. Május 21-én a negyvenhetedik zászlóalj nyomult föl először a várba. Fonó János az elsők között volt, akik a hágcsókon a várfalra s onnan a Szent György-térre hatoltak. Zászlójukból az osztrákok golyózápora egy darabkát leszakított. Fonó odaugrott, megcsókolta és keblébe rejtette a selyem darabkát . . . A fegyverletétel után hazaszéledtek a lódás kutatni kezdte a fejlődés útját, az első szerves sejttől, a kocsonyás protoplazmától a pálmafa ékes lombkoronájáig. A szociologra is megvolt, működött, az emberek gondolkodását irányította, eljárását vezérelte, mielőtt kodif kálva, megnevezve sőt felismerve lett volna. Az újabb kor kutató szelleme nem alkotta csak megkereste a régen létezőt, a tudományos törvényt. De élt létezett, ott volt az már a scyttha hordák sátortáborában épugy mint az Inkák birodalmának szervezetében s az indiánok wigvám falvaiban olyan kétségtelen bizonyossággal, mint 'akár a hires angol, vagy a meggondolt U. S. A. alkotmányában. A társadalom a családot követő első emberi alakulás. Az önként bőventermő gyümölcsfák s a szelid növényevő állatok paradicsomi kora csakhamar lejárt. A napfényen meztelenül sütkérező ősember számára megszűntek a sült galamok röpködni a levegőben. Éhezni kezd s kicsinyje didereg a hüs harmattól. Zsákmányt kell keresni, amivel jóllakjék s másikat, amivel betakaródzék. Az Éden ajtaja bezárult, de föl- nyilott a Világ kapuja! A mind élesebben differenciálódott érdekek megvédésére legalkalmasabb egyesülés élet- szükségletté válik. Elébevetődik azonban az érdekek összeütközésének nehezen lebirható akadálya, kénytelen összevetni kiegyeztetni az ellentéteket. Rá kell jönnie a kényszerű következtetésre, hogy az egyes ember javát okvetlenül alá kell vetni a közösség javának, Mindez pedig együttvéve annyit jelent, hogy megszületett az emberiség par excellence tudománya : a társadalomtudomány. Az első társadalom nemzetiségi szervezet kommonisztikus szerkezettel. Fennáll addig, mig az egyes tagok életigényei bizonyos határokon túlnőve, az addig dívott vadász- és pásztorélet helyébe a földművelő munkát teszik a társas élet alapjává. A feltörött föld barázdáiból azután az is felsarjadzott, ami nem is volt belévetve. Az „arankalásszal ékes rónaság“ nemcsak kenyeret termett, de kultúrát is növelt. A magán- tulajdon, mely eddig a rablott marhákra, a rablóit asszonyokra s ezek hozadékára és ivadékára szorítkozott, óriási kiterjesztést nyer. A megindult földművelés sok munkást igényelve, azoknak a teljesített munka értékének mélyen alatta álló s mindig biztosított eltartását tete lehetővé, sőt kívánatossá. Ezzel már nem a minél több ellenség megölése s a sebesültek rakásra mészárlása lett a győzedelmes harc rendes befejezése, hanem munkaképes a honvédek. Fonó azonban sohase feledte el, hogy mivel tartozik Kormos Józsefnek. Valahányszor Kormos gyermekeit megpillantotta az utcán, hozzájuk ment, fejüket szelíden megsimogatta és elérzékenyülve mondta: — Az Isten áldja meg a ti apátokat, neki köszönhetem az életemet. És Fonó gyermekei, ha Kormos József gyerekeivel találkoztak, büszkén kiáltották! — A ti apátok mentette meg a mi apánkat! Huszonöt évvel később Fonó János haldoklóit. Hivatta Kormos Józsefet. — Bajtárs — mondta, aszott kezével megszorítva és keblére vonva Kormos József kezét — hol volnék én már, ha a te jószived meg nem esik rajtam. — Jó földim voltál mindig, én csak kötelességemet teljesítettem. — Köszönöm a te jóságodat halálom óráján is. És hogy lásd, hogy még a síron túl is hálával gondolok rád, amit magammal akartam vinni a koporsóba, azt neked adom tartsd meg örök emlékül. Azzal kivette a kebeléből a negyvenhetedik zászlóalj koszlott, lőporfüstös zászlórojtját, mély áhítattal megcsókolta s odaadta Kormos Józsefnek. — Őrizd meg, kedves bajtárs, ezt a zászlódarabkát, a mi dicső lobogónkból való ez. Kormos József megindultan |vette kezébe a zászlófoszlányt s mialatt egy könycsepp hullt rá szeméből Fonó János boldog mosolylyal ajkán, örökre lehunyta a szemét.
