Északkeleti Ujság, 1913 (5. évfolyam, 1-52. szám)
1913-10-25 / 44. szám
V. évfolyam. Nagykároly, 1913. október 25. 44-ik szám. ÉSZAKKELETI UJSÁ POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. Egész évre Előfizetési árak: 8 koronaFelelős szerkesztő : NEMESTÓTHI SZABÓ ALBERT dr. Szerkesztőség és kiadóhivatal: **TAs£- NAGYKÁROLY, SZÉCHENYI-UTCZA 20. SZÁM>' . Félévre- 4 „ Szerkesztők : („KÖLCSEY-NYOMDA“ R.-T. NAGYKÁROLY.) Negyedévre 2 „ Dr. Suták István Csáky Gusztáv. Hirdetések ugyanott vétetnek fel. Nyilttér sora 40 fillér. Tanítóknak eg ész évre .. 5 „---------MEGJELENIK MINDEN SZOMBATON ________1 A kivándorlás soha se volt eszembe. Csak amikor egy idegen ur féle ember, (a kit a vasúti állomásról falunkba vittem szekeremen) kezdette nekem magyarázni, hogy mind bolond ember az aki itthon nyomorog — és a többi. És én kezdettem ettől a pillanattól Amerikára gondolni. A kivándorlásra. És kezdettem nyomorogni, bár semmi okom nem volt reá. És kezdettem én is mondogatni, hogy itthon nincs munka. És nem lehet dolgozni. Munkát se kerestem. Nem járt utána. Még a magam dolgát sem végeztem. Hanem lassan-las- san éltem a készből. És adogattam sző- rére-bőrére — a kicsi, de most látom, akkor nagyon elég ingatlanomat és ingóságomat. És lettem én is kivándorló, koldusbottal kezembe. És vitt a hajó százakkal. A kik közül tiz talán nem bánta meg tettéit. De nyolcvan és különösen én, ma is mondom, hogy az eszemmel vert meg Isten. Mert engedte, hogy a csábitó ember kupec, félre csavarja a józan ember eszének országutját. * Csaknem szóról-szóra ezeket a szavakat és e szavakkal ezt a történetet mondotta el nekem egy visszavándorló falusi ember. És én összerezzentem. Mélységes elmerülésbe jutottam, mikor meghallottam. Mert ez az egyszerű ember nem csak az ő maga sorsát mondotta el. Nem csak egy kivándorlási esetről húzta félre a leplet. Hanem elmondotta, feltárta ezer és ezer kivándorló magyar történetét. És akaratlanul is lecövekezte azt a legfőbb rugót, azt a legnépesebb és leglázasabb utat, melyen a magyar nemzet vérvesztését végzik ma a kivándorlási kupecek nyüzsgő áradatai. Van szegénység. Van nyomor is a mai hazánkban. Ki tudja? De máskor is volt. És máskor volt hite, volt ereje, volt lélekjelenléte a magyar embernek belátni, hogy jobban is lesz. Hogy ezek a csapások csak az idő tünetei. Egy jó esztendő, egy bő termés mindent helyre hozhat. De most nincs ereje. Most nincs reménye. Nincs lélekerőssége. Mert most nem a szegénység, nem a nyomor az igazi kergetője, nem ez a végszükség markol a leikébe. Hanem mesterséges gonosz kezek dobják a szikrát leikébe. Azok mozgatják, tépik, lázitják. És ha egyszer tüzet fogot lelkében ez a szitás, ez a gyújtogatás, attól a perctől ő már nincs itthon-otthon. Akkor már ha ömlene feléje is munka . . . neki nincs munkája. 0 már nem tud itt megélni. Ő már nem a nincstelenek országába tartozik. Hanem a sose elégedettek, a sose elég korszakába. * Mikor az újságok — megdöbbenve és feljajdulva irt azon szolgabi- rók lelketlen javaslatától, hogy t. i. sze- rintök ki kell nyitni a kaput és szabaddá tenni a kivándorlást, hadd ömöljenek a halál-gályákra a mai magyar véreink; hát valaki megjegyezte : — Vájjon tudunk-e más módot, eszközt ennél a szomorú, ső.t könnyelmű javaslatnál ? Hát feleljük: igenis tudunk százat. És százat. És rendre ki is rakjuk majd. Elsőben a férges és §-usos közigazgatásnak lelki tartalommal való töltését tudjuk ilyennek. Hiszen mindazok, a kik a kivándorlás okairól emelkedtek e hazában, azok nem utolsó okának tartják a kivánkozásnak éppen a közigazgatásnak, ahonnan most ez a botrányos elszólás napvilágot láthatott. Hát igenis nem a kivándorlási törvényen kell változtatni, hanem a kivándorlásra csábitó és üzérkedő emberku- pecekre kell szigorúbb, érezhetőbb büntetést szabni. Tehát az ő cselekedeteiket kell a maguk érdemük szerint minősíteni. Ha egy szegény ember csak egy kisebb rendű vért ereszt, alkoholos fellángolásában, éveket kap. Szabadságától fosztják meg esztendőkre. Nem szólunk ellene. rr Őszi temetés. Irta: Ssentgyörgyi Hromkovits V. Győző. Budapest Az őszi komolyság mereng a ligetben, Mint bánatos özvegy künn a temetőn. És hallgat egész táj, szelecske se’ lebben, A sárga levél, lomb hull csak zizegön. Haldoklik a föld s tán már szive se’ dobban, Halotti mesében pihenni megyen, Már nyugszik a nap is, a fénye kilobban S önvéiébe’ fürdik ott fenn a hegyen. A fészek üres már, elhalt a madárdal, Versenyre a pintyet mi se’ csalja ki. Borongnak az árnyak a völgyeken által, Csend, — de im az erdőn zokog valaki. Fájó panaszával kicsalja a könnyem . . . A sárga avarban jár sírva a szél, Siratja a lombot, - hogy hervadó könnyen, S tördelve kezét száll s magába’ beszél. A szűk gyaloguton megcsendül az ének, Mély gyászba’ közéig egy halotti menet. Hozzák a koporsót szép ifjú legények, S zokogva dúdolják a rekviemet. Fehér a koporsó, tájt’ szép liliom van, Fehér a kereszt is, mit visz a gyerek. Siratni, tudom már kit kelljen e holtban. Mért, hogy a virág oly korán lepereg?! S im már ide érnek. Elöl megy a gyerek, Bus köhtiy a szemében, kezébe’ kereszt, Szép ifjú lányok, kik szólni sem mernek . . . Hogy vissza az Ur, óh, senkit sem ereszt! Aztán jön a kántor, kezében a könyve, Elmosva betűje, mert nedves a lap, Óh mert akaratlan kicsordul a könnye, Megy hallgatag arccal mellette a pap. Aztán a koporsót hozzák a legények, Egy jó öreg ember s asszony követik, Biztatva susognak mellettük a vének. Óh! Vissza ha senki sem adja nekik! Már sírni se tudnak, csak az öreg asszony Törülgeti könnyét s az ajka mozog . . . Lombját sirató szél zog csak a haraszton, Hisz’ néki sírásra szint annyi az ok, Zokogva siratja kápolna harangja, Kongása betölti mezőt s a szivet, Oly könnyrefakasztó a dallama, hangja . . . Zokogva vonul el a halotti menet. Magamra maradtam, könny gyűl a szemembe, És állok az utón, mint néma szobor. Fülembe susog a szél, mint tova lebben : Az ember, a lomb, csak mind egyforma por. Képek az Agár—Derbyről. Az ismerkedési est. A nagykárolyi Grand—Hotel a Magyar Király régen nem látta már falai közt a „vármegyét.“ Mióta az embereknek sietős lett a dolguk, mióta a vonatok már kora délután hazaszállítanak mindenkit, azóta a megyegyülé- sek is csendesek lettek. Leszámítva egy két 48-as busmagyart aki éppen csakhogy a „bu- vában iszik a magyar“ nemzeti elvet fentart- sa öli ilyenkor hazafias bánatát borba — még a férfiakat sem igen láthatta villany fénynél a közkedvelt vendégül Wessel Manó nem hogy a vármegye szebb részét. A főispán! ins- tallátio volt az utolsó eset, mikor a gentry asszonyok és leányok fess és elegáns megjelenése nyújtotta az újság érdekességet a város kiváncsi publikumának. Most azonban tele volt az étterem vármegyei néppel. Az az élénk zsibongás tölté meg a termet a mely olyankor van, mikor csupa jó ismerős, rokon, és barát kerül össze és fesztelenül ad teret kedélyének. Mindenki hangosan beszél, nevet, tölti és fogyasztja a gyönygyöző pezsgőt. Csakhamar otthonosan érzi magát e kedélyes milieuben a ragyogó szépségű asszony is, ki mint fiatal leány i szakadt el „Szatmár vármegyétől és most láttuk viszont. Ő az első aki leül a cimbalom mellé, egy báró szegődik hozzá prímásnak, hogy megtanítsák a bandát kedvenc nótájukra. A hosszú aszta! végén ülnek az idegenek. Egy csomó előkelő megjelenésű ur az ország első sportférfiai az agarászat terén. A kellemes meglepődés tükrözik vonásaikon, mert az ország egyetlen helyén sem jelent még meg a derbyn _ ily díszes közönség. Azonban első a sport. Ők most gyűlést tartanak, az agarakat „összevetik“ vagyis meghatározzák melyik kettő fog együtt futni. „A „versenyzők“ száma is nagy. Az idei derby nemcsak mint társadalmi
