Északkeleti Ujság, 1913 (5. évfolyam, 1-52. szám)
1913-10-11 / 42. szám
V. évfolyam. Nagykároly, 1913. október 11. 42-ik szám. ÉSZAKKELETI ÚJSÁG POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. ' Előfizetési árak: Egész évre .............................. Fé lévre .............................. Ne gyedévre .............................. Ta nítóknak egész évre .. 8 korona. 4 „ 2 „ 5 Felelős szerkesztő: NEMESTÓTHI SZABÓ ALBERT dr. Szerkesztők : Dr. Suták István Csáky Gusztáv. = MEGJELENIK MINDEN SZOMBATON. -----Sz erkesztőség és kiadóhivatal: NAGYKÁROLY. SZÉCHENYI-UTCZA 20. SZÁM. („KÖLCSEY-NYOMDA“ K.-T. NAGYKÁROLY.) Hirdetések ugyanott vétetnek fel. Nyilttér sora 40 fillér. Küzdelem a létért. A megelégedés ritka erénye az embereknek. Nem csoda tehát, hogy mióta csak ember él e földtekén, mindig kevesebb volt az elégedetlen. A görög világ aranykorszaka, amikor minden ember boldog volt, szép álom, melynek létezésében kellemes öncsalódással hittek a régi görögök s melynek elkövetkezéseért hiábavaló ábrándokat szövünk ma is. Van ennek a legjellemzőbb emberi tulajdonságnak — az elégedetlenségnek — jó oldala is: az emberi elme folytonos tökéletesedése, nyomában a minden téren megnyilatkozó haladás. De mivel a jóból is megárt a sok, ma már olyan időket élünk, hogy kívánnunk kell, vajha kevesebb volna a világban a haladás s több volna az emberekben a megelégedés szelleme. Jámbor szándék megelégedésről prédikálni az embereknek ma, amikor az élet zug, zakatol és ezer uj kívánságot szab a küzdő emberiség elé. Az elégedetlenség elérte azt a fokát, amikor minden megnyugtató szó süket fülekre talál. Látni akar a mai ember, meglátni pedig csak a cselekedetet lehet. Jobb sorsért küzd mindenki, még az is, akinek jó! megy a sora. Az élettel szemben támasztott igények általánosak, de mindenesetre hangosak, mint a jogos panasz és a méltó elkeseredés hangjai. Az egész világon eluralkodott, forrongó elégedetlenség oka, akár egyes embernél, akár egész nemzetnél jelentkezzék, legtöbbnyire a gazdasági helyzetben leli forrását. Minden más ok ideig-óráig tart, ez az egy állandó jellegű. Nem is kell tulmennünk országunk határain, hogy a létért való küzdelem okait és hatásait megszemléljük. Mert ami nálunk folyik, az már szinte': bellum omnium contra omnes. Az állam, az emberek közössége az a célpont, mely felé irányítjuk követeléseink nyilait. Tőle várja minden társadalmi réteg a maga boldogulását. Hogy minden kívánság mindenkinek megrövidítésével teljesíthető csupán s újabb kívánságokat támaszt, azzal nem számolnak az egyesek. Az állam százféle kívánságot elégít ki, de kétszer annyi még mindig kielégítetlen marad. S még igy is nyögünk azon terhek alatt, amelyeket viszont az állam akaszt a nyakunkba. Vagyis amint mi küzdünk a javakért az állam ellen, ugyanúgy küzd az állam ellenünk, hogy az állami háztartás egyensúlyát megtartsa. így lesz e küzdelem végnélküli, hol csak egy ideig lehet győztes az egyik fél, mert a másiknak is felül kell kerekednie előbb vagy utóbb. Nincs az a tisztviselői kar, mely fizetésjavitást ne követelne és az az egyes, ki munkájának bérét javitatni ne akarná. Az egyetemesen fellépő kívánságok épen ezért jogosak és méltányosak. — Az élet terhe mindnyájunkra sulyosodik. A drágaság kiváltja a sok követelést, a követelések kielégítése fokozza a drágaságot. Így halad a világ kereke nálunk. Ebben még nincs is semmi veszedelem, de abban már van, hogy a világ más szerencsésebb nemzeteihez képest szörnyen szegények vagyunk s igy a jogos kívánságok is csak nehezen teljesíthetők, olyankor, hogy rendszerint már más kívánságok lépnek helyükbe. A munkásosztály közintézményétől legkevésbbé várhatja sorsa javítását. Innen van, hogy ennek tagjai veszik legtöbbször kezükbe a vándorbotot. Amerika évenként nagy vérveszteséget okoz hazánknak, de valljuk meg őszintén, hogy anyagilag elég szépen kárpótol érte; s a visszatérő kivándorlók csökkentik a szegénységet. Igaz, hogy alig észrevehe- tőleg. Az állapot marad a régi, vigasztalan nyomorúságos szegénység. Hogy hazánk épen manapság egyéb bajai közt a gazdasági bajokkal folytat éleí-halál- harcot, közismert tény. Mi lesz a harcnak vége, ki tudná azt megmondani? Vármegyei közgyűlés, Szatmárvármegye törvényhatósága f. hó 9-én tartotta meg őszi rendes közgyűlését. Dacára, hogy a tárgysorozaton különböző bizottsági tag választások szerepeltek, az érdeklődés teljesen hiányzott. A közgyűlést Csaba Adorján főispán nyitotta meg s abból az alkalomból, hogy a mai közgyűlés utolsó összjövetele ebben az évben a vármegye törvényhatóságának és mert az idén esedékes tisztviselőválasztások a kormány intézkedése alapján elmaradnak, megemlékezett a közigazgatás államosításának tervéről. A vármegye szervezetének mondotta a főispán — tovább kell élni, sőt még szélesebb hatáskörre van tervezve a működése, amely tisztán a törvényhatóság ama jobb körében lesz megszorítva, hogy tisztviselőit nem maga választja. Sokan sajnálni fogják, hogy, most már elmaradnak a hagyományos restaurációk, de ezt a fájdalmat el kell nyomni ama magasabb érdekek előtt, amelynek az államosítást szükségessé teszik. A jövőben szabad lesz a közigazgatási tisztviselők útja a legmagasabb polcig, még a minisztériumi hivatalok ajtaja is nyitva fog állani részükre, mert a tervezet ilyen szellemben intézkedik. Ezáltal a tisztviselői kar ambíciója feltámadván, a közigazgatás magas színvonalra fog emelkedni. Kegyeletes szavakkal emlékezett meg a főispán gróf Teleky Géza v* b. t. t. volt belügyminiszter haláláról. Az elhunytnak páratlan modora, áldott jó szive és közéleti tevékenysége nem engedik emlékét elmúlni. Mivel' a megboldogult jó lelkülete nyilvánult meg abban is, hogy utolsó intézkedésében azt kérte, hogy a koporsójára szánt koszorúk árát adják az oltalma alatt álló valamelyik jótékony intézetnek a főispán indítványozza, hogy a vármegye adjon a Fehér Kereszt Lelenc Egyesületnek 100 koronát és a család előtt jegyző könyvi kivonatban fejezze ki részvétét. Ilosvay Aladár alispán jelenti, hogy a halálozás alkalmából részvéttáviratot intézett a gyászoló családhoz a vármegye nevében, amit az elhunyt fia, gróf Teleki Pál meleghangú válaszában köszönt meg. Falussy Árpád dr. napirend előtt a főis- páni megnyitóhoz szól és időelőttinek tartja a közigazgatás elparentálását akkor, amikor erre vonatkozólag a törvényhozás nem intézkedett. Csaba Adorján főispán válaszában kijelenti. hogy ő nem parentálta el a közigazgatás csupán az államosítás tervezetéről emlékezett meg annak kapcsán, hogy az idei tiszt- ujitások már elmaradnak. Ezután áttértek a napirend tárgyalására és egyhangúlag, hozzászólás nélkül elfogadták az alispán félévi jelentését és a törvényhatóság 1914. évi költségelőirányzatát, majd betöltötték az egyes bizottságokban a mandátumok lejártával megüresedett helyeket. A közigazgatási bizottságban megüresedett helyekre megválasztoták a régi tagokat: Domahidy Viktort, Jékey Zsigmondot. Szuhányi Ferencet, Tóth Mórt és N. szabó Antalt. Az igazoló választmányba a főispán kinevezte : elnökül Debreceni Istvánt, tagokul Madarassy Gyulát, Róth Károlyt és Kaufmann Jenőt. A közgyűlés által megválasztottak: Reök Gyula, dr. Adler Adolf, Nonn Gyula, Kovács Dezső, Baudisz Jenő. Ezután megszavazott a törvényhatóság: 3/4%-os pótadót közművelődési célokra, l^vo pótadót a h. é. vasutak segélyezésére felvett kölcsön törlesztésére, lV2°/o pótadőt a különféle célokra felvett kölcsönök törlesztésére, 172% pótadót a tisztviselői nyugdíjalapra, 3% rendkívüli pótadót ugyanezen célra, 1% pótadót az elhagyott gyermekek segélyalapjára. Dr. Képessy László csengeri főszolgabírót és Galgóczy József árvaszéki ülnököt előléptette a törvényhatóság a VII. fizetési osztályba. A nagybányai festőiskola részére megszavazott a törvényhatóság 600 kor. segélyt, mely összeg a vezető művészek előterjesztése alapján egy festőnövendéknek lesz kiadandó. A vármegyei jegyzői nyugdíjalap 1912. évi zárszámadása elfogadtatott. Nagybánya város takarékpénztárának az iránti kérelmét, hogy a gyámpénztári tőkék elhelyezésére kijelöltessék, a törvényhatóság elutasította. Szatmár város kérelme a th. vegyvizsgáló állomás felszerelésének hozzájárulása iránt, — elutasittatott. Sajtó vasárnap előtt. Mikor a jó lapra költünk, akárcsak Isten oltárára tennök le adományainkat, — ezekkel a szavakkal klaszikus formába fejezett ki egy nagy igazságot Székésfehérvár püspöke, aki maga is iró és újságíró s harcosa annak tolinak, melynek döntő szerepe van az uj Magyar- ország kialakulásában. Igazság ez, nem csak azért, mert szoros kapcsolat van a sajtó s az egyház között; nem csak azért, mert a jó sajtó által hódítjuk vissza az ellenségeket s közönyö-
