Északkeleti Ujság, 1913 (5. évfolyam, 1-52. szám)

1913-05-17 / 20. szám

20. szám.

5-ik cld i'.

CSARNOK.

A fehér holló.

Irta: Farkas Ernőd.

Budavárán sárga-fekete zászlókat lobogtatott a szél. Köröskörül honvád csapatok feküdtek. A fegyverek gúlába, a szerelvények garmadába rakva. Az ostromütegek a vár bástyáinak szegezve. Olyanok voltak e hallgató telepek, mint a regebeli sárkányok, a melyek a halál tüzét hányták maguk, mihelyt lélegzetet vettek. Az összelőtt falakról bombavetők és rakétaszórók néztek farkasszemet a nagy, fekete torkú ostromágyukkal. Csend volt a völgyben és a fáktól koszorús budai hegyek közt.

A csillagos égbolt aranypettyes fátyola ringott a hegyek -csúcsain és a fák koronáin. A halk zongással rezgő lombokat ezüst csipkével szegte be a holdsugár, amely a honvéd szuronyok hegyén apró prizmákra omlott. Bent ébren volt a farkas, kint nyugodtan aludt az oroszlán. A várfalakon égő kanócok lobogtak, hogy bármely pillanatban oda tehessék a gyuj- tólyukra s a halál golyóit szórhassák a felriadt oroszlánra. De a honvédek nem riadtak fel. Aludtak és álmukban a szabadság szárnyain repültek.

Csak az előőrsök voltak ébren. Fonó János 47-ik zászlóaljbeli közhonvéd a Kis- Sváb-hegyen állott. Kezében a szuronyos fegyver. Hátával egy fához támaszkodott, a mely nek a levelei zsongva zizegtek a szélben. A fűszálakon friss harmat csillogott. A földnek édes, májusi lehellete balzsamos fűszerként áradt el a természeten. Fonó mozdulatlanul nézte a távoli fákat, házakat és ágyukat, a mik úgy reszkettek a holdfényben, mint a délibáb tükrében a fák, a falvak és a tornyok. És haza gondolt fiatal feleségére, kis gyermekére.

0 is azért hagyta el családi tűzhelyét, hogy az egész nemzetét védhesse. Vájjon gondol-e rá az asszony, mikor csatadal mellett altatgatja a gyermeküket ? Vájjon vágyik-e a csókjára olyan lobogó szenvedéllyel, mint ő ? Az agyán forró hullámok csadtak át, a szerelem, a vágy, a csókok zenéjének tüzes hullámai. A szivén tündérek lejtettek és hajukból virágokat hintettek reá. Mennyi mámor is van a vágyban, amely a boldogság tündérerdejére világit.

Fonó János úgy szerette volna átölelni azt az édes, fiatal asszonyt. Hanem kitudja, holnap nem a halál öleli-e kihűlt szivét. Hal- lota gyermekének gügyögő szavát, amint apró kezével hadonász és csipog bölcsőjében, mint a madár a fán. Oda képzelte magát kis- károlyi kis lakásába, a Nagy-utcába, a nagy eperfa alá, ahol annyiszor ringatózdtak egymás ölén az orgonabokrok illatában fürdő tavaszi estéken. Mennyi boldog óra emléke ringott a lelkében, mint a csillagok a tó sima tükrében.

És egyszerre csak rábukott a feje puskája hideg csövére. Aludt s az álom elvitte őt Kiskárolyba, az eperfa lombja alá, oda tette elébe azt az édes, gömbölyű karú, parázsszemü asszonykát, csókolóztak, mint a galambok,

De egy tiszt jött vizsgálni az előőrsöket. Lábujhegyen közeledett Fonó János felé. Ez boldogan ötelte a puska csövét és a feleség; szemébe gyönyörködött.

Hirtelen megrázta valaki. Fonó János lezárt pillája fölrebbent. Egy tiszt urat látod. Riadtan kapott a fegyveréhez.

— Aludtál ?! őrmester, azonnal váltassa fel ezt az embert.

— Szerencsétlen, mit tettél ? — súgta az őrmester.

Fonó János, mintha jéghideg vízbe zuhant volna, hirtelen föleszmélt. Elaludt az előőrsön ! Az önvád nagy, fekete kígyóként csavarodott a testére és a torkát fojtogatta.

— Mit tettél, mit tettél I — sziszegte ez a kígyó, amint az agyába harapott a méreg- tógával.

Az őrmester földije volt. Szomorúan csóválta a fejét.

— Azonnal veresse vasra ezt az" embert, — folytatta a tiszt.

— Igenis, kapitány ur, — felelte az őrmester.

ÉSZAKKELETI ÚJSÁG

Hangjában komor balsejtelem és aggódás reszketett.

Fonó Jánost azonnal az előőrsvonal parancsnokához vitték. Ez vasra verette és rögtön Aulich főhadiszállására küldötte.

Hajnal volt. Lent a mély völgyben a Duna hullámai csillogtak, hüs szél áradt onnan. Fonó János feje égett, a szive dörömbölt, mint a kiáradt viz a gátak falán. Az álom föl vitte a menyországba, onnan pedig ledobta a pokol mélységébe. Szuronyos katonák őrizték. Bilincsbe verve ült egy fa alatt. Szemében könnyek, arcán néma kétségbeesés. Tudta, hogy vége van. Aki az ellenség előtt elalszik az előőrsön, azt főbe lövik.

Lelke megint odaszáilott a feleségéhez és gyermeke bölcsőjéhez. De most fekete volt a ház, áz udvar, az eperfán gyászfátyol hullámzott, a felesége talpig feketében zokogott.

Reggel hét óra volt. A haditörvényszékre vitték.

Az őrmester, aki felváltatta, rohant Kormos József bajtársához.

— Pajtás, az istenért!

— Mi bajod ? — kérdezte Kormos őrmester.

— Fonó János földinket halálra ítélték!

Kormos József megrendülve bámult rá.

— Mit tett az a szerencsétlen ?

— Elaludt az előőrsön!

— Jöjj velem azonnal, a tábornok úrhoz megyünk.

— Aulich Lajos tábornok a halálos ítéletet már elküldte Klapka helyettes hadügyminiszternek jóváhagyás végett.

— Megyünk Klapkához.

Kormos díszbe öltözött és őrmestertársával sietett a Sváb-hegyre Klapka tábornokhoz. A hadsegéd azonnal bejelentette őket.

Pár perc múlva Klapka tábornok előtt állottak. Arcuk égett az izgalomtól. Hátha már elkéstek.

Feszesen tisztelegtek a tábornok előtt.

— Na, Kormos, — szólította nevén a tábornok az őrmestert, aki azelőtt ordinánc altisztje volt, — mi a kívánságuk ?

— Tábornok ur, egy földinket halálra ítélte a haditörvényszék.

— Ki az?

— Fonó János, kiskárolyi becsületes iparos.

— Fonó ? Éppen most erősítettem meg a halálos Ítéletét.

— Tábornok ur, — szólt elcrzékenyülve az őrmestor, de nem tudta folytatni, mert sirás fojtogatta a torkát.

— Tudja-e, fiam, hogy az a könyelmü fickó elaludt az előőrsön ?

— Tudom, tábornok ur, de kegyelmet kérek.

— Nős, gyermekes családapa, —mondta a másik őrmester.

Klapka mereven nézett rájuk. Kormos őrmester szeméből kicsordult a könny.

— Az ilyesmit nem lehet tűrni, — csattan fel Klapka.

— Tábornok ur, nekem ő nagyon kedves földim, — tördelte Kormos, de itt megint elcsuklott a szava.

— Hát olyan kedves földije magának az a honvéd ?

— Szeretem, mert jó és becsületes ember, — tagolta elfúlva Kormos.

— Na hát, a maga kedvéért kegyelmet

adok neki.

Kormos féltérdre ereszkedett Klapka előtt.

— Köszönöm, tábornok ur, — és közben lopva letörülte a szempilláján rezgő könnycseppeket.

Klapka rögtön aláírta a halálos ítélet megsemmisítését s az írást átadta Kormosnak.

— Siessenek a Kis-Svábhegyre, most ment el a futár a megerősített halálos Ítélettel,

— Szent Isten! — kapott a fejéhez Kormos — hiszen akkor nem érjük utói.

— A kocsim be van fogva, üljenek fel rá és vágtassanak oda.

A két őrmester kirohant. A kocsiba vetették magukat.

— Tíz pengőt kapsz, ha vágtatsz, mint a szélvész — mondta a kocsisnak.

— A lovak repültek. Szakadt róluk a hab, mikor a Kis-Svábhegyre érkeztek. Fonó János ama fa alatt állott, ahol alva találták. A Szemét most kötötték be.

— Szegény feleségem és gyermekeim ! — hördült fel az elitéit.

Azután letérdelt. A dob megperdült. A lövészek előléptek.

Kormos lihegve kiáltotta:

— Kegyelem, kegyelem!

Az egyik őrmester zsebkendőjét, a másik Klapka kegyelmét lobogtatta. A vezénylő tiszt kezébe kapta a tábornok Írását s alig hogy rápillantott, félre parancsolta a lövészeket.

— Állj fel, Fonó János, kegyelmet kaptál, — szólt a tiszt az elitélthez s maga tépte le szeméről a kendőt.

Fonó sápadtan, remegve és kábultan nézett körül. Érezte, hogy csoda történt. Megismerte Kormos őrmester hangját, s tekintete őt kereste, A mint megpillantotta, hozzá rohant.

— Őrmester ur, áldja meg a jóságos Isten ! — szólt nyakába borulva és örömében hangosan felsírt.

Május huszonnegyedikén a negyvenhetedik zászlóalj nyomult föl először a várba. Fonó Jenos az elsők közt volt, akik a hágcsókon a várfalra s onnan a Szent György-térre hatoltak. Zászlójukból az osztrákok golyózápora egy darabkát leszakított. Fonó odaugrott, megcsókolta és keblébe rejtette a selyemdarabkát. . .

A fegyverletétele után hazaszéledtek a honvédek. Fonó azonban sohase feledte il, hogy mivel tartozik Kormos Józsefnek. Vala- hánszor Kormos gyermekeit megpillantotta az utcán, hozzájuk ment, fejüket szelíden megsimogatta és elérzékenyülve mondta:

— Az Isten áldja meg a ti apátokat, neki köszönhetem életemet.

És Fonó gyermekei, ha Kormos József gyerekeivel találkoztak, büszkén kiáltották:

— A ti apátok mentette meg a mi apánkat:

Huszonöt évvel később Fonó János haldoklóit. Hivatta Kormos Józsefet.

— Bajtárs, — mondta, aszott kezével megszorítva és keblére vonva Kormos József kezét — hol volnék én már, ha a te jó szived meg nem esik rajtam.

— Jó földim voltál mindig, én csak kötelességemet teljesítettem.

— Köszönöm a te jóságodat halálom óráján is. És hogy lása, hogy még a síron túl is hálával gondolok rád, amit magammal akartam vinni a koporsóba azt neked adom, tarsd meg örök emlékül.

Azzal kivette a kebeléből a negyvenhetedik zászlóalj koszlott, lőporfüstös zászlórojtját, maly áhítattal megcsókolta és odaadta Kormos Józsefnek.

— Őrizd meg, kedves bajtárs, ezt a zász- lódarabhát, a mi dicső lobognkból való ez.

Kormos József megindultan vette kezébe a zászló foszlányt s mialatt egy könycsepp hullott rá szeméből, Fonó János boldog mosoiy- lyal ajkán, örökre lehunyta a szemét.

I Polenai-gyógyvíz J

dús bőr és lithiumtartalmu ; természetes ásványvíz. :

to

to

to

to

to

to

to

Különleges szer gyomorbaj esetében. Kitűnő izü igen üditő ásványvíz, bor, cognac, szörp vagy citromsavval vegyítve. Tejjel vegyítve a legjobb nyálkaoldó szer.

to

to

to

to

to

Jj Szolyvai-gyógyvíz *

to to to to to to to to to to to

eriában.

to to to to to to to to to to to

természetes égvényes ásványvíz.

Különleges szer gyomorbaj : és köszvény ellen. :

Orvosi szaktekintélytől legmelegebben ajánlva különösen köszvény, hólyag és vizeleti szenek bántalmainál, cukorbetegség, epekő és gyomormegbetegedéseknél. Bor, cognac vagy citromsav- val vegyítve igen üditő ital. :

Kapható minden füszerkereskedés, vendéglő, kávéház, gyógyszertár és drogu1913—10—16