Északkeleti Ujság, 1913 (5. évfolyam, 1-52. szám)
1913-03-15 / 11. szám
V. évfolyam. Nagykároly, 1913. márczius 15. U-ik szám. ÉSZAKKELETI ÚJSÁG. POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. Előfizetési árak: Egész évre ....................................... 8 koronaFélévre ........................................ •• 4 „ Negyedévre ....................................... • 2 „ Tanítóknak egész évre .................... •• 5 „ Felelős szerkesztő : NEMESTÓTHI SZABÓ ALBERT dr. Szerkesztők : Dr. Suták István Csáky Gusztáv. ——t: MEGJELENIK MINDEN SZOMBATON. = Szerkesztőség és kiadóhivatal: NAGYKÁROLY, SZÉCHENYI-UTCZA 20. SZÁM. („KÖLCSEY-NYOMDA“ R.-T. NAGYKÁROLY.) — ... Hirdetések ugyanott vétetnek fel. . _____________Nyilttér sora 40 fillér. __________ Ti sza és a németek. Gróf Tisza Istvánnak az eszét és és tudását legnagyobb ellenségei sem vonhatják kétségbe, viszont azonban a legjobb barátai is kénytelenek elismerni azt, hogy határtalan elbizakodottságában csak a saját nemzetét tartja jónak még akkor is, ha az egész világ vele szemben más álláspontra helyezkedik. Tiszának ez a tulajdonsága nyilvánult meg most is a választói reform tárgyalásánál abban a kritikában, melyet a német parlamentről mondott. Ha nem tudná az ember, hogy e szavakban az elbizakodott makacsság és nem a tudatlanság nyilvánult, azt hinné, hogy nem Tisza István, hanem valami Bugaczi Bandi beszélt, ki soha életében Tyúkodról ki nem mozdult és a kinek a tudása a választójogról abban merül ki, hogy „ismerem a paraszt ravaszságát.“ Ha valaki makacsul felteszi magában, hogy az ideális viszonyok azok, ha egy országban csak tgy okos ember van a vezér, a ki mögött egy nagy parlamenti többség áll, amely azonban más feladatot nem ismer mint mindent helyeselni a mit a vezér mond, az ellenzék pedig feladatát abban találja, hogy szép beszédeket mond, a melyekre senki sem ad semmit, akkor tényleg az ideális viszonyok a Tisza István által óhajtott magyar viszonyok főleg ha valaki az idealismussal összeegyeztethetőnek tartja minden 5 évben az állam pénzén a választó közönséget megvásárolni. A müveit világ azonban más álláspontot vall és ezt nem egy könyvtárnak kiolvasása által szerezte, hanem ez az álláspont a gyakorlati életben á társadalmi erőknek küzdelme és kölcsön hatása által jött létre. A müveit világ azt tartja, hogy a helyes parlamenti viszonyok első létfeltétele a választások tisztasága. Ebben a tekintetben mintául szolgálhat Németország, ahol a legutóbbi választások alkalmával 392 mandátumból mindössze háromról állította az ellenpárt, hogy vesztegetés utján szereztetett. Második lényeges kellék, hogy a pártok aránya visszatükrözze az ország lakosainak politikai meggyőződését. E tekintetben szintén a német parlament a legtökéletesebb, mert ott a legtulzóbb conservativ iránytól kezdve a legszélsőbb socialismusig minden politikai párt képviselve van. Ez persze lehetetlenné teszi, hogy egy ember absolut akarata érvényesüljön, de Tisza Istvánon kívül nincs is más ember aki azt arrogálná magának, hogy egy országban ő az egyedüli okos ember. Ami azonban a német parlamentek legszebb vonása az, hogy csupa magas intelegenciáju komoly emberekből áll, akik mindnyájan méltók arra, hogy egy országot vezessenek. A grófokkal a közönséges munkásig képviselve van minden társadalmi osztály, de mindegyik a szine- javával. Hülye, beszélni sem tudó mágnások, panamista bankigazgatók, végzett földesurak, stréber fiskálisok és megvásárolható paraszt és munkás-vezérek a német parlamentbe be nem juthatnak. Ennek a következménye, hogy ott minden törvényalkotás csak kölcsönös megegyezés folytán jön létre, — ami azt hiszzük sokkal tisztességesebb módja a törvényalkotásnak, mint a magyar parlamenti erőszak, vagy lekenyerezés. Tisza kritikájának azonban akad visszhangja Németországban is. Természetesen egy olyan egyéniség részéről a ki szintén tart magáról annyit Németországban, mint Tisza Magyarországon. Ennek természetesen nagyon tetszik a törvényalkotás á la Tisza is szeretné azt ott is behozni. Azt hisszük, hogy az ország nagy többsége nagyon szívesen átengedné erre a célra Gróf Tisza Istvánt akár örökre is Németországnak. Március tizenötödike. Minden nép szabadságra vágyik. Ez a szabadságszeretet azonban a népek egyéni sajátságai szerint sokféieképen nyilvánul. Egyiknél erősebben, másiknál lanyhábban. A magyar népfaj mindenesetre azok közé tartozik, melyekben a legszembe.iinőbb a szabadság utáni vágy és törekvés. Ezt mutatja nemzetünk évezredes története, ezt bizonyítják a jelen viszoFogságban. — Kép a szabadságharc idejéről. — Éjfél volt. Az osztrák fegyházban nyomasztó csend uralkodott, melyet csak a föl s alájáró éjjeli őr egyhangú léptei törtek meg. A cellák vasrácsos nyílásai félelmetesen meredtek ki a félhomályban úszó rideg folyosóra. Ezeken pis- logatott néha be az őr és ilyenkor mintha a halál szeme lövelt volna be a börtönlakók sírboltjába. Csak a felügyelő szobájában volt teljes világosság. Két férfi ült ott szemben egymással az asztalnál, miközben meredt szemmel vizs- gálgattak az előttük kiterjesztett papiroson. Ez a felügyelő volt és segéde. Irónnal jegyezget- ték meg azoknak neveit a jegyzéken, akiknek másnap törvény elé kell államok. Klirr . . . klirr . . . „Ah ismét?“ — kiáltá fennhangon a felügyelő és eldobta kezéből az irónt. „Mi az!“ — kérdé a társa. „Egy uj fogoly, aki már pár nap óta rettenetesen kínoz borzalmas lánccsörtetésével.“ „És miért csap ily lármát ?“ „Tudom is én? Szünet nélkül mozgolódik ketrecében a kutya magyar és nem hagy békét röpkém. Az ördög vigye el ezt a szolgálatot“ — és öklével hatalmasat csapott az asztalra — „oly sok éve itt vagyok már és nem tudok hozzászokni ehhez a csörömpöléshez.“ Klirr . . . klirr . . . Újból felhangzott a visszataszító lárma. Ezúttal hangosabban, áthatóbban. „Nem birom — ordított a felügyelő — nem birom ezt a zajt elviselni. A múlt éjjel sem zártam le szempilláimat e miatt az átkos csörrenés miatt. A segéd nevetni kezdett. „Mért nevetsz?“ „Már mért ne nevetnék ? Vájjon nem nevetne-e még a sült csirke is, ha azt mondanák neki,- hogy a farkas fél a bárány bégetésétől ? Mire volt ez a harag és nyugtalanság ? Némitsd el a fickót ?“ „Azt ugyan könnyű mondani. De hát miként hallgattassam el ?“ „Parancsold meg neki, hogy aludjék?“ „És ha nem alszik ?“ „Akkor altasd el. Vájjon nincs rá eszközöd ? Ugyan mire valók ezek itt la ?“ — A segéd a falon függő erős istrángra mutatott, melynek végére vasgolyók voltak alkalmazva. Ő ugyanis csak nem rég foglalta el állását. Kirítt a szeméből a pokoli buzgalom, hogy kegyetlenségekre vetemedjék. Klirr . . . klirr . . . hangzott újra a ros- dás bilincs irtózatotkeltő csörrenése. A felügyelő kissé gondolkozott. Ajkába harapott és kiment. Odalépett a cellaajtóhoz, ahonnét az a kiállhatatlan zaj hangzott, kinyitotta kissé a rácsot és beorditotta: „Te kutya, miért nem viselkedsz nyugodtabban.“ „Nem teszek én semmit sem“ — hangzott felülről a válasz. „Mit csörömpölsz szakadatlanul ?" „Ti adtátok e láncokat, amelyek egymáshoz ütődnek. „Miért mozogsz szünetlenül, hogy csörömpöljenek.“ „De hát mit tegyek egyebet ?“ „Aludj, nyugodj, azt mondom, mert különben“ ... A felügyelő elhallgatott. Aludjál, azt könnyű mondani — gondolá a fogoly. Ámde alhatik-e nyugodtan a szerencsétlen szabadságharcos, akit elevenen e sírba sülyesztettek, ahol vele virrasztanak hazájának évszázados fájdalmai, sebei, könnyei és sóhajai ? A szabadsághős keble olyan volt, mint egy vulkán. Feje gondolattenger, a börtön szűk, a bilincs nehéz. De ez a bilincscsörrenés nem volt más, mint az erőszak rémisztő győzelmi dala, amely eddig a világ kezdetétől fogva mindenütt hangzott a sötét, rideg kőbolthajtások alatt, ahol a szabadságért epedő szivekkel együtt sok hazának függetlensége sorvadt el. így volt ez a fogoly is és ezért nem birt aludni. A felügyelő eltávozott, a fogoly azonban egy pillanatig még állva maradt, eltűnődött s aztán újra megmozdult. A börtön szűk volt és nem birt benne járni. Próbálkozott a fal mellett pár lépést tenni, ám a bilincsek csörögtek és a néma sötétségbe újból riasztóan hangzott ki:* klirr . . . klirr . . . „Régóta itt van már ez a semmirekelő ?“ kérdé a segéd a felügyelőtől, midőn ez a szobába visszatért. rr
