Északkeleti Ujság, 1913 (5. évfolyam, 1-52. szám)
1913-02-22 / 8. szám
2-ik oldal. ÉSZAKKELETI ÚJSÁG. 8-ik szám. A mozikról, Irta : dr. Vass József. Úgy halljuk, hogy a belügyminisztériumban szabályrendelet készül a mozikról, vagy — teljes néven: a mozgófényképcsarnokokról. Nem ismerjük a rendelet vezető gondolatait, nem tudjuk ki tudja-e majd elégíteni a közer- kölcsiségnek immár nagyon is redukált igényeit, de látatlanban is örömmel üdvözöljük, mert egynéhány korlátot és tilalomfát bizonyára állít majd a mozi-üzletnek szabad vadászterületén. A mozikultur-jelentőségét nem lehet elvitatni, vagy leértékelni, fürgeségben nem tudja megközelíteni a sajtót, de nyújt olyan valamit, amivel a sajtót meg is haladja: a közvetlennek látszó szemléltetést. Végre is az ember legeredetibb művelődési érzéke a látás. A középkorban egy-egy templom sorozatos festményeit szegények bibliájának nevezték. Akik nem tudták a bibliát betűkből olvasni, olvashatták képekből, A mozi a tömeg világiskolája. A leger- terjettebb kis falukba is el tudja vinni ezt az egész ragyogó világot minden csodálatos szépségével együtt. Egyszerű és az élet fakó körülményei közé beékelt emberek szemeit, lelkét tágra nyitogatja, ismereteik szü körét kitágítja, érdeklődést kelt, megértést közvetít és eleven valósággá változtat sok, olvasás utján megszerzett lapos és tartalmatlan fogalmat, képzetet. Mindez kétségkívül kultur- hatás. Még nem érte el a mozi a technikai tökéletesség felső fokát, de már most is fenyegető módon fordul a színházak ellen, amelyektől a nagy tömegeket valószínűleg el fogja hódítani, ami-tekintve a színházak dekadenciáját-nem kár, bár nem látszik nagyon kívánatos dolognak, mert az előjelek szerint a mozi nem tud föjfejlődést arra a szin- tájra, a mélyen a kultúrintézmény nevet megérdemli. Sajtónak, színháznak közös nagy baja az, hogy a mindenen uralkodó nagytőke kezébe kerültek. A tőkének pedig csak egy célja van, a növekedés, a nyereséges üzlet. Sajtó és színház üzlet lettek az egész világon. Mindegyik a kultúra nevében kapott létjogosultágot é,s messze- terjedő szabadalmakat; mindegyik félrelökte azt az ideális emelkedettséget, ami nélkül senki és semmi nem lehet igazi kultur-tényező; mindegyik vállalat lett üzlet, élelmes emberek kezében, mindegyik lapáttal hányja a piszkot és szemetet a színpadra és fórumra, mert az ős állatembernek szemét kell és legszívesebben. Epikur felé gördíti vörös rézgarasait. Valaki szellemes akart lenni és azt irta, hogy legkönyden, mindenben uj, még az emberek is újak, csak az a reményem, hogy talán szivükben a régiek maradtak s ebben nem is csalódtam. Pár pillanat alatt megismertek engem az én véreim. Csak a városok ujult meg azzá, de az emberek megöregedett külsejében ugyanaz a régi becsületes fiatal szív dobog. Mintha egy kő esett volna le szivemről. Forró melegség futotta át keblemet, most már éreztem, hogy igazán Nagykárolyban vagyok, Na de elég az érzelgésből. Pedig még igen sokat érzeleghetnék azokon a régi emlékeken, amelyek még mindig meg vannak és azokon, amelyekből kő kövön sem maradt meg már, mert sokat fejlődött ám az én városom. Mig mi napról-napra öregszünk, fejünket las- san-lassan befödi a dér, addig a modern város mindig fiatalodik. A mi arcunkat az öregség redői fátyolozzák be s a modern városon mindig jobban kidomborodik az uj kor szépségeinek művészi zománca. Nagykárolyban is meglepődve látom a hatalmas uj épületeket, a megye restaurált székházát, a magán- és köztulajdonok díszes palotáit, a kultúra és humanizmus nemes intézményeit; Thália gyönyörű templomát, a polgári iskolák impozáns csarnokát, a Fetser püspök által építtetett internátust, a Kath. Legényegylet fővárosiasan fényes, kényelmes otthont, a szegényes karton helyett elegáns aszfaltba burkolt utcákat, a pislogó petróleum mécsesek helyett a káprázatos villanyfényt, a hazaszeretetnek, az irodalomnak becses emlékeit... Úgy érzem magam, mint Ripp-Ripp, vagy mint aki húsz évet aludt s fölébredve a kis falu helyett egy tündér világba lépett. Ezek ugyancsak a külső impressziók, de ha a lényegbe mélyedek, a haladás még meg- epőbb, mégszembe tünőbb. Az irodalom, a nyebben az emberek gyomrából és lelkiismere- téböl lehet megélni. A megjegyzés nyilván anti- agrárius és anti-klerikális toliból ered. Alapjában igaza van, dé csak vagylagosan. Mert az olyan kultür-korszakban, amikor a gyomorból, vagyis az emberi szenvedélyek és aljasságok legyezgetéséből pompásan meg lehet élni. bizony gyönge megélhetés és hálátlan foglalkozás a lelkiismeretnek, vagyis idealizmusnak és önfegyelmezésnek hirdetése. A kultúra érdekében nyilván az utóbbinak diadala volna kívánatos; sajnos, a helyzet az előbbinek kedvez és a nyomorból pompásan megélő hentes, mészáros, pék mellé oda kell sorolni a színházat és sajtót is, mint nagyszerűen jövedelmező ipar- ágokat. Ezért emelitettük, hogy nem lesz kár a színház dekadenciája szempontjából, ha a mozi a nagy tömegeket onnan elhódítja. Sajnos, meg kell állapítanunk azt is, hogy ez a nagy hódítás a mozi szempontjából nem kívánatos. A mozi ugyanis a lelkiismeretlen üzletté való elfejlődés nyomait mutatja és pedig két irányban. Az egyik-és a fő-a filmgyárosok konkurenciája. Az Itála, a Pathé, a Gaumont és a többi világcégek milliókat áldoznak arra, hogy minél szenzációsabb, minél érdekfeszitőbb felvételekkel egymást a piacról leszorítsák. Alig tiz éves ez a hajsza, de máris megdöbbentő méretű. Először tájképeket adtak, vagy tanulságos néprajzi, technikai felvételeket. Rövid idő múlva bevonult az izgató elem a filmgyárba. Vonatösszeütközéseket, tűzvészeket produkáltak : majd megjelenítették a szerencsés és üzleti érzékkel a pár évvel' ezelőtt sok százezer példányban közkézenforgott detektív és rémregényeket. Nick Carter, Sherlock'Holmes, Zigomér nagyobb hírnévre Jetitek szert, mint akár melyik tudós vagy hadvezér. Most már annyira vagyunk, hogy egész drámák kerülnek a mozi filmre, és elsőrangú művészek állnak ki a felvevő gép kürtője elé. A film-gyártás nagy konkurenciája természetesen mindig több izgató, selejtes, erkölcstelen elemet vont be sokkal brutálisabban és sokkal aljasabban, mint a színpadon lehetséges, mert ott az imtnorale és antimorale inkább szavakban jelenik meg, mint ágálásban és a függönyöknek mégis csak kell némi szerepet juttatni: a felvevő gép előtt bedig a színész egyetlen eszköze a mimika, többet kell adnia akcióban és kevesebbet sejte- tésben, hogy megértést találjon. Mindezek dacára azt kell mondanunk, hogy rémülelettel gondolunk azokra az időkre, amikor majd nálunk is film-gyár létesül, mert, hirlapirás, a színészet, sőt a zene is igaz otthonra talált ebben a rohamlépésben haladó városban. Iskolái folyton fejlődnek, szaporodnak, mindig magasabb1 és magasabb szellemi kiképzésre adnak alkalmat a tanulni vágyó fiatalságnak s most folyik biztató reménnyel a harc a gör. kath. magyaY püspökség elnyeréséért. Istenuccse nemcsak akarat, de erő is van e város polgáraiban, igazi őserő, melynek segítségével hiszem, hogy meg is valósítja az ó ideáit. Ez a kultúráért folytatott nemes harc annál inkább reményt ad a győzelemre, mert gazdaságilag is előnyösen fejlődik e boldognak nevezhető kis fészek. Ipara, kereskedelme, ki- és beviteli forgalma, pénzintézetei biztató jövővel kecsegtetnek. Egy erős és gazdag, egy szép és müveit Nagykárolynák képét vetítik a jövő Magyarország térképére. Mint egy mozi-film, úgy vonulnak fel előttem az uj Nagykároly szépségei, de mégis jobban érdekelnek engem a régi szépségek, jobban elmerengek én az öreg templom nagy harangjának bugásán, melynek kötelét egykor magam is oly ambitióval kezeltem, jobban érdekel engem a Postarét és az Epreskert hepehupás mezeje, a Somoserdő ibolyát termő pázsitja. Jobban érdekel engem az én édes apám ezüstbe csavarodott tisztes alakja, szeretett jó szülőanyám jóságos szelíd mosolya, a testvérek, a rokonok, a barátok régi meséi, szülőházamnak, ennek a tornácos fecskefészkes kis hajléknak barátságos környezete . . . Mert akárhogy ö.ülök is az uj, a modern, a divatos köntösbe öltözött Nagykárolyon én csak a régi, azt a szalmás nádfedelü, muskátlis ablaku, csengő harangszavu, becsületes öreg szülővárosomat keresem . . . ahogyan legsülyedtebb sajtónk és legvirágzóbb pornográfiánk nekünk van, ép úgy a legerkölcstelenebb filmek is' majd nálunk készülnek és a magyar ipar pártolása címén terjeszkedési elsőbbséget fognak követelni. A mozi tulajdonosok természetesen arra törekesznek, hogy minél nagyobb közönséget kössenek le vásznaik számára. Ezt a szándékot az üzleti érzés sugallja és irányítja, hamar megtalálja tehát a kizsákmányolási alapot a műveletlen nagy tömegeknek a rémes és a brutálisan izgató elem iránt való rokonszenvében, ahol majdnem korlátlanul fejti ki romboló hatásait. A magyar fővárosban talán minden utcasarkon mozi van. (Állítólag minden hétház lélekre esik egy!) Tisztelet az érdemes kivételeknek, mert ilyenek is vannak, sokmoziban orcapirulás és felháborodás nélkül nem lehet végignézni az előadásokat. Lebujszerü helyiségegben összezsúfolt embergomoly : rekedt zongora és trágár beszédek; apró szerelmi üzletek lebonyolítása; dül- ledt szemek és nekivörösöbött ábrázatok; a vászon szédítő gyorsan pergő sikamlós jelenetek vagy rémdolgok; sok esetben ez a mozi a fővárosban és vidéken. A belsőbb, lelkibb hatásokról jobb nem is beszlni. Beszélhetnének az apák és anyák, tanítók és tanárok, akik kétségbeesve vesznek észre gyermekükön aljas hajlandóságokat. Beszélhetne a rendőrség és az ifjú bűnösök bírósága, de beszél és pedig legvilágosabban maga a mozi-hangulat. A ledér főhőst, az ügyes tolvajt, Zigomárt a ravasz banditát, a majdnem ruhátlan utcaleányt hangos tetszés és röhej üdvözli a vásznon való megjelenésekor, ellenben ökölbeszorulnak a kezek, amikor a főhős már-már rendőrkézre kerül és megkönnyebbülés sóhajtása hallatszik, ha a rendőr legyilkolása árán ismét megme- nekszik. Egy alkalommal a francia banditák, Bonnot és társai üldözése volt műsoron. Mikor a sorkatonaság rendes tüzelés alá vette a házat, amelybe bemenekültek s végül bombával robbantotta mindez persze a vásznon! — igy szólt mellettünk egy munkáskülsejü ember: „Mégis csak szép haláluk volt! Bátor legények voltak!“ így adagol a mozi a mérget a tömegek leikébe és igy neveli féktelenségre az úgyis veszedelmes ösztönöket. A budapesti rendőrfőkapitány legutóbb rendeletet adott ki a mozi szellőztetéséről. Hát igaz. Tényleg szellőztetni kellene a mozikat, de nemcsak az ablakok kötelező nyitogatásával, hanem a műsorok és filmek előzetes erköcs- rendészeti cenzúrájával. A törvényhatósági joggal felruházott városok máris mozognak, hogy a mozi ügyet saját kezelésbe vegyék. Nagyon hellyesen. Pénzügyi szempontokból is fontos lesz ez a lépés, de meg azért is, mert a város, megalakítván a szinügyi bizottságok mintájára a moziügyi bizottságokat ,az erkölcsi szempontokat hathatósan védelmében veheti az engedélyesek üzleti d .hével szemben. Komoly családapákat, tanügyi embereket és lelkészeket kell a bizottságba kiküldeni, azok majd megvédik azon nagy érdekeket, melyeket semmiféle nyerészkedési vágynak nem szabad martalékul engedni. Ugyan ilyan módon kellene a kisebb városokban és falvakban is eljárni, mert igy a szükséges szabadságnak egyrészt, másrészt a szintén szükséges korlátozásnak nagyobb garanciáját látnók, mint akkor, ha az egész ügy kizárólag a rendőrség ellenőrzési körébe utal- tatik. Remélni akarjuk, hogy a belügyminisztériumban készülő szabályrendelet a mozikat nem egyedül üzletnek vagy iparágnak, hanem kul- turtényezőnek is tekinti és ennek a magasabb szempontnak követelményeit is meg fogja védeni és érvényre juttatni. Színház. Kedden igén figyelemreméltó drámai újdonsággal kedveskedett színházunk a komolyabb színmüveket kedvelő közönségnek. A darab cime: Bent az erdőn. Garvay Andornak, a mai magyar irók egyik legtehetségesebbjének müve ez, aki közönségünk előtt különben sem „előkelő idegen“, amennyiben „A becstelen“ cimü drámáját a múlt szezonban nálunk is igen nagy sikerrel játszották. A „Bent az erdőn“ néhány héttel ezelőtt érte meg bemutatóját Kolozsvárt, miután a Vígszínház igazgatója, aki még két évvel ezelőtt
