Északkeleti Ujság, 1913 (5. évfolyam, 1-52. szám)
1913-10-18 / 43. szám
V. évfolyam. Nagykároly, 1913. október 18. 43-ik szám. Északkeleti újság. POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. Előfizetési árak: Egész évre .................................... 8 korona. Félévre ................................................4 „ Ne gyedévre .................................... 2 „ Tanítóknak egész évre...............................5 „ Felelős szerkesztő: NEMESTÓTHI SZABÓ ALBERT dr. Szerkesztők : Dr. Suták István Csáky Gusztáv. —MEGJELENIK MINDEN SZOMBATON. ------Sz erkesztőség és kiadóhivatal: NAGYKÁROLY, SZÉCHENYI-UTCZA 20. SZÁM. („KÖLCSEY-NYOMDA“ R.-T. NAGYKÁROLY.) = Hirdetések ugyanott vétetnek fel. ____________Nyilttér sora 40 fillér.____________ Reformáljuk a középiskolákat. Csak a minap olvastuk, hogy Jan- kovich Béla közoktatásügyi miniszter a magyar stilus oktatásáról egy fölötte megszívlelendő átiratot intézett a hazai középiskolák vezetőihez. Ami fölött stilisztáink, Íróink és nyelv-izléssel megáldott szónokaink évtizedek óta jajgattak, hogy tudniillik az iskola nem eléggé törődik a magyar tilus kiképzésén, hogy tanáraink könyveiket egy lehetetlen magyarsággal írják, hogy hivatalos aktáink érthetetlenül, nyelvficamodásokkal és kacs- karingós stilusbotlásokkal vannak spé- kelve, ezt végre megszívlelték odafönt is és a miniszter nyomatékosan kifejezést ad abbeli reményének, hogy a jövőben a magyar fiukat, leányokat mégis csak magyarul és nem holmi zagyva nyelven fogják a tudományokba vezetni. Nagy örömünkre szolgált ez az első lépés a magyarosítás felé. Az iskola ezt a nyelvrontást a németeknél akkor kezdte, amikor a tudósok röstelték a nép nyelvét használni, amikor a legfőbb nyelvi szépségeket a latin nyelv szerkezetében találták és saját nyelvüket is ennek a nyelvnek a formája szerint alakították át a műveltebb németek. így volt ez minálunkismert mi is a magunk szép, tagozódott, lendületes, és szabatos nyelvünket beleszórjtottuk a latin nyelv formái közé és fölvettük nyelvünkbe többek között a félmult jövő-időt, amely egyáltalában nem felel meg a magyar nyelv szellemének, amely éppen e miatt hová- tovább már az irodalomból is ki fog pusztulni. A németek szintén küzdelmet folyta tak eme idegen bofolyás ellen, az idegen kifejezések kiküszöbülésére egyesületeket álakitottak és. a rossz németség elleni áramlatoknak már könyvtárra menő irodalma volt. Jankovich Béla vállás és közoktatásügyi miniszter nem állt meg ennél az egy kérdésnél, a miniszter elébb azt a tervet közölte a középiskolákkal, hogy magyarul oktassanak, másrészt azonban az a nagy gondolat lebegett előtte, hogy érthető és könnyű magyarsággal tanítsák a középiskolákban mind azokat a tantárgyakat amelyeket ezideig nem tanítottak olyan értelemben, hogy abból a középiskolából kikerülő ifjúnak haszna lett volna. Ő maga egy újabb leiratban arra a tényre figyelmezteti az országos közoktatási tanácsot, hogy hazai középiskolai oktatásunk mögötte marad a haladó kor követeléseinek. Amikor a miniszter csak utalj hogy Európában a tudományos megismerésnek újabb- és újabb területei nyílnak és a technikai vívmányok az emberi kultúrát napról- napra fokozzák, akkor a magyar középiskola ezekről az uj jelenségekről alig vesz tudomást és igy a magyar ifjúság teljesen mögötte marad a külföldi ifjúság képzettségének. De meg ennél is elszomorítóbb jelenség a miniszter szerint az a tény, hogy a hazai középiskolai oktatás még a számára kijelölt hagyományos kereteken belül sem végzi kielégítő módon föladatát. Nagy hibának tartja a miniszter azt, hogy az elemi iskolákból a gimnáziumba kerülő gyerekeket nyomban a latin nyelv tanítására fogják, egy nyelvre amely szellemében és szerkezetében teljesen elüt az anyanyelvétől. Hibának tartja, a miniszter azt is, hogy egyes ismeret ágakról fogalmuk sincsen a deákoknak, hogy a középiskolából kikerülő ifjú a társadalmi és gazdasági jelenségekről semmit nem tud és hogy a természet tudományi tárgyak nagyon fogyatékosán taníttatnak. A gyerekek akik alig érettek arra, hogy egy gondolatot kellő módon kifejezzenek, azokat már magasabb tudományos módszerekkel tanítanak, holott megfelelően az elmebeli fejlettségüknek ezek a fiuk inkább szemléltető módon tudnák megérteni a nekik előirt tantárgyakat . . . A miniszter szószerint ezeket mondja : „Mind ezeket fontolóra véve már f. évi junius 16-án tartott képviselő- házi beszédeimben is jeleztem azt a meggyőződésemet, hogy hazai középiskoláink korszerű átalakításának immár elérkezett az ideje. Ugyanekkor körvonalaztam néhány módozatot is Á következetes ember. Irta August Maodonald. I. — Hát igazán nincs más választásom, doktor ur? — kérdezte szorongva John Sharp. — Vagy az operáció, vagy a . . . Itt elhallgatott. Az orvos ránézett a száraz üzletemberre, aki félt kimondani a halál szót. Aztán igent intett a kérdésre. — És — és mikor kellene végrehajtani a műtétet? Előre is kijelentem, hogy nekem sok dolgom van, amit el kell előbb intéznem. Az orvos fölhúzta a vállát. — Az ön sürgős dolgai várhatnak. A betegsége nem vár — mondta hidegen. — Minél előbb operálják, annál jobb. — Csak egy hónap halasztást kérek, doktor ur. Annyi elintézni valóm van és egy hónap rövid idő. — Én nem segíthetek az ön baján. uram. Lehet, hogy nem határoz az egy havi késedelem, de lehet, hogy két hét is határoz. Én azt tanácsolom, minél előbb, annál jobb. Veszedelmes kísérletezés lesz! — Mégis megkísérlem 1 — kiáltotta Sharp. — Nekem időre van szükségem. Egy hónap múlva rendelkezésére állok, doktor ur. — Helyes — felelte az orvos. — A késedelmeskedés miatt azonban önt terheli a felelősség. Isten vele! Sharp kilépett az utcára és itt újra visz- szatért a régi énje. Kemény ember volt, józan fejű és üzleti érzékkel megáldott. Rengeteg ügye volt, amiknek le kellett bonyolódnia egy hónap alatt s amiknek elintézését nem bízhatta másra. Vagyona is volt bőven. Hazament. Kis lakása volt, egyedül lakott benne. Egyetlen hozzátartozója az öccse volt, aki szegénysorsban élt. Csak ez gyászolná meg őt a halála után s kérdés, hogy hullatna-e utána könnyeket . . . Leült az íróasztalához és átnézte az Írásait. Hirtelen eszébe jutott, hogy még nem csinált végrendeletet. Elővett egy iv papirost és beleütötte a tollat a tintába. Ebben a pillanatban kopogtattak. William volt, a szegény öccs. John élesen nézett rá. — Mit hoztál William ? — kérdezte. — Talán hallottál valamit a bajomról ? — Milyen bajodról ? — kérdezte aggódó arccal a fiú. — Remélem, nem komoly természetű dolog. John agyán most egy idea villámlott át. Ki fogja próbálni az öccsét. — Ugyan, — szólt cinikusan, — csak nem akarod elhitetni velem, hogy nem hallottad még az anyagi bukásomat ? 1 Tönkrementem. — Lehetetlen! — kiáltott föl megdöbbenve a fiatal Sharp. — Ilyen okos ember, mint te! Lehetetlen 1 — Akár hiszed, akár nem, való igazat beszélek. Nincs egy rézkrajcárom se már. Mit szólsz hozzá? — Hogy mit szólok hozzá ? — szólt William. — Ez a legrosszabb és legjobb hir, amit valaha életemben hallottam. Rossz, — mert szegény ember lettél, — de jó hir, mert éppen a legjobbkor jött. Képzeld, nyertem az osztálysorsjátékon 200 fontot, ezt most odaadom neked. Kezdj vele uj életet. Ez több volt, mint amit John várt. Pár vigasztaló szót remélt mindössze, de ez a nagy testvéri szeretet bosszantotta őt. Először, — mert úgyis hiábavaló volt a nagylelkű ajánlat, másodszor, — mert szégyenkeznie kellett, hogy ő sohasem segített az öccsén. De most már nem vonulhatott vissza. — Köszönöm a jószívűségedet fiú, — mondta. — Küldd el a pénzt, talán segítesz vele rajtam. Nem fogom elfeledni a nagylelkűségedet. De most menj, sok dolgom van. Isten áldjon. Mikor William kitette a lábát az ajtón, újra az operációra gondolt. Egyszerre egy hirtelen ötlettől megkapva, a fejére ütött. — Megpróbálhatnám utóvégre 1 — mondta hangosan. Majd egész határozottan tette hozzá: — Meg is próbálom ! II. Az élethiztositó társaság rendes havi közgyűlését tartottta, amikor szólásra emelkedett a titkár.
