Északkeleti Ujság, 1913 (5. évfolyam, 1-52. szám)
1913-02-01 / 5. szám
V. évfolyam. Nagykároly, 1913. február 1. 5-ik szám. ÉSZAKKELETI ÚJSÁG POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. Előfizetési árak: Egész évre .............................. Fé lévre ........................................ Negyedévre .. .................... Ta nítóknak egész évre................... 8 korona4 „ 2 „ 5 „ Felelős szerkesztő : NEMESTÓTHI SZABÓ ALBERT dr. Szei^esztők : Dr. Suták István ■ «-.’Csóky Gusztáv. MEGJELENIK MINDEN SZOMBATON. Szerkesztőség és kiadóhivatal: NAGYKÁROLY, SZÉCHENYI-UTCZA 20. SZÁM. („KÖLCSEY-NYOMDA“ R.-T. NAGYKÁROLY.) 7 Hirdetések ugyanott vétetnek fel. ______Nyilttér sora 40 fillér. A m onarchia hátrálása. A berlini Vossische Zeitung érdekes leleplezéseket hoz egy román államfér- fiuval folytatott beszélgetése kapcsán a monarchia szerepléséről a Balkán krízisben. E szerint mi tartottuk vissza Romániát attól, hogy meg ne támadja Bulgáriát. Mi voltunk, akik nem vonultunk be a szerbek és montenegróiak előtt a szandzsákba, dacára, hogy a török kormány erre direkt felkért. Engedtük Szalonéit elfoglalni, az albánokat leöldösni. Nem szállottuk meg sem Szalonikit, sem Durazzót, noha úgy a törökök, mint az albánok örömrivalgással fogadtak volna. Tűrtük heteken át a Prohászka ügyben ért gyalázatot és engedtünk az adriai szerb kikötő kérdésében is Albánia határait illetőleg; ilyen emberekre, akik mindig hátrálnak, jól mondja az illető államférfi, Romániának nincs mit épitnie. Ezen leleplezések szinte hihetetlenül hangzanának, ha nem támogatnák őket mindenben :az eddig napfényre került körülmények, melyek mind az osztrákmagyar monarchia folytonos gyáva hátrálását bizonyítják. Megerősíti e leleplezéseket Báró Mor- seynek a bécsi Reischspostban legutóbb megjelent cikke, melyben szintén felemlíti a Szaloniki és adriai szerb kikötő kérdésében a monarchia engedékenységét és nagyon aggódik, hogy Albáni határait illetőleg is úgy lesz. Legjobban bizonyít azonban a Prohászka eset. Ma sem tudjuk mi történt, de ha tényleg olyan jelentéktelen lett volna, a szerb kormány nem lett volna bolond, hogy magát ne igazolja, az osztrák kormánynak pedig nem kellett volna titkolni. Tényleg itt egy súlyos esetnek kellett történnie, melyből azonban diplomafia nem akart casusbellit csinálni, ezért még ma is titkolja, félvén, hogy a közvélemény bátrabb és energikusabb ő nála. Kétségtelen, hogy a háborút nem akarja senki, de az is bizonyos, hogy jobb ma viselni egy háborút a meggyöngült Balkánnal, mint 10 év múlva, mikor azok megint egy millió katona felett fognak rendelkezni, már pedig, hogy a török járom alatt nyögő szlávok felszabadítása után az osztrák és magyar járom alatt nyögő szerb testvérek felszabadítása lesz a cél, azt csak az nem látja be, aki nem néz tovább az orra- hegyénél. Miért nyögünk mi a katonai terhek alatt, miért áldozunk száz és száz milliókat a hadseregre, ha 40 évben egyszer mikor szükségünk volna reá, nem merjük használni. Ilyen sikereket, mint aminőket a mostani időben visszafelé elértünk, elérjük akkor is, ha a hadseregből csak a katona bandákat tartjuk fent. Szellemes újságírók azt mondják, hogy nem akarnak történelmi időket élni. A történelmi idők azonban magoktól jönnek és az aknyomozó történelem előtt az is történelmi idő, mikor egy álom gyávasága vagy lustasága elmulasztja kihasználni a kedvező pillanatot és engedi nyakára nőni a szomszédot, amint mi már egyszer Poroszországot. A monarchiának és magyar fajnak sorsa épen úgy eldőlhet örökre háború nélkül, ha túlerőre emelkednek körülötte a szlávok, mint ahogy eldőlt évszázadokra Mohácsnál. Érthetetlen, hogy azok a magyar soviniszták, kik egy csepp concessiót nem akarunk tenni a nemzetiségeknek sem nyelvben, sem iskolában, sem a közigazgatásban nyugodtan nézik, mint készül a szláv tenger elnyelni a kis magyar szigetet. Hol itt a consequentia és hol a hires magyar virtus? Azelőtt legalább azzal vigasztalhattuk magunkat, hogy az osztrák a gyáva, de ma be kell ismerni, hogy mi vagyunk, a kik tapsolunk Berchtold ur folytonos hátrálásának és aggódva lessük a háborús híreket. Osztrák-németeink legalább kritizálnak és elégedetlenkednek, mi azonban úgy lelkesedünk a békéért, a mi igazán szégyenteljes ezerév óta harcban felnőtt nemzetünkhöz. Ellentétek. Csalt, sikkasztott Az eljárás Kell-e több ? Mig haladt, Gépkocsiján Megügyeltem Megszökött. Azalatt: Mig kereket A magtára Nem oldott: Rostélyán Irigyelték, Befutott a Hogy — boldog. Borostyán. Hivatalos És ősz munkás Emberek Kezére Törvény szerint Ragyogott a Tettenek. Nap fénye. Leltározták, Tisztességes Bezárták Kenyerét Nagy üzletét Szivlelésül S raktárát. Vehetnék! Károlyi Tóth Lajos. Egy névtelen válasz a névtelen levélre. Szatmár, 1913. január 31. Kedves Bokkei ! Legutóbb megjelent névtelen levelében maga választ provokált. Miután a főszerkesztő ur tudomásom szerint valami kórházi dologban még mindig Budapesten van, helyette nekem kell vállalkoznom arra, hogy magát kedves névtelen Bokker, kiugrassam a bokkerből. Mert maga egy szimulant. Maga tulajdonképen nem is ember, hanem egy fogalom. És pedig falsch fogalom. Jelenti a csipkedni vágyást, a kulisszák mögötti ravasz kis fondorkodást, a-zavart csinálást, minden szálkának meglátását a más szemében, szóval a mint a főszerkesztő ur már röviden és találóan megjegyezte : maga egyáltalában nem sikerült, de azért közölve van. Ez a maga természetrajza. Ezért én megtagadom magától a létjogosultságot. Mit fáj az magának, ha a vármegyeház márvánnyal vakolt termeiben a peuple nem érzi jól magát ? Hiszen annak legyen elég, ha a sáncokba felvétetik, az alkotmány sáncaiba. Más chance-i ne legyenek. Mert higyje kedves Bokker, hogy az ugyanezen termekben időnként rendezni szokott nappali összejöveteleknél, a hol falusi emberek viszik a szót s a hol a tótoknak is nemesi előnevük van — sokkal jobban esik nekem látnom, ha a padozat parkettjén angyalok kara lejt végig, melyeknek égi fényességétől félszemü ősöknek késői unokái is elveszítik a két szemük világát—jobban esik látnom, ha mennyei Mannák suhannak át a légen, melyekből egy pint ér annyit, mint húsz ármentesités. Higyje el nekem, az exclu- sivitas nem bűn, s magának bizonyosan csak az fáj, hogy maga nem volt ott „túl a rácson.“ Az ilyen fájdalmas sebet pedig nem képes semmi sem orvosolni, ha csak nem veszi igénybe a könyörülő szamaritánusok helyi kirendeltsége által háború esetére berendezett és szemléltető előadásokkal fűszerezett érdekes kurzussait, a melyen a vidék főhercegnőitől kezdve lefele egész a penple-ig olyan nagy lelkesedéssel foly a vállalkozás. Hon sóit! Fáj azután magának kedves Bokker a gyalogoló pakt ska is. Látja én erre is azt tartom sokkal kellemesebb dolgog gyalogló paktáskának lenni, mint például gyorsvonati utasnak a kinek chloro-formás kis nők szedik ki szegre akasztdtt tárcájából a 4000 koronát és járulékait, felebbezés kizárásával. Mert az ilyen eset lehet, hogy még aztán otthoni és bajjal jár! Mi? — Én legalább félnék tőle. Meg kell rójjam magát kedves Bokker. Mert inkább Írjon maga tárcát Spanyolországból a magyaroknak, mert ezzel lapunkat is föl lendíti s azt is elmondhatja Írásban, amit szóval elhallgat, vagy inkább referáljon a Turisták szatmármegyei legutóbbi kirándulásáról, a honnan a cholnokon járók is szárazlábba] tértek vissza mert nincsen vizük; vagy mondja el ezzel kapcsolatban, hogy a szatmári regattisták legutóbbi táncmulatságán a nimphákat miért nem kértek fel arra, hogy kizárólag frakkban, fehér nyakkendővel jelenjenek meg, — vagy — mit bánom én, — akár a szegény Schöberl tragikus esetéről, a kinek halálával megszűnt a nappal szék, éjjel ágy létjogosultsága is (Me- zartine után); vagy akár az 1913-as évről, amely vésztjósló babonájával alkalmas volt arra, hogy belekergesse a habozókat a boldogító házas élet és ezzel együtt a Szerencse markába, hol is az ur nagy boldogságot ada, mert ott az emberek erkölcsei jobb útra térnek stb. stb. Látja ezek mind jó thémák arra, hogy Íróvá váljék, a ki nem művész. De jegyezze meg magának fiatal barátom, hogy pletykálni; azt nem szabad. Tanuljon tőllem. Vagyok a maga jóakarója, a ki mindezektől távol áll és. Idegei.
