Északkeleti Ujság, 1912 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1912-03-23 / 12. szám
T ÉSZAKKELETI ÚJSÁG. 12. szám. 2-ik oldal. még jobb, mint tovább kuruczkodni és engedni, hogy Justh és Lukács kerüljenek a magyar politika élére és a választói reform behozatalával örökre kivégezzék ezt az érdekes pártot, mely minden elv és programm nélkül tudja egy parlament többségét alkotni. Megyei közgyűlés. A csütörtöki gyűlés a Halmi—Bikszádi vasút jegyében folyt le. Meglehetős nagy érdeklődés mutatkozott a dolog iránt, mely annyira kizárólagos volt, hogy ezen pont letárgyalása után mindenki rohant a vasúthoz és a többi tárgyak jóformán üres teremben tárgyaltattak le. A dolog jól elő volt készítve. Előtte való napon a riagvkárolyi bizottsági tagok tartottak értekezletet és egyhangúlag hozzájárultak a vasút részére megszavazandó 200.000 koronához azon feltétel alatt, ha expressis verbis kimondatik, hogy ez a Nagykároly—Peéri vasútra megszavazott 150.000 koronát nem érinti. Falussy Árpád a gyűlésen ugyan mindent elkövetett a megszavazás ellen, de túlnyomó többséggel jóformán egyhangúlag fogadtatott el az alispán javaslata, hogy a kölcsönök konverziójából elérhető megtakarítás esetleg az útalap terhére felveendő kölcsönből 200.000 -korona szavaztassák meg a Halmi— Bikszádi vasút részére. A többi tárgyak közül némi érdeklődést támasztott még az avasi járás székhelyének Avasujvárosból Avasfelsőfaluba leendő áthelyezésének ügye, mely úgy látszik soha meg nem szűnő kérdése lesz a vármegyének. Avasfelsőfalu jogos igénye ezúttal sem nyert kielégítést. A Nagykároly—Csapi vasút igazgatóságába az alispán és Jármy András, a Szatmár—Fehérgyarmati vasút igazgatóságába az alispán és Szegedy Antal küldettek ki. A pénzügyigazgatóság dolga. A pol- pármester megnyugtató impressiokkal jött haza Budapestről, melyekről csütörtökön este szá- számolt be egy látogatott értekezletnek. Az áthelyezést úgy látszik nem érte el Szatmár, de elérte azt, hogy belekényszeritett abba, hogy ingyen épületet adjunk a kincstárnak. E nemes cselekedet alkalmilag meg fogja kapni jutalmát. Igen találóan irja az egyik elfogulatlan Szatmári lap a „Heti Szemle“ a következőket: Szinte panama-ize van ennek a kérdésnek. A Dreadnougthokra minden pénzét elköltő állam már zsarolási kísérletekre szorul. Licitáltatja a városokat: Ki ad többet ? Ha Nagykároly, övé a pénzügyigazgatóság; ha Szatmár — akkor Szatmáré. Fenékig corruptio ez az eljárás. Pedig talán azt kellene várnunk, hogy az úgyis megromlott közszellem purifikálására törekszik a kormány és kikapcsol vetélkedést, uzsorázást az ilyen kérdés eldöntésénél. Az elfogulatlanság, a magasabb szempont igy vetné föl az alternatívát: Az országra nézve mi jobb: ha két városa lesz-e jövőben is, vagy az, ha elpusztul az egyik és faluvá sülyed csak azért, hogy a másik, — a mely pénzügyigazgatóság nélkül is a rohamos fejlődés utján törtet előre — kinevethesse gyönge és vértelen vetélytársát ? A vasárnapi városi közgyűlés már foglalkozni fog az igazgatóság elhelyezésével. Magunk részéről azt tartanók helyesnek, ha az elhelyezés a Kölcsey-utcának a Hajduvárosig való kiegye- nesitésével kapcsolatban történnék úgy, hogy a Gáspár és Bikfalvy-féle telkek vétetnének meg az uj utcanyitás részére és a pénzügyigazgatóság palotája az ezeKből fennmaradó és a régi utca területén helyeztetnék el a Kölcsey és Tompa-utca valamint a Hajduváros sarkán. Ha ez a terv a háztulajdonosok túlzott igényén hajótörést szenvedne akkor legokosabb volna a nagyzsidóházat megvenni és oda kétemeletes épületet emelni, melynek földszintjén boltok, emeletein pedig a hivatalok nyernének elhelyezést. A censztochaui bünpör. A censztochaui bünpör a petrikaui törvényszék Ítéletével nem ért véget. Petrikauból ugyanis jelentés érkezett, hogy Macoh Damaz volt pálos szerzetes, gkit unokafivérérek meggyilkolása és a censztochaui Mária-kegykép gyémántjainak elrablása miatt a törvényszék 12 évi fegy- házra Ítélt, megszökött a fegyházból két megvesztegetett fegyházőr közreműködésével. Az Országos Pázmány-Egyesület Védőirodája siet felhívni a közfigyelmet ' erre a végtelenül nagyfontosságu fordulatra, — mert Macoh Damaznak. hivatalos közegek közreműködésével történt szökése, helyesebben meg- szöktetése a legfényesebb bizonyítéka annak, hogy ebben az egész ügyben az orosz állam- hatalom a főbünös. Katholikusgyülölet és politika sugallta az orosz belügyi kormánynak azt a szégyenletes szerepet, amellyel a censztochaui megdöbbentő eseményeket és a bünpert felidézte. Az orosz államhatalom mindenáron és minden eszközökkel koinpromitálni akarta a világhírű censztochaui katholikus kolostort, hogy aztán a mesterséges utón támasztott botrányokból tőkét kovácsolhasson az általa gyűlölt és üldözött katholikus egyház ellen és a katholikus vallásu lengyel nép ellen. Erre a célra az orosz belügyi kormány illetéktelenül és hatalmi erőszakkal beleavatkozott a centochaui pálos kolostor ügyeibe, lehetetlenné tette a kolostor felsőbb egyházi és püspöki felügyeletét, erőszakosan megszüntette a Rómával való összeköttetést és 1895-ben egyszerűen adminisztratív utón minden cánoni szabály negligálásával Rejmann Özséb személyében egy hiányosan képzett és minden hivatás nélkül, pusztán számításból és orosz kormányügynökök ösztönzésére a pálosok közé lépett egyént nevezett ki perjellé. Rejmon — sajnos — ily módon 1910. júniusáig állott a centochaui kolostor élén, s mindenben az orosz kormány kedvére járván, tervszerűen meglazította a szerzetesi fegyelmet s a köréje csoportosuló hasonló erkölcsű fiatal rendtagokkal együtt (Macoh és társai) valóságos bünfészekké tette a jasznagorai kolostort. Amik Rejmann perjelsége alatt ebben a kolostorban történtek, azokról tudtak a kolostorban sűrűn megforduló és Rejmanékkal mulatozó orosz tisztek és államhivatalnokok, tudott róla az orosz belügyminisztérium, de nem tudott, mert nem tudhatott róla a krokkói püspök, még kevés’obé a Vatikán. Hogy Rejmannal mennyire egyetértettek az orosz hatóságok, bizonyítja az, hogy amikor a szigorúan szerzetesi életmódot folytató Predziecky Pius és több rendtársa nyíltan felszóllaltak és Rejmann perjelt a szerzetesi fegyelem betartására kérték, — Rejmannak csak egy szavába került és az orosz kormány orosz- ország belsejébe száműzte P. Piust, a „lázadó rigoristát“. Rejmann az orosz kormányhatalom számára kitűnő segédeszköznek bizonyult, (de éppen azért, mert mint volt kormányügynök a petrikaui tárgyaláson koronatanúként az orosz kormányról esetleg igen kellemetlen dolgokat árulhatott volna el, — (jóval a tárgyalás előtt Amerikába engedték szökni), de kitűnő eszközhatározottan akarom — hogy maga csak az enyém, egyedül, kizárólagos jogfenntartással csak az enyém légyen! Ehhez jogom vau s ha nem volna is jogom, jogot formálnék hozzá. — Végzetszerü ugy-e? — Nem tudom, mi okozza-e varázslatot, de úgy érzem, úgy tudom, — és ez a hitem nem csal — hogy örökre, elválaszthatatlanul oda vagyok láncolva magához. — Engemet nem lehet olyan könnyen lerázni, én tűrök. Szívesen tűröm még a megaláztatást is, mert tudom, hogy ebből a harcból én kerülök ki győztesen. — Annyira biztos ebben? — Annyira. — Én nem tehetek. Én hü akarok maradni a múltamhoz, a mi múltúnkhoz. — Az már régen volt. Ne bolygassuk. — Ne bolygassuk? . . . Régen volt? . . . Hát bizony régen! De még sem olyan nagyon régen, hogy az a múlt a színéből csak egy parányit is veszített volna. Nem, ez a múlt nem fog elhalványulni az emlékezetemben soha ! — és mindazok az epesztő vágyak, amelyek összeégették a szivem, megtörték a hitem, mindég édesen fájó emlékek maradnak nekem. Nem tehetek róla, hogy árnyékként melléje szegődtem ; nem tehetek arról sem, hogy elhomályositcm maga körül a boldogság fénye. Csak fáj, nagyon fáj, hogy akit legjobban szeretek az egész világon, annak kell, hogy árnyéka legyek . . . Nem az én szenvedésem fáj, értsen meg, de az a tudat, hogy miattam magának is végig kell élni egy egész életet céltalanul, hidegen, elhagyatva mindenkitől . . . Én, ha csak rajtam állana, ha csak tőlem függne, hogy közelebb juttassam a boldogsághoz, megtenném, ha az életemmel is kellene fizetnem azért. — De maga jól tudja,. hogy nem értem teszem, nem az én becsületemen esett folt az oka ennek. Nem. Éi .% világ ítéletével nem sokat törődöm. — Hát akkpr mire való mindez? — Ugy-e furcsa? — nevetett fel a leány- olyan különös, borzongató nevetéssel. — Ugy-e nem tudja megérteni, hogy miért lettem árnyéka magának?. . . Nohát jól van, megmondom ezt is. Hát tudja, a fiamért, a mi fiunkért teszem. % — A fiáért ? Ah, hagyjon el, mi közöm nekem a maga fiához . . . — Nem az enyémhez, — mondotta a leány — de a mienkhez . . . — Nem igaz, hazudsz most is, mint akkor, amikor dacból a szemem közé vágtad, hogy a gyerekhez semmi közöm nincsen. Rossznak, elvetemültnek tartottalak, mert olyan színben tüntetted fel-a dolgot, mint nem csak az enyém, de az egész világé lettél volna. — És én elhittem ezt és abban a hitben jártam a kálváriát, hogy megcsalattam, hogy játékszered, hogy gunytárgyad voltam. És most, ennyi idő múltán eszedbe jut ismét a régi mese. Eszedbe jut, talán kedvtelésből, uj mesékkel állni elő... Hátha ebbe örömöd telik, fedd bár; de nem szabad egy pillanatra sem elhinned, hogy én ezeket készpénznek veszem. — És ha szabad lenne tudnom — mi célod van velem. — Hogy mi a célom ? — kérdezte a leány. — Hát tudod — már ő is a régi, bizalmas hangon szólt — csak az a célom, hogy nevet adjak a gyermekemnek, a mi gyermekünknek. Az a célom, hogy ha kimegyek a temetőbe, oda, ahol az én egész boldogságom egy sirba van temetve a mi gyermekünkkel : Szeretném, hogy ezt a szomorú, gyászos sirt egy emléktábla jelölné meg. Az a célom, hogy ennek a sírnak „becsület“ legyen a neve, nem pedig csúnya rágalom. — A halottaknak már nincsen szükségük erre — mondta a férfi. — Hagyjuk őket nyugodtan, csendesen. A te gyermekedet ez már úgy sem fogja visszaadni neked ... — Azt tudom — mondta a leány — de én másképpen nem tudok megnyugodni, mert érzem, hogy én is vétettem ellened. Én akarom visszaadni neked, a te gyermekedet... Nézzed — mondta most ellágyultan s egy képecskét vont elő a kebeléről — öt éves korban ábrázolja ... Te soha sem láttad őt, sohasem kívántad látni a gyermekünket. . . Hasonlit-e rád ? A hold már egészen fent járt az égen s pazarul öntötte sugarait a földre... Messze, valahol a hegytetőn, szomorúan tilinkózott egy legény s a szellő elvitte a szomorú melódiákat és észrevétlenül lopta be a szivébe annak, akihez ezek eljutottak. A gyalogösvény utasai éppen egy utszéli keresztfához értek. Á férfi rákönyökölt az avult korlátfára, a leány pedig feltekintett a keresztfára ... Kinos csend. Mindketten gondolataikkal voltak elfoglalva. Most megszólalt a leány : — Hát nem nézi meg a képet ? A fiú gépiesen engedelmeskedett s a holdfelé tartotta az érzéketlen papir darabot ... Most megvonaglott az ajka, egy halk sóhaj tört fel a kebeléből, a feje lehanyatlott és csak ennyit mondott ajka: — Klárika, ha úgy akarod — mire kétszer felkél a hold — kis fiunknak sírját emléktábla fogja megjelölni. « * « : Modern és tartós : plissézés és gouvlérozás. Hájtájer Pál : : Nagykároly, : : Széchenyi-ntca 34. sz. a róm. kath. fiúiskola mellet.
