Északkeleti Ujság, 1912 (4. évfolyam, 1-52. szám)

1912-12-21 / 52. szám

52. szám

ÉSZAKKELETI ÚJSÁG

3-ik oldal.

— Ön lehangolt — mondá az atya. — Nem Ízlett a vacsora ?

— Hogy mondhat ilyet ? Úgy étkeztem, mint egy ifjú Isten. De — tettem hozzá sóhajtva — most távoznom kell ; s azt hiszem, kegyetlenség volt öntől, hogy ide hozott . . . Szivemnek jókora részét hagyom itt . . .

Egy tekintetet vetettem Peppára s láttam, hogy sötét bőrén pirosság fut végig. A gazda jóindulattal nézett bennünket.

— Már azt hittem — mondta — hogy sajnálja a szép pénzt.

— Istenem — kiáltottam — ha még néhány órát itt lehetnék, szívesen odaadnám, amit ön meghagyott ... sőt kétszeresét, háromszorosát !

— Egy pár óráért 1 — kiáltott az atya.

— És a Donna szép arcáért.

Peppa keze reszketni kezdett. A legnagyobb elragadtatás hangján mondta:

— Igazán ? Pusztán az arcomért ? Oh atyám, szép az, amit ez az ur mondott.

— Szép, gyermekem, fejedelmi szavak. De majd meglátjuk ... Szeretném tudni, hogy több-e a puszta beszédnél ? Signore, rukkoljon hát ki. Óra, gyűrűk, erszény. Az valaha Peppa hozománya lesz. Hálából elkíséri önt Sziraku- záig, Paoloval együtt. Ha drágálja a dolgot, visszavonhatja szavát.

Hamar kivettem órámat a zsebemből, lehúztam ujjaimról a smaragdot és rubint s elővettem erszényemet is. Mind letettem az asztalra. Peppa ugrálni kezdett, mint egy kecske s igy szólt:

— S mindez az enyém lesz.

Piros kendőt tett fejére s elmentünk a ragyogó csillagos éjszakában. Oh, ez az ut az isteni szicíliai éjben ! Paolo ment elől, Peppa az éri oldalomon.

Majd hallgatott, majd halkan, de éles hangon valamely dalt trillázott. Eleinte vigyázott bizonyos távolság betartására, azután közelebb jött. Kezeink érintkeztek, megfogta karomat, éreztem teste jóleső melegét. Mintha egy eltűnt korszak szépsége kábítaná el lelkemet, mintha Marius, vagy julius Caesar korának egy leánya lett volna oldalomon, úgy éreztem magam. Az idő tudata teljesen elenyészett bennem; életem céltalannak, végtelennek tetszett, mint egy kis gyermeknek. Nem voltam többé térben, eggyé forrtam a végtelen éggel, csillagaival, a levegő illatával, elvesztem a mindenségben ezzel a gyönyörű, kápráztató teremtéssel. Így értünk Szi- rakuza kikötőjébe.

Ekkor Peppa bátyját félreküldte s igy szólt hozzám :

— Fajomból egy leány sem bukott még el. Tudom, hogy Jézus Krisztus és Szűz Mária előtt nem lehetsz férjem . . . Mégis szeretnélek halálomig. 0, idegen, nemes szokásaid vannak . . . Megadok neked mindent, a mit Szicilia szeplőtlen leánya adhat.

Hevesen megfogta fejemet bűnös karjai közé, éreztem édes vágyát ajkaimon. Aztán egy fohász tört fel kebléből, Peppa ellökött magától és elmenekült...

Nincs tovább. S ha rágondolok, fáj a szivem, térdem inog s a szokatlan történetek elfakulnak, unalmasokká válnak .. .

A nagykert.

Tavaszi és őszi vadvirág nyitásán Van-e még örömzaj a nagykertünk táján ? Mialatt szorgosan dolgoznak a méhek,

Vasárnap délután

Labdázgatnak fürgén a mesterlegények?

Hallatszik-e még fel nádfedeles házig,

Hogy a kertekalján valaki nótázik?

Tikkadt nyárderékon harmatozó éjbe

Pitypalattyos csenddel

Édes szerelemről muzsika beszél-e ?

Ha beköszöntöttek a téli hidegek:

Diákkéz-alkotta, vaskos hóemberek Állanak-e rendben kotommal cifrázva,

Mintha gyújtanának Akácvesszö-száru, tört cserép-pipára ?

Szeretem hinni, hogy ott minden a régi,

Nem ártott a világ változása néki.

Ne tudjam soha meg, ha tán nem igy volna! Álmodó szivemet

Az élet amúgy is százszor megrabolja.

Károlyi Tóth Lajos.

Álom és valóság ,,.

Irta: Fehér Ákos.

„Finom lelkű, háziasán nevelt, fiatal leányt keresek nevelőnőül 10 éves leánykám mellé. Ajánlatokat „Boldog otthon“ jeligére kérek a kiadóhivatalba“ . . .

Mikor Altorjai Margit újságolvasás közben ehhez a kis hirdetéshez ért, valami kimondhatatlan, jóleső érzés árasztotta el a szivét s kis kezeit önkéntelenül imára kulcsolta össze. Végre, végre mégis csak meghallgatták az Égiek azt a sok keserves fohászt, miket elhagyatott- ságában, egv kis jobb megélhetés reményében küldött az Ég felé. Sovány, beteges arcán egy fanyar mosoly jelent meg, olyan mosoly, mint mikor valami nagy veszélyben vagyunk s a végső pillanatban feltűnik valami mentő-angyal. Kis fejében ezer, meg ezer féle tervet forgatott meg, hogy ajánlatának elfogadása esetén milyen uj életet fog ő majd kezdeni.

Uj életet, egészen újat és milyen könnyű, milyen jó lesz majd itthagyni ebben az unalmas pletykafészekben mindent: álmokat gyötrelmeket, sok csalódást és csúnya, irigy, kegyetlen embereket.

Itt hagyni őt, őt a legkegyetlenebbet, aki megrontotta, megmérgezte az egész életét. De ennél a gondolatnál egy kicsit összeszorult a lelke, egy kicsit megmozdult odabenn az a parányi, beteges, oktalan jószág: a szive.

— Eh, hát van, hát van értelme ennek? Van még értelme annak, hogy csak egy percre is gondoljak rá?

A szive azt mondta rá, hogy van. De a keserű csalódások egészen mást bizonyítottak.

— Jól van, hogy ne legyen, összefogom tépni azt az utolsó szállat is, ami még hcz- zá fűz.

És széjjel akarta tépni azt az utolsó szállat is, ami még hozzáfűzte egy kegyetlen, ámitó emberhez.

Uj élet, uj pálya nyilik meg számára: egy 10 éves leánykának nevelését fogják rábízni. Reá, aki annyi tapasztalattal bir már, aki már végig járta az élet kálváriáját. És ennél a gondolatnál érezte, hogy itt most megbosszulhatja önmagát is és minden leánytársát, akit hasonló sors ért.

— Befogom oltani a szivébe annak a 10 éves leánykának már most, hogyan védekezzék, hogyan álljon majd ellent, ha a kisértés szele ő hozzá is elér; hogy óvakodjék az ármányos lelkű, ravasz férfiaktól, mert azok mind gonoszak, mind hitszegők.

*

* *

Négy héttel később, már Budapesttel cserélte fel Zirzafalvát s uj otthonában a legnagyobb szeretettel halmozták el Margitot, aki hála fejében minden szeretetét a kis 10 éves védencére pazarolta s alig jutott néha-néha észébe Zirzafalva.

De került is minden olyan dolgot, ami a régi otthonra emlékeztette volna s ha néha- néha mégis eszébe jutott a régi otthon, igyekezett szabadulni attól a gondolattól, amely emlékezetébe idézte a múltat.

Egy ideig rendben is ment minden s már- már azt hitte, hogy semmi olyan dolog nincsen a világon, amelyre a feledés fátylát ne lehetne borítani. Azt hitte, hogy most már bátran szembe szállhat az élettel, bármilyen megpróbáltatást mérne is rá; mert abban a nagyküzdelemben egészen megtisztult a szive, a lelke.

Már nevetni is tudott azokon a bohó álmokon, miket ábrándos fejecskéjével megálmodozott s amelyek annyi fájdalommal, keserűséggel töltötték el a lelkét. De ez csak külső látszat volt, belül, a szivrejtekén még el voltak temetve azok a színes álmok, azok a gyötrő szenvedések, melyek bizonyos jelre, bizonyos titkos sugallatra, uj életre kelnek. S bár szép vonásu, finom orcáira már ki-ki ült a halvány rózsapir, belül a lelke egyre sorvadt, egyre hervadt.

A nyugodt, csendes napok- folyása elé semmi akadály nem gördült mindaddig, mig egy napon kis védence föl nem rázta a szegény, alvajáró leányt. Szegény kis védenc honnan is sejthette volna, hogy egy pár szóval, milyen fájdalmas húrokat pengetett meg a Margit szivében.

— Haza jön Zoltán — csak annyit mondott, de ez éppen elegendő volt ahhoz, hogy újra emlékezetébe hozzon egy gyötrelmes múltat, ami fölött ma, éppen ma sehogy sehogy sem tud napirendre térni.

Különös véletlen, hogy őt is éppen Zoltánnak hívják s még különösebben hangzanak most előtte az annyira ismert szavak: haza jön Zoltán. Hányszor, de hányszor mondta ő ezt el régen s hányszor, de hányszor mondták el előtte ezt a pár szót, ami kimondhatatlan boldogsággal töltötte el a lelkét.

És Zoltán tényleg haza jött hosszú, régi vándorlásaiból. Unta az életet, gyűlölte az egész világot; de azért csak ment. Ment, ment, aki arra van kárhoztatva, hogy örökké bolyongjon a nagyvilágban minden cél, minden különösebb ambíció nélkül. Bejárta már az egész világot s mindenhonnan avval a keserű tapasztalattal tért meg, hogy az emberek egyforma gyarlók az egész világon, — hogy benne sehol, de sehol széles e nagyvilágban senki sem tudta felkelteni az érdeklődést.

De nem, talán még van. Ezt állítani túlzás lenne. Valahol talán mégis, mintha homályosan emlékezne valakire, valamire . . . Egy kicsit elgondolkozott, hogy vájjon hol is látott ö egy arcot, egy női arcot, amelyen nem tudott csak úgy, hidegen keresztül nézni, mint a többin, mert odabenn, a finom szövésű angol kelme alatt valami megmozdult. Azután nem látott többé semmit, csak egy lila-bloust, amelyet mindig messzebbnél messzebbre vitt el tőle viselője; mígnem egyszerre egészen elnyelte előle a nagy távolság, hogy soha-soha ne láthassa többé viszont.

Már két napja volt otthon, de Margittal még mindeddig nem találkozott.

A harmadik napon azonban, már együtt ebédeltek a családdal s amikor Margit a kis védenczével belépett az ebédlőbe, Zoltán majdnem felkiáltott meglepetésében.

A lilablouzos leány ott állott szemtől- szemben.

— Altorjai Margit vagyok — hangzott a leány ajkáról a bemutatkozás s lesütötte szép, selymes szempilláit és észre sem vette, hogy a kezét ott feledte a Zoltán kezében.

A család gyanakodóan nézett össze, mig Rohainé fia felé fordulva kérdé :

— Talán már ismeritek egymást ?

Ekkor a két fiatal lélek, — mintha egyszerre fölrázták volna valami édes, sejtelmes álomból, — össze rezzent s kezeik önkéntelenül hanyatlott alá.

— Igen, — mondta a fiú — én már láttam valahol őnagyságát s ha jól emlékszem, talán Flórencben.

— Téved, — mondta a leány — mert bármennyire is szerettem volna már Flórencet látni, az sohasem jelentett számomra többet, mint egy olyan kívánságot, amely örökké teljesíthetetlen marad. Én Zirzafalváról mindeddig soha ki sem mozdultam. Már pedig Flórenc oly messze van tőle, mint az ég a földtől.

— Bocsásson meg, — mondta a fiú — akkor bizonnyára tévedtem. Azt azonban fenntartom most is, hogy én már valahol láttam.

— Lehet, hogy Zirzafalván, mert én máshol mindeddig nem jártam soha.

Bevezetésnek talán ez is elég volt .... Két hét, majd két hónap is eltelt, de Zoltán egy percre sem mozdult hazulról soha. Margittal nem foglalkozott éppen feltűnően sokat, de az éppen elegendő volt arra, hogy a lilablozos hölgyet, soha se tudja többé a szivéből kitörülni. És Margit, — bár nem szándékosan — legtöbbször lilablouzban járt, — ezt ő is legjobban szerette. De ha véletlenül megtudta