Északkeleti Ujság, 1912 (4. évfolyam, 1-52. szám)

1912-06-15 / 24. szám

IV. évfolyam.

Nagykároly, 1912. junius 15.

24-ik szám.

ÚJSÁG

<*fc.

ilÜI'VJ i

POLITIKAI ES TÁRSADALMI HETILAP.

Előfizetési árak:

l evre sevi

Nfgyldévre Taplóknak egész évre

8 korona.

Felelős szerkesztő :

NEMESTÓTHI SZABÓ ALBERT dr.

Szerkesztők :

Suták István Csáky Gusztáv.

= MEGJELENIK MINDEN SZOMBATON. =

Szerkesztőség és kiadóhivatal: NAGYKÁROLY, SZÉCHENYI-UTCZA 20. SZÁM.

(„KÖLCSEY-NYOMDA“ R.-T. NAGYKÁROLY.)

........... Hirdetések ugyanott vétetnek fel. —

______________Nyilttér sora 40 fillér.______________

Az uj ellenállás.

(N. Sz. A.) Mérlegeljük teljesen elfogulatlanul az eseményeket. Tisza István megsértette a házszabályokat. Ez tény, aminek ellenkezőjét saját párthívei sem állítják. Ezen házszabálysértéssel hozattak meg a véderőreformról szóló törvények. E, törvények tehát alkotmányunk értelmében semmisek és érvénytelenek.

Tisza István a házszabálysértés ellen zajongással tiltakozó képviselőket karhatalommal távolította el az ülésteremből. Ehhez joga nem volt, mert ilyen jogot sem' a törvény, sem a házszabály nem ad, ellenben törvény védi a képviselőt minden beavatkozás ellen törvényhozói jogainak gyakorlásában. E törvényt is súlyosan megsértette Tisza István.

Ezzel szemben Tisza Istvánnak mentségül szolgál, hogy a szintén törvénytelen obstructiót kellett letörni.

Az obstructio letörésére azonban más eszköz is volt. Az ellenzék a választói reform ellenében hajlandó volt az obstruc- tióról lemondani, tehát a kormány kötelessége lett volna ez irányban tárgyalni, mielőtt az erőszakba nyúlt.

Az erőszak alkalmazása után továbbá kötelessége lett volna a kormánynak, mint 1904-ben, azonnal a nemzetre apellálni és uj választást rendelni. Ha ugyanis a választási befolyásolások és vesztegetések

dacára formailag mondható volna, hogy az ország többségét képviseiik azok, kik az erőszakot alkalmazták, miután nem az erőszak programmjával lettek megválasztva, ezen újabb tényöket jóvá kell hagyatniok a választó-közönséggel, csak mondhatják, hogy az ország többsége ne- akkor vében cselekedtek.

Ez a nemzetre való apellálás nem történt meg és úgy látszik nincs is tervbe véve. Ez erősen a munkapárt ellen szól, mert arra mutat, hogy nem bíznak, hogy a nemzet többsége helyeselni fogja eljárásukat.

Ily helyzetben jogos és természetes az ellenzék részéről, ha ő is az erőszakkal szemben a tüntetés útját választja, miután mást nem is tehet, uj választások nélkül meg van fosztva attól, hogy a választó-közönséget hívja fel, mint természetes itélő-birót a döntésre.

A közel jövőben tehát az fogja megmutatni ki a győztes a nemzet előtt, Tisza István, vagy az ellenzék, hogy melyik faktor bír az országban maga mellett több embert talpra állítani. Az utczán a törvényhatóságok termében, népgyü- léseken, ügyvédi kamaráknál és más helyeken fog a harc és küzdelem lefolyni ez sajnos nem lesz kizárólag szóharc, hanem az ököl és puskatus, sőt talán a bomba is kiveszi belőle a részét.

Azt hisszük különösebb optimizmus nélkül, hogy az ellenzék lábra fogja tudni

állítani az országot. A közvélemény nyomán végre is megbontja a munkapárt sorait, de e nélkül is képtelenek lesznek ősszel tárgyaini, hacsak ismét nem rendőrök és katonák segítségével.

Miután azonban a rendőr és katona sem birja a mai fokozott szolgálatot örökké, az erőszak az ellenzék részén is fog olyan sikereket aratni, mint a minőkkel Tisza István és pártja a magyar parlamentet megtisztelte.

Ez az uj nemzeti ellenállás azonban nem nagyon lelkesít bennünket, megtanuljuk, mert mást nem tehetünk, de nem megyünk a harcba azzal a lelkesedéssel, azzal a reménnyel, mint 1904-ben, amikor egy jobb jövő hajnalát láttuk pir- kadni, mert a tapasztaltak után tudjuk, hogy Kossuth és társaitól sem várhatunk semmi jót.

Harcolunk az alkotmányért és főleg természetes dacból és ellenszenvből az erőszak ellen, de nem azért, hogy egy uj korszakot teremtsünk, hanem csak, hogy a jogrendet helyreállitsuk.

Ez a harc nem a nemzet harcában a dynasztia, vagy az osztrák ellen, hanem a munkapárt és az ország többi részének harca egymással, a kormányhatalom és a független közönség küzdelme, a nagyobb szám harca az erősebb eszközökkel biró kisebbség ellen.

Mire való volt ezt a harcot felidézni ? Kérdjük Tisza Istvántól és pártjától. Mire

Látogatóban.

— B. y. családjánál. —

Hadnagy uram.! Kardom nincsen,

Iróacél az én kincsem:

Tisztelegni hamarjába Bemártom hát a tintába.

Hadnagy uram ! lm, jelentem Alázattal: most kezemben Lágy az acél s ilyképp gyenge, Érzelmimet mind hogy pengje.

Hadnagy uram! A szeretet,

Mi eltölti sziveteket.

Barátilag még sokáig Lelkemböl visszasugárzik.

(Wien.)

Károlyi Tóth Lajos.

Néma istenek.

Irta Szekula lenő.

Mit tudom, hol történt, — mit tudom, merre. Talán Pompeiben, vagy még messzebb és délebbre. Tarantóban. De az is lehet, hogy csak itt valahol, a kísérteties Duna partján, egy ókori város romjai között.

Csak arra emlékszem, hogy üldöztek s én menekültem. Köveket dobáltak utánam és gyönyörködtek a vérem omlásában. Kihallgatták

az éjszakai beszélgetéseimet, rágalmakat szőttek a homályban, hogy a napfénynél a fejemre olvassák. Elárultak, megtagadtak, gúnyt űztek belőlem. A barátaim jéghideg ajakkal vádoltak és még gonoszabb volt, amikor védelmeztek. S én futottam.

Ennek igy kell lenni, gondoltam, az emberek gonoszak és ostobák és nincs nagyobb gyönyör, mikor egy nemes vadat leteritve látnak, a sötét bokrokból löt nyilak által. A hiba csak bennem volt, hogy én) hittem és szerettem, holott nekem is gyanakvónak és óvatosnak kellett volna lennem, mint a többiek, hogy rám ne foghassák, hogy hitványabb vagyok a többinél. Csak azt láttam, hogy rózsák között járok és nem vettem észre, hogy a tövisek véresre Sebezték a lábamat. S forró vérremet beitta a föld, hogy később az is bűnjellé változzon ellenem. Igen. Megrágalmaztak és kiáltottak egy láthatatlan aeropagos előtt. Én futottam.

Csak azt tudom, hogy magányos országúton jártam és nem volt csak a világalan és és a fekete fák a tanúi lelkem bánatának. Csupán a nyárfák sóhajtoztak, zúgtak, vadul, ke- vélyen, mintha megosztották volna velem a szégyent és szomorúságot.

Az istenek éjszakája ez, — éreztem, — de nem azoké, kik ma uralkodnak, — hahem a boldog és vidám isteneké, — akik évezredekkel ezelőtt jártak a földön és örömet és megnyugvást hoztak a teremtés szegény fiainak.

— Az ókor istenei élnek itt, — suttogtam önkívületben, mámorosán, — akikről olyan

regék maradtak fönn, hogy érdeklődéssel viseltednek a szegény halandók sorsa iránt. Magam sem voltam tisztában, miről beszélek, hogyan dolgozom. Az érzékeim játszottak velem, kisértöen, ellenállhatatlanul e helyen, a hol a néma kövek a régen letűnt időkre emlékeztettek. S én futottam.

Csak azt vettem észre, hogy egy ókori város romjai között járok és az előbukkanó hold sugarai megvilágítják a dór oszlopok karcsú pilléreit, ahogy az ásatások a napfényre vetették azokat. A hold mégis a legjobb barátunk. Mert akkor is nevető arccal néz a szemünkbe, mikor a legkedvesebb ismerősünk is elfordítja a fejét tőllünk.

De szelíden csillogott a lábam alatt a folyó, — mit tudom én — talán a Duna vagy a Tevere ! S a parton, tündéri rendben sorakozva vártak rám az ókori istenek. Fölismertem őket. Ott ültek, halotti hangtalanságban, sorban, a néma és színtelen éjszakában, kővé fagyva és könytelen ajakkal.

Valami kísérteties erő ejtett hatalmába, hogy a lábaik elé boruljak és 'kisírjam előttük a bánatomat. Meghitt és ködbevonó éjszaka volt^ez, amelyben összeolvadt tér, idő és távolság. Éreztem, hogy megfognak hallgatni. Szivemen leírhatatlan boldogság repesett keresztül. Beszélhettem.

Kétezer év óta, — én vagyok az első, — gondoltam, — aki ismét bizalommal köszöntheti őket. Azt hiszem, szívesen látnak.

Hatalmas szigony volt a kezében az első