Északkeleti Ujság, 1912 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1912-12-21 / 52. szám
4-ik oldal. ÉSZAKKELETI ÚJSÁG. 52-ik szám. volna, milyen mese fűződik hozzá, a lila blouz sohasem látott volna többé napvilágot. Egy délután az erkélyen 'ültek: Zoltán, Margit és a kis védenc, honnan a budai hegyekre remek kilátás nyílt. A hegyeket szürkés- lilás párázat vonta be s a misztikus képre gyönyörű bibor sávokat festettek a nyugodni készülő napnak búcsúzó sugarai. — Margit le nem tudta venni tekintetét a megkapó képről s mig egész leikével ott csüngött a gyönyörű képen, addig Zoltán nem látott egyebet, mint két révedező, szomorúan megtört, könytől csillogó, bánatos szempárt; amely egy — rá nézve ismeretlen gyönyörök boldogságának fényében úszik, — és azt a leheletszerüen finom, beteges arcot, melyet a lilablous még halványabbnak tüntetett fel, mint amilyen valójában volt. — Istenem, beh szép volt! — sóhajtotta a leány és a férfi felé fordult. — Szép, — jegyezte meg amaz — csak az a kár. hogy káprázat volt. S ha széjjel oszlik a varázs, ott áll előttünk egyhangú szürkeségében az annyira szépnek, elbüvölőoek tetsző, kopár hegycsúcs. — így vagyunk a boldogsággal is, — mondta a fiú — amikor azt hisszük, hogy elértük, igazában akkor veszítjük el legtöbb esetben. Mert higyje el, minden csak látszat. — Minden csak látszat, — jegyezte meg a leány szinte gépiesen, öntudatlanul és a lelke most ott járt valahol Zirzafalván, Már nem látta ott azt a káprázatos fényt, sem a gyárak füstjétől koromfeketére festett, komor palotákat, sem a fővárosi nyüzsgő életet, csak Zirzafalvát a beszédes kis Zirza folyócskával, szegényes apró házacskáival és a kis nádfedeles hajlékot, ahol hófehér álmait szőtte. S mikor lelki szemeivel Zirzafalvának egész környékét befutotta, egy halk sóhaj leb- bent el ajkair 1, amely oly fájdalmasan, annyira panaszosan hangzott, hogy a fiú ijedten rezzent össze. Majd megkérdezte: — Baja van talán ? — Oh, semmi, semmi, csak egy rossz álom, csak egy fájdalmas emlék jutott eszembe szegény jó édes anyámról ... De most már semmi bajom sincs. Hogy tényleg be is bizonyítsa, nevetni kezdett. A fiú észrevette, hogy ez csak külső látszat, amit a leány homlok egyenest állított fel szive érzelmeivel. Észrette, hogy a leány valami nagy dolgot leplez előtte, hogy szenved. Megfogta mindkét kezét és úgy igyekezett behatolni lelkének rejtekébe, — és a hideg, érzéktelennek tartott embernek ajakéról soha nem hallott vallomások tértek elő; nem törődve azzal sem, hogy 10 éves hugocskájának jelenlétében talán éppen nem illő, szerelmes diák szerepét játsza. A leány érezte, hogy itt valamit tenni kell, hogy kellemetlen helyzetéből szabadulhasson. Aztán az álmát, az uj tanát, mit a gyermekleány lelkében igyekezett beoltani, — látta veszedelemben s bár el hagyatottságában jólesett hallani egy szerelmes szívnek őszinte vonzalmáról : mégis nevetnie kellett a forró szerelmi vallomáson. — Azután hirtelen elhatározással elhagyta az erkélyt, még feleletre sem méltatta a fiút, aki fölött megsemmisülten omlott össze egy fényes álom tündér palotája. Ettől a naptól kezdve a leány egészségi állapota napról-napra rosszabbodott; egyre jobban hervadt, sorvadt. Az orvos levegő változtatást ajánlott, még pedig minél előbb. A leány itt Zirzafalvára gondolt, mert máshova nem mehetett; máshol széles e világon senkije sem volt. Zirzafalván is csak valamivel volt többje a semminél. Hová mehetne hát? — ez volt minden kérdése önmagához. Ha most bírna valamivel, ha csak annyija volna, amiből egy-két hónapig fenntarthatuá magát: akkor másként lenne minden. így azonban nem maradt más választás számára, mint haza menni a régi, az igazi pátriába ; mert ha már az ember érzi, hogy közeleg a vég, legalább is törekszik arra, hogy örök álmát ott aludhassa az alatt a hant alatt, ahol hajdan gyermek álmait, gyermek játékait űzte. Ez a hant képes csak gyógyítani, ez a hant biztosit csak számunkra csendes nyugodalmat. Margitnak pedig nagy szüksége volt erre. Igaz, a család hallani sem akart arról, hogy körükből eltávozzék, bár sejtették már régen, hogy egy erősebb légáramlat örökre elfogja söpörni azt a szegény, beteg lelket; hogy csak hónapok kérdése s a szeretett leányt örökre elfogják veszíteni. Miután a leányt, sehogy sem lehetett szándékától eltéríteni; Zoltán vállalta magára, hogy Zirzafalvára elkíséri. Egyedül semmi szin alatt sem utazhat olyan gyönge volt már. Senki sem sejtette, hogy Zoltán milyen tervet eszelt ki; csak amikor Olaszországnak egyik nagyobb városából kaptak értesítést, akkor lepődtek meg nagyon. Oda vitte a leányt gyógyulni. — Semmi biztosat nem tudtak róluk, mert egyszer hol innen, hol onnan kaptak értesítést s e levelek valamennyiében volt Margitról is említés. Végre Flórencben állapodtak meg, ahonnan Zoltán kimerítő választ küldött szüleinek. Elmondta, hogy a leány nélkül nem élhet, hogy gyógyulni hozta s bizik az Égiek- ben, hogy meggyógyítják őt neki. S ha Margit teljesen jobban lesz, haza jönnek a szülői áldásért. Ám a remény nagyon korai volt, r mert a leány sehogy sem akart meggyógyulni. Ő érezte, hogy ő rajta már nem regit semmi, semmi. Sem Itáliának balzsamos levegője, sem a tengernek sós lehelete; sem egy féltő, szerelmes szívnek forró imádsága. Szegény lelke itt százszorta jobban szenvedett, mert itt minden sokkal , jobban emlékeztette valakire, valamire. Nyolc héttel később, mér útban voltak haza félé. Elhagyták Itáliát, el a virágvárost, Flórencet az ő örökön mosolygó, derűs egével s mikor a legelső lépést tették az édes hazai földön, sziveiket valami különös, sejtelmes melegség árasztotta el. Margit végtelenül boldog volt. De ki tudhatja azt, mit érzett lelkében ? Milyen fájdalmas titkot rejtegetett a fiú előtt. Az ő lelkének nem volt már egyébb kívánsága, mint mielőbb újra viszont látni Zirzafalvát. Ez a kívánsága teljesült is. Hanem már arra nem Került a sor, hogy Zirzafalván az irigy, rósz lelkű emberek egy fényes esküvőben gyönyörködjenek, mert ezt a számítást keresztül húzta a végzet. Az a végzet, amely egy hosszan haldokló, sokat szenvedett léleknek kegyesen kijelölte az utat egy szebb, egy igazságosabb otthnn felé, ahol hófehér álmait tovább szőheti; az a végzet, amely evvel a cselekedetével egy másik, rajongásig imádn.i tudó szivet ébresztett a rózsás álmoKból hideg, szomorú valóságra. Népkegy. Kossuth-terünkön a minap — Miket mondok, való igaz! — Csakúgy csödült az emberátadat. Hívén, talán az istenadta Eszméit ilykép oltogatja Tömeglélekbe át nagy elme: Tehát megszakítottam utamat. A nép tolongott arra-erre S hullámzott, mint tónak a habja, Mikor viharzás felkavarja. Egyszeriben templomi csend lett, Cövekként állt felnőtt s a gyermek, Mert kifeszitett kócháló felett Tányérozd Művész, — kötéltáncos lépeget. A közműveltség terjesztésire Ingyen beszéltek, énekeltek Ma este Villanyfénynél önzetlen lelkek. A szót szaporitgatnom itt mire ? Örvendetes idökjele, Hogy óriási teremben Kevéske volt a hallgatóság; E tény legékesebben Bizonykodik: Szükségtelen s csak lári-fári A pódiumra már kiállni, Hogy ők a népet okosítsák. Károlyi Tóik Lajos. Régi melódiák. Csitri lány voltál — én meg kis diák, Utánad járó, kevés beszédű . . . Oh, régi, régi szép melódiák ! A kis diák ott ázott ablakod alatt S köhécselésére ha te kinéztél, Elszégyenkezve lopva elszaladt. Most a nagy leányt már más öleli át, A kis diákot élet verte le .. . Oh régi, régi szép melódiák! A régi dalból semmi sem maradt, Csak az, hogy most egy bús öreg diák Köhögni sem mer ablakod alatt. Ssalovátt. Éjjeli viharban. Dörög az ég. Villám villámot ér. Koromsötét az éj. Csak a villámlás vakító fénye világítja meg egy-egy pillanatra a környéket. Mit nagy, dübörgő zengés követ, mely szinte megrázza a fö|det. Sürü, lassú eső hull a nehéz fellegekből. Verdesik a zsalugáter fáját ablakomon. Kopogásuk visszhangzik szobámban. Lámpa ég az asztalomon, mellette é sorokat rovom. Pusztaság, némaság vesz körül. Csak egy árva asztal összes bútorzatom, az sem tulajdonom. Toliam sercegése töri meg a csendet. Közben meg-meg pihengeteg, elmélázok ... Gondolataim messze kalandoznak. Oda szállók innen, a Nyírségből, oda a kanyargó Zagyvának partjára, régi otthonomban, a jászok hazájába. Oda vágyom jelen percben vissza. Ki tudja, hogy hova? Nem tudom, hogy kihez? Hisz oly nagy a város oly sok a lakója. Számos kicsi s nagyobb ablak vagyon benne. Sokat jártam el alattuk. Több házba betértem. Minden helyen oly szívesen látták, ahová bementem. Barátságos hajlék nem csak egy volt ottan. Hol szeretnék lenni? Alvégbe-e, felvégbe-e? Vagy talán a jó barátok, pajtásaim bizalmas, beszédes keretébe ? Nehéz választani. Nehéz megmondani. Eszembe jut önkénytelen ez a nóta : „Csak egy ablak ki ne nyílna“ ... Ugyan melyik ? Oda hagyott kis szobámnak ablaka bezárva. Egy kis fehér háznak ablakába szeretnék benézni mostan. Ugyan mit csinálnak ottan ? Alszanak-e, amig én virrasztók? Vagy talán mulatnak amig én búsulok ? Hirt nem hallok onnan. Töröm a fejemet, mi lehet az oka ? Oly hamar felednek ! Házam előtt egy legény vonul el dano- lászva a szakadó esőben s fújja torka szakadtából, versenyezve az eső zajával: „Mért is szeretlek oly nagyon“. Megállók. Hallgatom a nótát. Elhalad a dalos. Nótázása elvész a messzeségben, elnyomja ez eső zuhogása. Sokáig a fülembe zug még utána az a nóta. Hallom, mikor már nem is hallottam. Az égzengés elállt. Villám nem cikázik. Csak lednekem ázik petrencébe rakva, odakint a tagba. Ilyen a gazda. Arra is gondja van, mit eszik a lova, nem csupán ő maga. Én pedig fejemet tenyerembe hajtva rákönyökölök az asztalra s aggódom, szomorkodom. Szemem becsukódik. Megjelen előttem a múltnak egy kellemes képe. Egy fehér arc... benne két villogó szempár... mosolygás az ajkán ... Olyan élénk, mintha itten közelembe lenne... Dúdolom a nótát: „Nézlek-nézlek, de hiába nézlek“ . .. Felnyitom a szemem egyedül ülük idebent. Azaky.
