Északkeleti Ujság, 1912 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1912-11-30 / 49. szám
2-ik oldal. ÉSZAKKELETI ÚJSÁG 49’jk szám. midor Ignácnak Debreceni István kir. tanácsos, polgármester s a közgyűlés lelkes ovációban részesítette a város önzetlen munkását kitüntetése alkalmából — tüzolto bajtársai pedig főparancsnokuk íjszteletéré este a Polgári Kaszinó éttermében bankettre jöttek össze, melyen a tűzoltókon kivin megjelent a városi tisztviselők nagy'része js, élén Debreceni polgármesterrel, továbbá a nagykárolyi Dalegyesület testületileg s a kitüntetett több tisztelője. A banketten a tűzoltók nevében Szolo- májer János főgimn. tornatanár, tűzoltó h. parancsnok üdvözölte szép beszédben Demidor Ignácot, a városi polgárság nevében pedig dr. Vetzák Ede ügyvéd Majd Demidor Ignác válaszolt az üdvözlő beszédekre. Előadta a nagykárolyi tűzoltó-intézmény fejlődését, nehéz viszonyait a mai napig, amelynek szervezése csaknem teljesen az ő ügybuzgalmának az eredménye. Lelkes kitartásra serkentette bajtársait s megköszönte nekik a rendezett megtiszteltetést. Végül Lucav János emelt poharat Debreceni polgármesterre, mint aki a város hasznos intézményeit és erkölcsi testületéit nem szűnt meg polgármestersége alatt felkarolni és segíteni. A nagykárolyi Dalegyesület több szép dal előadásával ünnepelte 24 éven át volt lelkes működő tagját és 14 éven át volt elnökét. A bankett, mely alatt a leglelkesebb el- ösmerés hangulata uralkodott a kitüntetett személye iránt, a késő éjjeli órákban ért véget. Lapunk részéről mi is üdvözöljük a kitüntetett főparancsnokot s hozzá járulunk ahoz a társadalmi elösmeféshez, amelyet kiérdemel minden polgár, aki a közjóért önzetlenül és hasznosan dolgozik. Demidor Ignác tűzoltói működését mi is ösmerjük. Fáradságos, lelkes volt munkája és eredményes. Ezért megérdemli a közelösmerés olyan koszorúját, amelyet megtépázni még a legrosszabb indulatnak sincs joga. Vajha minden hasznos városi intézményünk ilyen lelkes vezérre akadna, mint a tűzoltóság az ő személyében. Dr. Suták. Fizessünk elő az „Északkeleti Ujság“-ra. HÍREK. Imádságom. Tudod-e, hogy a lelkem közepébe A te neved van beirya ? Tudod-é, hogy az álmatlanság ize Minden gondolatom megrabolta ? Ilyenkor csak remegni imám tudom, Mely érted száll fel a nagy égbei Mint vándor a szenvedelmes hosszú utón Kínzó tövistől futva, félve. Imádkozom, hogy a nagy remények El ne hagyjanak téged s engem, Imádkozom, mig a végső ének Elszáll egy végső leheleten. —a. Háboruszakértök. Harminc nappal ezelőtt nem hitte volna ön. kedves olvasó, hogy olyan sok külpolitikus és háboruszakértő veszi önt körül itt Nagykárolyban, mint amennyit az utóbbi napok háborús izgalmai vetettek felszínre, illetve emeltek ki a kényszerült inkognitóból. Mert bizonyára önnel is, legbarátságosabb olvasóm, megtörtént már az, hogy amikor rosszat sem sejtve betért egy pár cipő irányában udvari szállítójához, az azzal a kérdéssel támadt önnek a kívánt cipő helyett: Mit szól a helyzethez ? és be sem várva az ön minden bizonnyal kitérő válaszát, már magyarázni is kezdi rövid pár óráig tartó előadásában, hogy mik történhetnek, ha háborúra kerül a dolog. Ezeken ön már keresztülment elkeseredett olvasóm, de azokat a kínszenvedéseket nem élte át ön, amiket ma nekem át kellett élnem. Le merem tenni bármely templomban a főesküt, hogy sehol a világon nincs annyi külpolitikus és háboruszakértő, mint Nagykárolyban. Én, szegény alulírott, éjszakán élő ember lévén, az igazak hajnali álmát délelőtt tizenegy órakor szoktam aludni. így volt ez ma is, azzal a különbséggel, hogy féltizenegy tájban, tehát kora hajnalban szelíd kopogtatásra riadtam föl. Amint kinyitottam a szememet, a legdiihö- sebb hitelezőmet láttam meg magam eiőtt. Már azon gondolkoztam, hogy a paplan alá bújva, eltagadom előle magamat, amikor legenyhébb mosolyával az ajfcán barátságosán köszöntve, a várt szárpja fölmutatása helyett a következő külpolitikai előadással verte ki szemémjaol az álmot: — Kedves uram, píondja meg nekem legszentebb Ilijére, föltétlenül szükséges nekünk az, hogy Albánja-autonómiát kapjon ? Albánia függetlensége létérdeke a monarchiának ? Ugy-e hogy az ! — Adta meg saját kérdéseire azonnal a választ. — A magam részéről még a sírban sem tudnék nyugodni, ha azok a derék albánok továbbra is idegen népek igáját lennének kénytelenek viselni. Az adriai tengerpartról nem is beszélek. Az Szerbiának nem szabad mégkapnia. Berchtold álláspontját mindenben helyeslem és ahoz föltétlenül hozzájárulok. Szegény külpolitikusóm még rá sem térhetett az európai Törökország fölosztásának részletes ismertetéséhez és fontosságához, amikor uj látogatóm érkezett. Majdnem kolléga az uj vendég. Éjszakai ember és Írással foglalkozik ő is. Napi feketéimet szokta fölirni. — Kérem — kezdte uj látogatóm minden fölösleges szószaporitást kerülve — mit akar az orosz, hát olyan hatalmasnak gondolja magát, hogy ki mer kezdeni velünk. Tudhatná, hogy a mi szövetségesünknek, a poroszoknak van a leghatalmasabb szárazföldi hadseregük, amely maga elég ahoz, hogy Oroszországból nagyon beteg embert csináljon. No meg az oroszországi finnek, a magyarok rokonai és azok a belviszályok, amelyek elég szép eredménnyel gyöngítik Oroszország erejét, Beszéljek Kínáról és Japánról... Tovább már nem hallgattam a háboruszakértő és a külpolitikus előadását, mért közben felöltözködtem és a beszédben elmerült emberek elől szerencsésen megszöktem a lakásomról. Ott hagytam őket, hadd vitatkozzanak. Ha éjjel találkoznak egy bolyongó, fáradt emberrel, az én leszek, akit hajléktalanná tett a külpolitika és a háborús izgalom, mert én nem merek néhány napig hazamenni. Sic. A Kölcsey-Egyesület folyó hó 23-án este 6 órakor tartotta harmadik előadását. — Szentiványi Béla tanár folytatta fejtegetéseit a magyar dráma fejlődéséről.. A négy estére tervezett előadást mához egy hétre, dec. 7-én fejezi be az irodalmi szakosztály buzgó elnöke. volt. Úgy tüzelt, mint aki utolsót viaskodik az élettel, vagy mint egy áthevült kohó. Megnyugtattam. — Ne félj — szóltam hozzá barátilag — majd én beszélek vele. A többi magától jön. Fő a bizalom. Meleg kézszoritást éreztem. Azután elváltunk. Ő jobbra ment, én balra. Másnap megtudtuk, hogy hol lakik. Egy hétig vártuk es- ténkint, hogy majd csak lejön, de nem jött. Kinézett az ablakon, mi fölnéztünk rá, szemeinkkel beszélgettünk; ez volt az egész. Egy napon váratlanul lejött. Köszöntünk neki. Elfogadta. Barátom nem mert mellettem maradni, tovább ment, mig én megszólitottam : — Kisasszony, ugy-e nem haragszik, hiszen ismerjük már egymást! Mért nem jön le ? Az Isten áldja meg, ne féljen tőlünk. Mi olyan fiatalok vagyunk s nem ismerünk senkit. Tudom, nem illik az utcán senkit sem megszólítani, de a barátom . . . Többet nem szóltam. Olyan nagyon elfogult voltam. Igéző szemeivel erősen rám nézett, mintha annak villámaival akart volna megölni. — Ugy-e vártak ? — felelte azután csengő hangon, mint ahogy a bűbájos szeráfok beszélnek. — Nem jöhettem ! Higvjék el! Sok dolgom volt. Aztán meg a szüleim sem engednek. Sietek, mert utánam jönnek. Majd még valamikor találkozunk. Holnap ne várjanak. Elköltözünk Kispestre. Örülök, hogy megszólított. .. Oly váratlanul jött e hir, hogy a meglepetéstől és az ijedségtől nem tudtam szóhoz jutni. Legalább a nevét kérdezhettem volna meg. Vagy hogy melyik utcába költöznek. Amint igy álltam és azon töprengtem, hogy mit válaszoljak, megfogta a kezem, hevesen megszorította s halkan susogta: — Adja át a barátjának ! Azután eltűnt. Nem láttuk többet. A barátom kétségbe volt esve. De én biztattam, hogy legyan nyűgöt, majd csak segítünk valahogy. De ő napról-napra komorabb lett. Nem szólt senkihez s nem figyelt semmire. Ezt még nála sohasem tapasztaltam. — Mi az Feri ? — kérdém aggódva — Mi a bajod ? Olyan sápadt vagy és olyan szomorú ! Nem felelt. Unottan nézett maga elé s hallgatott. Az egyik saroknál hirtelen megállott. — Tudod, az a lány ... — szólt ekkor hozzám — azok a szemek . . . olyan csodálatosan feketék , voltak és olyan észtbontóan ragyogtak. A nyugalmamat magukkal vitték. Ezután, mintha szégyeíte volna, amit mondott, sietve igy szólt: — Szervusz! Majd holnap ... — s tovament. Szegény fiú! Hát ennyire bolond vagy? Várj csak, majd kigyógyitlak! Elmentem abba a házba, ahol a lány lakott, megtudtam a házmestertől, hogy hova költöztek és mi a nevük. Azután haza mentem. Aludni nem tudtam egész éjjel. Mindig az az egy gondolat motoszkált a fejemben, hogy, miképen lehetne veszély nélkül beszélni a „kis fekete szemű“ lánnyal. A sötét és csendes éjszaka megfelelt e kérdésre. Reggel, mikor felébredtem, már készen voltam a tervvel. Anélkül, hogy valamit szóltam volna a barátomnak, megtudtam, hogy ki a legjobb barátnője s irtain neki egy levelet. Körülbelül igy hangzott: Kedves Ilonkám! Talán már elfelejtetted a te régi jó barátnődet és iskolatársadat. Persze odakinn a zöldben és a csendes falusi környezetben nem jutok az eszedbe. Levelet is Írtam neked, arra sem válaszoltál. Már rég ki akartam menni hozzátok, de azt se tudom, merre van az az Álmos-utca s tudod, hogy én nem szeretek hiába kóborolni. Kérd meg anyuskádat, az én nevemben, engedje meg, hogy bejöjj vasárnap nagymisére. A Ferenciek templománál az „árvízi hajós“ emléktáblája alatt várlak. Az Irén is ott lesz. Pá édesem! Kézcsókomat add át anyuskádnak. Milliomszor csókol a te szerető barátnőd : Ung Böske. Biztosra vettem, hogy bejön. Sejteni fogja, hogy mi irtuk a levelet. Már csak azért is. Mikor találkoztam a barátomml és láttam komor, szenvedő arcái, igazán megsajnáltam. — Ne busulj! — szóltam hozzá vidáman vállára ütve. — Vasárnap bent lesz a „kis fekete szemű“ Ilonka. Beszélhetsz vele. De ne Viktória szálloda 5 } = Kitűnő magyar konyha! = ^ VIDÉKIEK TALÁLKOZÓHELYE! Figyelmes kiszolgálás! — Mérsékeli árak! f ÉTTERME SZATMÁR. MINDENNAP FRISS TIZ-ORAi! l Szives pártfogást kér tisztelettel Á Dőüiké Mmály, vendéglős. üy, vendéglős. ^
