Északkeleti Ujság, 1912 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1912-09-14 / 37. szám
2-ik oldal. ÉSZAKKELETI ÚJSÁG 37-ik szám. vitele körül. Báróság, Szent István rend nagykeresztje, a Lipót rend lovagkeresztje, középkeresztje, udvari tanácsosság, v. b. t. t. stb., stb. Ertsey Péter, Pékár Gyula és tsai, akik pedig állandóan udvaroltak Tisza körül s akiknek elseje mint tudjuk vas mellével oly ellenállással fogta fel a golyóját, hogy az menten visszapattant úgy, hogy majdnem Kovácsot találta el, eddig még nem részesültek jutalomban s igy még mindig várhatják, hogy Ő felsége magán pénztárától részükre fejenként 200—2Ó0 koronát minden levonás nélkül kiutal. Mindez — hirdeti Lukács — a legfelsőbb bizalomnak jele s ebből erőt merítünk a jövőre és jövőben. Biztos a győzelem s igy jobb volna az ellenzéknek 50%-ra kiegyezni velem, mert különben baj lesz. Csakhogy az ellenzék sokkal jobban ismeri Lukács ravaszságát s sokkal tár- gyilagosabban tud a kitüntetések jelentőségéről Ítéletet alkotni magának, sem hogy felülve ilyen fenyegetésnek. S adathat magának Lukács hercegséget s mindent ami csak rá fér, sajnálattal fogja látni, hogy neki távoznia kell s hogy az ellenzék helyesen ítélte meg a kitüntetéseket, amikor azt mondotta; igenis azért adta Bécs Lukácsnak ezt, hogy erőt merítsen a jövőben és pedig annak fájdalmaiban. Egy kis útra való, pogácsa a tarisznyába ez, nem bizalom jele, amely utravalóval Bécs minden elcsapott szolgáját elszokta látni útnak eresztés előtt. Mert ne feledje el Lukács, hogy Bécs is van annyira okos gazda, hogy az olyan szolgát, akit szolgálatára már nem használhat, elbocsátja. Arról pedig, hogy Lukács kormányelnöksége mellett rend-béke Magyarországon nem lesz, s nem lehet, arról Bécsben igen jól vannak informálva s ha Lukács egyik kollegájának pld. Zichy Jánosnak a véderőtörvény keresztülvitele körül szerzett érdemeit azzal fogja Bécs megjutalmazni, hogy a Lukács utódjává teszi, az nem lesz valami meglepő. A vasárnapi korcsmázás. Az emberekben mindig megvolt a hajlandóság, hogy sorsukról panaszkodjanak. S ez természetes is, mert teljesen boldog ember alig van a földön. Távolról nézve, ahonnan a részleteket nem, csak a külső jelenségeket lehet megfigyelni, a mások sorsát gyakran irigylésre méltónak tartjuk és kívánjuk, bárha cserélhetnénk velők. Rendesen a mások látszólagos vagy tényleges anyagi előnye csábit bennünket erre a meggondolatlan óhajtásra, melyet még megerősítünk panaszainkkal. A társadalmi kérdésekkel foglalkozók meglehetősen megszokták már az örökös panaszokat és itt-ott szinte érzéketlenekké lesznek vele szemben. Ám ez a fásultság kell hogy megtörjék abban a pillanatban, midőn a panaszkodás általánosnak, sőt mi több, indokoltnak is mutatkozik, amint ez az eset, sajnos, most is beállt. Az egyének gazdasági egyensúlya erősen megingott. Egyrészt a bevételek alig emelkedtek vagy talán éppen csökkentek, másrészt pedig a kiadások óriásian növekedtek. A bevételek fokozása a társadalmi életet vezető férfiak dolga, nekik kellene gondoskodniok, hogy a rendes közgazdasági viszonyok teremtésével a létfenntartást megkönnyebbitsék. De nem erről akarunk most írni, hanem inkább arról, hogy az egyén a kénytelen-kelletlen rátukmált viszonyok keretében találja fel a fenntartásához szükséges eszközöket. Ezek közül bizonyára a legalkalmasabb a mértékletesség, melyet azonban nem volna szabad összetéveszteni azzal az Ínséggel, amelyet parancsolólag reánk kényszerit elhanyagolt közgazdasági életünk. Mert a mértékletesség nem jelentheti azt, hogy ne kereshessünk any- nyit, amennyi jóllakásunkhoz és megfelelő öltözködésünkhöz szükséges, de igenis jelenti azt, hogy ne pazaroljuk pénzünket és — ami annál még sokkal fontosabb — egészségünket haszontalan szenvedélyekre, hanem bánjunk mindkettővel csínján. Ilyen mértékletes emberekre az alsóbb néposztályban kevésre akadunk. Mert bár oly méregdrágák az élelmi cikkek, minők eddig még sohasem voltak, bár a szegény ember nem mindennap lakik jó! és élelmezése egészségi szempontból a legfogyatékosabb, a korcsmák mégis megtelnek, különösen vasárnaponként. Nagy baj ez, melynek orvoslását most furcsa módon akarják eszközölni: be akarják csukatni a korcsmákat vasárnap. Úgy okoskodnak, hogy igy meg lesz fosztva a munkásember attól az alkalomtól, hogy eligya utolsó garasát, egész heti keresetét. Több keresetre nem adnak ugyan neki alkalmat, hanem azt akarják, hogy életszükségleteinek fedezésére ki nem elégítő keresetből ne fordíthasson annyit italra. Mind szélesebb körökre terjed ki a vasárnapi korcsmázás elleni mozgalom, de azért mégse keli tartani attól, hogy az ige egyhamar testté is fog válni. S ez nem oly nagy baj, mint aminőnek a mozgalom kezdeményezői fel szeretnék tüntetni. Mert aki iszákos, az bizony könnyen fogja módját ejteni, hogy vasárnap is leihassa magát, aki pedig mértékletes, az most se kor- helykedik. Ha meg csak arról van szó, hogy az alkalom ne csábítsa az embereket iszákos- ságra annak elkerülésére a korcsmák vasárnapi elzárása korántsem oly célravezető, mint az a módszer, amelyet külföldön sok helyütt kedvező eredménnyel használnak. Ott a munkásokat nem szombaton, hanem valamely más köznapon fizetik úgy, hogy vasárnap nem rendelkezvén elegendő pénzzel, nem issza le magát. Ha nálunk is kedden vagy szerdán adnák ki a munkások bérét, sokkal kevesebben dor- bézolnának vasárnap a korcsmákban. Jogosult azonban a mozgalom különösen a pálinkamérések ellen, melyeket sohasem lehet eléggé gyakran csukva tartani. Odaát Ausztriában már régóta vasárnaponként délelőtt 10 órától zárva kell tartani a pálinkaméréseket, nálunk pedig egyszersmindenkorra 'jó volna őket becsukni. Mennyi bajtól, mennyi gondtól szabadulnának a szegény családok, ha ez az utópia valósággá válhatna ! Felvétel a kereskedelmi esti szaktanfolyamra. A nagykárolyi „Kereskedő Társulat“ az 1912—1913. tanévben is fenntartja a kereskedelmi továbbképző szaktanfolyamot, ha arra legalább 15 hallgató fog jelentkezni. A kereskedelmi szaktanfolyam célja és feladata megadni azokat a kereskedelmi és irodai szakismereteket és gyakorlati ügyességeket, melyekre egyfelől a kenyérkeresetre utalt egyéneknek, mint üzleti alkalmazottaknak, pénztárohetőleg dolgozom a revízión. Isten veled, viszontlátásra. Melegen megszorította • a kezemet s válnunk kellett. Kezdetben rendesen Írtam neki, hogy vigasztaljam. Egyszer levelet kaptam tőle, melyben többi közt következőket irja : — A kiima nem olyan borzasztó, mint képzeltem. Sőt az enyhe éghajlat jót tesz nekem. Körülbelül megelégedettnek érzem magamat; De azért csak kérlek, viseld sziveden a revízió ügyét. Nyomban munkához fogtam. Szerencsére találtam egy ügyes ügyvédet, kinek átadtam a dossier-t. Mikor bepillantott az aktába, fölháborodva mondá : — Ismét egy áldozattal több Cayenne- ben ! . . . Megint birói gyilkosságot követtek el ! Borzasztó ! Rémületes ! Egy ártatlan embert kényszermunkára Ítélni ! Passzíve viselkedtem s nem szóltam semmit, mert a gályarab barátom volts ez passzivitást követel az embertől, ha csak nem akar gyanúba keveredni. Többször irtani neki, hogy az ügyek állásáról értesítsem. Megírtam, hogy a revízió jól indul. Egy hires hírlapíró — s ezek sokat megtehetnek, ha akarnak — lelkesült cikkeket irt a cayenne-i ártatlan áldozat érdekében. Barátom hosszan, hónapok múltán felelt s azt irta, hogy boldog. Nem bizonygatta többé az ártatlanságát s egy szót sem szólt a revízióról. De én azért csak szorgalmasan dolgoztam tovább. A közvélemény meg volt nyerve. A közönség föl volt háborodva ily ártatlan ember elitélése miatt, a revízió szinte már be volt fejezve s barátom ártatlanságát már világgá akartuk kürtölni, mikor egy szép napon a következő táviratot kaptam : „Nagyon köszönöm. A revízióra nincs szükség. Bűnös vagyok, mit akár eskümmel is megerősítek. Nagyon boldog vagyok. Meg fogok nősülni. Bocsáss meg, hogy zaklattalak. X. Képzelhetik ennek a táviratnak hatását. Én, a híres ügyvéd, a nagylelkű hírlapíró s mindazok, akik X. megmentésén közreműködtek, a legmaróbb gúnynak, a leggyülöletesebb támadásoknak tárgyai voltunk. Szóval óriási botrány kerekedett belőle, melyet csak hónapok múltán felejtettek el. A társaságban azonban úgy kerültek, mint a bélpoklost. A tiz esztendő lassankint eltelt, mikor egyszer egy levelezőlapot kapok barátomtól, mely- lyen csak a következő szavak álltak: „Emlékeztetőül egy vidám évfordulóra. X.“ Azt következtettem belőle, hogy barátom nagyon boldog a büntetése letelése miatt s már készülődtem a viszontlátásra, mikor pár nap múlva nagy meglepetésemre következőket olvasom a lapokban : „Olvasóink bizonyára emlékezni fognak X. híres gonosztevőre, kit tiz évvel ezelőtt tízévi kényszermunkára Ítéltek. Büntetése a napokban letelt. Erről X-et is értesítették. Ennek azonban teljesen más hatása lett, mint amit vártak. X. azzal a kéréssel fordult a párisi esküdtszékhez, hogy büntetésének idejét hosszabbítsák meg s társai valamennyien aláírták a kérvényt azzal, hogy társukat, ki megnyerte teljes rokonszen- vüket s kivívta bámulatukat, még sok-sok évig hagyják Cayenne-ben.“ Barátom az utolsó pillanatban nem volt képes elhatározni magát arra, hogy a kényszertartózkodás kellemességeit a becsületes élet szükségével s az ismét megérdemelt jó hírnév kétes tisztességéyel fölcserélje. Inkább azok közt akart élni, kik őszintén szerették és becsülték, mint hogy hazájában szánakozva s félbizalommal bánjanak vele. Mit szólnak hozzá, kedves olvasóim ? De apropos, a leglényegesebbet majd el is felejtettem. Az aktáknak figyelmes áttanulmányozásából megdönthetetlen bizonysággal kiderült, hogy X. barátom, a gályarab teljesen ártatlan volt. : Modern ruhafestés: l|iftífÁ|A|* legszebb rutaatisztitás bármily divatszinre. ittitj triÉJfH * Vegyileg száraz utón! Nagykároly, Széchenyi-utca 34. sz. a róm. kath. elemi fiúiskola mellett.
