Északkeleti Ujság, 1911 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1911-12-09 / 49. szám
2-ik oldal. ÉSZAKKELETI ÚJSÁG. 49-ik szám. ben jobb volna a véderőreformon előbb túlesni. Az ellenzéknek tehát csak teljes kitartással kell folytatni az obstructiót nem a véderőreform ellen, hanem a választói reformért és a győzelem nem maradhat el. A kormány nem elvi ellensége a reformnak, hiszen programmjában és a trónbeszédben benne van, számos tekintélyes munkapárti képviselő nyilatkozott mellette. A kormány csak a Tisza István fractiójának kiválásától és a párt szétesésétől való indokolt félelemben húzódik a kérdés felszínre hozatalától és épen ezért kell reá kényszeríteni. Ha nincs más megoldás, ha alulról az ellenzék Bécsből a hadügyi kormányzat szólítja, kénytelen lesz vele előállani. És talán nem is lesz olyan felfordulás a pártban, mint gondolja. Tisza István engedése az elnökválság alkalmával arra mutat, hogy nem érzi magát elég erősnek a dolgot kenyértörésre venni és egészen plaszribilis, sőt az ő szempontjából egészen ahoz, ha erejét nem reszkírozza egy reménytelen harcban a választói reform ellen, hanem inkább arra használja, hogy a reformon a maga szája ize szerint változtasson, a mely utón bizonyos részleges sikert nagy valószínűséggel elérhet. Ő is tanult már bukásából annyit, hogy Magyarországon a merev álláspont eredményre nem vezet. Tisza István ilyenforma állásfoglalása sok bársonyszék ambitiót ugyan romba döntene a Justh-párton és a Lukács fractióban, de a közérdek szempontjából nagyon kívánatos volna, mert a legjobb és a nemzet érdekében legüd- vösebb a választói reform minél előbbi megvalósulása, ha mindjárt némileg szü- kebb keretben is csak biztosítsa a választások tisztaságát és a választók többsége akaratának minden tisztességtelen befolyásolás nélküli megvalósulását. „Ficánkolnak a feketék.“ — Ezt tudniillik a „Nagykároly“ mondja múlt heti „Fáj a kereszt“ cimü cikkünkre válaszolólag. Mi nem magunktól kezdtük a polémiát, mi csak belementünk az ellenvélemény adásába, miután a „Nagykároly“ csúnya módon megtámadta a katholikus vallás symbolumát. a keresztet s vele a katholikus vallást is. Inkább lehetne tehát mondani, hogy ezúttal a „Nagykároly“ s vele a „mindeneket éltető liberalizmus“ ficánkolt, mire mi rendreutasitottuk. figyelmeztetve őt arra, hogy idegen területen ficánkol, menjen tehát haza és ficánkoljon otthonn kényekedve szerint, amig jól esik. — Ami a „Nagykároly“ ez alkalommal leadott konvencionális slagvort- jait illeti, bizony alig érdemes reá válaszolni. Azt mondja pl., hogy mi a csuhába kapaszkodunk. Ismerve lapunk önzetlen, senkitől nem sugalmazott, hanem önkéntesen megválasztott irányát, bizony jó adag cinizmus kell ahhoz, hogy valaki, aki egy alacsony fáról lecsüngő, de elég jól megtermett vaskos ugorkába kapaszkodik, mi ránk ilyesmit merjen fogni. — „Szomorú dolog volna — mondja tovább — ha a kereszt és a róm. kath. vallás az „Északkeleti Újság“ védelmére volna utalva.“ Hogy lehet ilyeneket mondani ?! Nem szégyenli magát a „Nagykároly“ ?! És nem érzi, hogy kijelentése milyen vice versa ? Hát nem áll hatok-e én önként egy eszme szolgálatába anélkül, hogy az épen reám volna szorulva ? Hát a liberáliz- mus, vagy egy kormány rá van szorulva a „Nagykárolyba, vagy a „Piripócs és vidéke" cimü újságra ? És a modern szeleket hangoztató „Nagykároly“nak mi „maradiak“ a huszadik században ilyeneket vagyunk kénytelenek fejtegetni. Bizony megkímélhetett volna ettől minket is, meg magát is. Bakot is lőtt ficánkoló cikkében a „Nagykároly.“ Azt mondja a kereszt és vallás nincsenek védelemre utalva, mert ezeket senki se bántja, nincs joga senkinek bántani. — Hát mi idéztük múlt cikkünkben a félre nem magyarázható és egyenesen, burkolatlanul a keresztre vonatkozó támadást. Ha neki ez sem bántalom, igazán nem tudjuk elképzelni, mit fog csinálni, ha majd hallani fogja. Hock Jánosról múlt héten irt vezércikkünket is belehozza ebbe az ügybe és pedig olyan diadalmas hangon, mintha azt mondaná: „Hopp ! Hock Jánossal verlek meg, most megvagy „Északkeleti Újság“!“ No ne siessen ko- J rai örömével kedves „Nagykároly.“ — Abból | a vezércikkből főkép azt kapja ki, hogy azt mondtuk, ha Hock büszke liberalizmusára, vesse le j leverendát. „Fáj a kereszt“ c. cikkünkben j kifejtettük, hogy mit .kell ma liberalizmus alatt: érteni. Ismétlésekbe bocsátkozni helyünk nem! lévén, utalunk erre a cikkre s ismételjük, hogy j liberalizmust hangoztatni reverendában, ép úgy őrültségnek tartjuk, mint a katholikus templomba gyónni menni pájesszel, kaftánnal és „ci- cesszel.“ Hát ez az a nagy bizonyítás? A „Nagykároly“ múltjában keresgélni adatokat arra, hogy ő mikor dicsért zsidó egyházi, vagy vallási dolgokat, annál kevésbé vagyunk hajlandók, mivel nem is állítottuk, hogy dicsért, bár ez könnyen meglehet, de meg nem szeretünk mindenfélének a múltjában kaparászni. Mi feltettük, hogy bizonyára, ha nem katholikus, hanem zsidó dologról volna szó, másképen írna a „Nagykároly“ s ezt a legteljesebb mértékben feltesz- szük most is. Hogy ezért mi cimen kötelezhet bennünket a „Nagykároly“ arra, hogy egészen más dolgot bizonyítsunk be neki, ez magas nekünk. Pedig még ugyan ránk parancsol, hogy „Bizonyítsa be! Bizonyítsa be, mert különben azt leszünk kénytelenek az „Északkeleti Ujság“- ról gondolni . . .“ No! Kedves bajtárs, lassabban a testtel! Mikor ezeket a szigorú szavakat papírra vetette, nem gondolta meg, hogy vajmi keveset törődünk azzal, hogy ö mit gondol rólunk ? Nem gondolt arra, hogy talán valamivel nemesebb eszmék és nagyobb célok hevítenek bennünket, mint annak kiküzdése, hogy a „Nagykároly“ mit gondol rólunk ? Még azzal sem sokat törődünk, hogy mit ir, nem hogy mit gondol rólunk. Miért nem követelte mindjárt azt tőlünk a „Nagykároly“, hogy magyarázzuk meg neki, miért nincs a halnak füle, vagy a kanári madarak miért sárgák? Ez talán érdekesebb lett volna. A decemberi zene-estély. Lapunk múlt számában emlékeztünk meg arról a nagyszabású zene-estélyről, amelyet december hó folyamán, — mint azóta módosították, december hó 16-án — fog rendezni a Nagykárolyi Zenemükedvelők Egyesülete. A részletes programmot még nem ismerjük, azonban az előkészületek a hangversenyre oly nagy apparátussal és ambicióval folynak, hogy a legszebb reményekkel nézhetünk a magas nívójúnak Ígérkező zene-estély elé. A műsornak egy nagy része a szatmári Hermann-nővérek részére van fenntartva, akiket az egyesület — mint értesülünk — már fel is kért az estélyen való részvételre. A két kis művésznő több solo-számmal és duettel fog szerepelni a hangversenyen. — Nagy szorgalommal készül a hangversenyre az egyesület zenekara is, amely ez alkalommal több művészi számmal fogja meglepni a közönséget. A zenekar kebeléből alakult quartette is, amely a mely a nagykárolyi közönségnek nem csupán a Zeneegyesület, hanem más egyesületek hangversenyein is már számtalan kellemes órát szerzett, Szerepelni fog néhány számmal. Ezek a hangverseny általánosabb körvonalai. Hogy mit tartogat még számunkra ez alkalomra az egyesület, azt a részletes Programm hiányában ma még nem tudjuk, annyi azonban már most határozottan megállapítható, hogy az estély minden tekintetben művészi küzdeni a közönséges bányászsorsból, pedig már régi szolga és meg is érdemelné, csak egy hibája van : szereti az italt. Most is többet ivott a kelleténél s ez meg is látszott rajta, már alig forgott a nyelve, amint magasztalgatni kezdte a munkavezető Gertnert. Majd azzal fejezte be beszédét: „Hej! volna csak nekem is olyan szép asszony feleségem, mint Gertner Andrásnak, régen munkavezető lennék, még pedig első.“ Az emberek — a „józanabbak“ ijedten néztek össze, a többiek pedig az „elázottak" gúnyosan vigyorogtak Gertner felé, akire Prommer olyan hatalmas ütést mért toasztjának befejezésével, hogy szegény Gertnerrel forgóit a világ. Mire föleszmélt halálsáppadt volt s agyába befészkelődött a gyanú csirája. Kezdett gondolkozni és sajátságos dolgok nyomaira jött rá gondolataiban. Mintha az az asszony utóbbi időben hidegebb lett volna hozzá . . Mintha a gyermekeit is elhanyagolná . . . Igen-igen, cifrábban is jár már, mint ezelőtt . . . Azt mondja : Felül kell emelkednem a többin, munkavezetőné vagyok. Nem járhatok úgy, mint eddig. Igen ő mondta ezt, a feleségem, az én hitvesem, aki eddig csak nekem tisztelgett, a maga egyszerűségében. Istenem lehetséges volna?!... Többi társai már észre is vették eltűnődését s megkérdezték : Baja van talán ? . . . Milyen sáppadt. — Ó semmi-semmi, a fejembe szállt az ital. Talán egy kicsit többet találtam inni — dadogta Gertner — pedig alig ivott valamit. A ravasz Prommer felhasználta ezt az alkalmat is és folytatta: Jobb lenne, ha haza menne . . . Kellemes kis meglepetésben lenne része ... A mérnök most is ott van. Gertner jól hallott minden szót, de nem árulta el magát. Most már sejtette, hogy róla, igen-igen a feleségéről van szó. Irgalmas Isten, tehát igaz lenne ? ! Összeszedte minden erejét, fölállt és haza indult. Amikor kiért a szabadba, megjött az ereje is. Úgy futott, mint sebzett vad. Igen, meg volt sebezve s ez erőt adott neki, mielőtt teljesen elvérezve. — Lássuk hát igazán a feleségemről van szó ? Ha igen, számoljunk vele, gondolta magában és rohant haza a lakására. Amint a lakására ért, az ajtót zárva találta. Olyan hatalmas ütést mért az ajtóra, hogy az majd nem beszakadt. Semmi válasz. Most már hatalmasabb ütés következett, mire az ajtónak egy része csörömpölve hullott a kövezetre. Ekkor már megjelent az asszony remegve, ha- lálsáppadtan s a fogai vacogtak a félelemtől. — Az Istenért András, mit cselekszel ? dadogta és sietett az ajtót nyitni, mialatt a mérnök a kertre néző ablakon menekült az est leple alatt. Az ajtó kinyílt, mire a férfi, mint egy vadállat rohant az asszonyra, az ajka tajtékzott a dühtől: A szeretődet hova rejtetted? Felelj, mert megfojtalak ! Az asszony sirt, jajgatott. — Miért csuktad be az ajtót! Felelj! — ordított a férfi. — András! én ártatlan vagyok. — Ártatlan vagy ? vigyorgott a férfi s e különös nevetéstől megfagyott az asszony ajka. Persze ártatlan vagy. Hát ki igyekszik itt ellenkezőt mondani ? ... Hisz nem raboltál, nem gyilkoltál, csak megcsaltál, igen, megcsaltál ! Az asszony csak a fejével intett „nem“met. — Ne tagadd, tudok mindent. Vagy ezt is a gyerekeid kedvéért vetted fel ? — mondta s azzal letépte az asszony kedvéért a díszes, cifra reklit és és oda vágta a szemei közé. Tisztában volt mindennel, a felesége megcsalta, hűtlen lett hozzá. Hát ezért a kitüntetés ? . . . Ezért ? ... És a nagy, erős férfi, akit a munka vaspörölylyé edzett, lerogyott egy székre, kezeibe temette az arcát és sirt — sirt mint egy gyönge gyermek. És amig sirt, különös gondolatok villantak át agyában. Elhatározta, hogy azt az embert, aki tönkre tette, megölte a családja boldogságát, meg fogja ölni. — Igen, megölöm ! És hogy ezt elérhessem, szinleg meg fogok bocsátani a feleségemnek, mert annak az embernek nem szabad előbb megtudni, hogy én mindent tudok, amig nem találkozom vele. így füzögette lelkében némán a bosszú terveit. Az asszony későbben bevallott mindent. — Elvette az Isten az eszemet András, nem tudom, mi van velem. (Vége köv.)
