Északkeleti Ujság, 1911 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1911-04-22 / 16. szám
1 -ik oldal. ÉSZAKKELETI U|SÁG. 16-ik szám. az utóbbi években Szatmármegye közgyűlésén is, hogy minden néppárti oldalról jövő hazafias indítványt van szive leszavazni, bármennyire meg kell is e miatt elveit tagadni. Ha a negyven- nyolcasoknak ma felajánlának a personal uniót, de a néppárti programm egyidejű keresztülvitelével, biztosan visszautasítanák és inkább vállalnák a mungó uralmat és „osztrák zsarnokságot“, mint elveik ervényesülésévei a keresztény magyar országot. Mig a mágnás osztály egy tekintélyes része leküzdve guvernamentális érzelmeit és figyelmen kívül hagyva udvari összeköttetéseit, az egyházpolitika miatt a legélesebb ellenzékbe ment, a gentry között alig akadt a reformnak komoly ellenzője. Akik a parlamentben küzdöttek ellene, inkább vezéreik Apponyi és Ugrón iránti ragaszkodásból és taktikából tették, de kint az országban, hol már e vezérek nem folytatták a küzdelmet, igazán nem akadt annyi gentry harcosa az antiliberalizmusnak, amennyit tiz újunkon el lehetne számolni, sőt az egyházpolitika szülte ellenzéknek a néppártnak épen a gentry osztály lett a legfanatikusabb ellensége. Ez azonban a néppártot nem vitte a demagógia útjára és nem alterálta abban, hogy mindig a tekintély tiszteletét és a jogok respektálását ne prédikálja választóinak, dacára ajinak, hogy a 48-asok akárhány helyen ennek ellenkezőjét tették és ezzel eredményeket is értek el. Józan ész és jól felfogott érdek és liberalizmus azonban két különböző dolog. __________ Ho l kezdődjék a küzdelem a leánykereskedés ellen?*) Irta: Gergely Jolán. Egy körülbelül három éves kisleányka ül a villamoson, édesanyja ölében. — Milyen utca ez? — kérdezi. *) „A magyar Egyesület a leánykereskedés ellen“ cimü füzetből. Idős ur: Ah ! Gazember! (Hirtelen) Hogy hívják az Őn barátnőjét? Fiatal ur (még mindig nevetve) : Erdei Mariska. Idős ur (felordit): Mariska! Az én feleségem ! Fiatal ur (ijedten)! Lehetetlen ! Idős ur: De igenis lehetséges! Erdei Mariska az én feleségem ! Érti ? Fiatal ur: Jézus Krisztus! Hát maga a vén majom ?! Idős ur: Igen! azaz . . . (sértődötten) Kikérem magamnak, hogy az állatvilág bohócaival összehasonlítson. Használjon illőbb és találóbb jelzést, például: oroszlán, párduc, stb. (Egy pillanatig nézi a reszkető fiatal embert, azután felkiált): Ah! Gazember! Fiatal ur: Jaj! Oroszlán ur! Idős ur: Milyen szinü a haja? Fiatal ur: Barna . . . Idős ur: Marha ! Nem a magáé ! ? Fiatal ur: Szőke . . . Idős ur: Ah! Gazember! Fiatal ur: Nem! Nem! Szőkésfekete! ! Idős ur: Ez az! Nyomorult! Ez az én feleségem ! (Hirtelen): Milyen szinü a szeme ? Fiatal ur: Fe-e-ke-e-te. Idős ur: Ez az! Ez az én feleségem! Fiatal ur! Nem! (sir) Sárga . . . sárga szeme van . . . Idős ur: Sááárga! (ráordit) Meg foglak ölni nyomorult! Fiatal ur: (zokog) Nem . . . Nem. Feketesárga ! Igen ! Igen ! Idős ur. Megöllek ! Megöllek ! De nem! Nem! Gyáva vérbe nem mártom kardomat . . . — A Rákóczi-ut — feleli az anyja. — Ki lakik itt ? — kérdezősködik tovább. — A régi Marinknak a testvére — mondja rá az asszony s érzik a szaván, hogy a jelenlegi gondolataiból kapta ki ezt a választ. — Honnan vetted az uj Marit, anyuskám ? — A helyszerző bácsitól. — És mit adtál érte a szerző bácsinak ? — Pénzt adtam, drágám. A kicsike most elgondolkozva néz egy darabig, aztán újra megszólal: — Anyuska, mindenkit meg lehet venni pénzért, ha megnő ? Anyuska valami semmitmondó felelettel fejezi be a thérnát. Én pedig magamnak felelek : Bizony sok, nagyon sok embert meg lehet venni pénzért, ha megnő, Kiváltképen sok leányt, aki részben tudatlanságból, részben rossz hajlamától indíttatva, eladja magát. Mert hiába ! A leánykereskedéshez nem elég a kereskedő. Ahhoz leány is kell. Már pedig a felnőtt ember teljhatalmú birtokosa saját magának, tehát saját beleegyezése nélkül nem képezheti vásár tárgyát. Saját beleegyezésével meg ugyan ki bocsátja áruba legdrágább kincsét, testi és lelki tisztaságát? Hr akad, aki megteszi, annak mentsége csak az lehet, hogy vagy nem ismeri kincse értékét, vagy nagyobb kincset vár érte cserébe. Szomorú mentség mindakettő. Egyik sem ment, hanem inkább vádol. Vádolja az egész társadalmat, amely éjjet is nappá téve dolgozik a test és az értelem fejlesztésén, de az legritkábban jut eszébe, hogy a lélekbe, az érzések és hajlamok kutforrásába is vessen egy- egy kutató pillantást, fölismerje és fejlessze benne a szépet, semmisítse meg a rutát s tegye a szépnek eredetét és a rútnak gyűlöletét hatalmas, mindent legyőző érzéssé. Mert vannak fékezhetetlen, szenvedélyes természetek — a leányvásáron különösén sokan vannak — akiket nem lehet a belátás, megfontolás józan kenőcsével lehűteni, akiknek érzése csak egy állandó, vérükké vált másik érzés tüzében tud — nem lehűlni, hanem — megolvadni^ Ez a másik érzés a szépségnek, a tisztaságnak, a fanatikusságig fokozható szeretete. Ahogy ösztönszerü utálattal fordulunk el a természet világában elénk kerülő szennytől s vonzódunk a szépség, a tisztaság felé, úgy fejlődhetnek ki lelkűnkben ugyanezen érzések az erkölcsi szenny és erkölcsi szépség iránt. Ki nem látott már különben rakoncátlan, fékezhetetlen temperamentumu gyermekeket, akik ha tiszta, uj ruhát kapnak, órákig, sőt napokig képesek illedelmesen viselkedni, csodálatos Fiatal ur. Jól is teszi, úgy is vérszegény vagyok ! ! Idős ur. Gyorsan! Jer velem. Azonnal! (El mennek a szobába.) Hl. A szobában. Idős ur. Te asszony! Te hűtlen kígyó!! Te megcsaltál engem ezzel a tacskóval. Asszony (elhalványul.) Idős ur. Ah ! Fehérebb vagy, mint a hó. Hát igaz!! Igaz tehát! Asszony. Nem igaz .... nem igaz! Idős ur. Hallgass!! Ez a fiatal ember meg akart halni érted! Már éppen be akart a Ilidről a folyó árjába ugrani, mikor visszatartottam és megmentettem. Oh te hűtlen asszony. Ez a fiatal ember megakarta ölni magát, mert te nem hallgattad meg őt . . . Asszony: (felkacag.) De nagy majom vagy! Fiatal ur: Pardon ! Oroszlán ! Idős ur: Hallgasson ! Miért vagyok én izé . . . izé , . .?? Asszony: Ez a fiatal ember azért akart meghalni, mert én süket voltam a szerelmi esdekléseire, tehát úgy meg sem csalhattalak ! Nem igaz ! Idős ur; (örömmel.) Igaz! Persze, hogy igaz (Fiatal úrhoz) Miért nem mondta ezt mindjárt! Fiatal ur: De kérem én egyebet nem mondtam. Idős ur: Bocsáss meg édes jó feleségem ! Te magad vagy a hűség, jóság (megcsókolja a feleségét.) Asszony Jó, jó! Megbocsájtok, de most összeszedettséggel uralkodni hajlamaikon csak azért, hogy folt ne essék tiszta ruhácskájukra. Vájjon az erkölcsi tisztaság nem érdemli meg, hogy legalább annyira becsüljük, mint a ruhánk vagy környezetünk tisztaságát? De ez az érzés — bár a természettől minden emberben megvan — ápolást, fejlesztést kiván. Mert az életkörülmények, a szokások gyakran sokat megsemmisítenek erejéből. Az öltözködés, a társaság, a könyv, a színház, az újság, sőt néha az iskola is, a természetesség becsületes nevében s az ő köpönyege alatt válogatás nélkül tár elénk mostanában mindent és zsákszámra gyarapítja ismereteinket a gyengéd, finom, tiszta érzések rovására. Azért ellensúlyozásul, mig egyrészt az ismeretek értékét kell megfelelő világításba helyeznünk, másrészt a jóirányu hajlamok ellenálló erejét kell a lehető legmagasabbra fokoznunk. Látszólag kicsiny, aprólékos dolgokkal kell küzdenünk. Azokon a csekélységeken, amiket hosszú volna itt fölsorolni, de amiket mindenki tud, csak nem mindenki tart életre ki - ható fontosságúnak. Azok a kis dolgok, mozdulatok, szavak, amikre igv szoktuk fölhívni a gyermekek figyelmét. „Ez igy illik“, vagy „ez nem illik“. Ezek az apróságok azok a gyökérszálak, amelyekkel a lelki finomság és érzékenység a lélekbe Kapaszkodik. Ezen a lépcsőn jut el a gyermek addig a korig, amely oly sok fejtörést okoz a pedagógusoknak, nevelőknek; amelyen pedig a legtermészetesebb utón lehet, sőt kell átsiklani. A föl- vagy föl nem világo- >itás kérdésére gondolok. És oly egyszerűnek látom. Olyannak, aminő az én gyermekkoromban és azelőtt volt. Egy-egy odavetett kérdésre adott, megfontolt, de azért természetes feleletből szinte észrevétlenül alakul ki a lélekben az életnek a képe. S ha a tudás talaja tiszta, egészséges, az uj ismeret azonnal megtalálja benne megfelelő helyét És mikor aztán elérkezik az a kor, amelyben az ember ura önmagának, akkor már nem fenyegetheti nagy veszedelem. Mert akinek úgyszólván vérévé vált az erény önmagában való, absolut sztpségének és mindenekfölött álló értékének a tudata, annak szemében nem tör- pülhet semmivé a szenvedély szavára, vagy anyagi előnyök csábítására mindaz, amit eddig szentnek tartott. Az mondják, az életfenntartás ösztöne erősebb mindenné! s mégis hányán győzték azt le egy-egy szép eszme iránt érzett lelkesülés hevében. A katholikus egyház vértanúi közt pl. nem egyről olvassuk, hogy életüket adták tisztaságuk érintetlenségéért. Ez az érzés, ez a rajongó, szinte az ösztön erejével menjetek mert összetört ez a nagy izgalom. Hanem igérd meg, hogy nem bántod ezt a szerencsétlen gyereket. (Az „idős ur“ és a „fiatal ur“ távoznak. Az „asszony“ egyedül marad és gondolkozik, ábrándozik. Leül a zongorához és verkliérzelemmel játsza a „Hulló falevelet.“) Asszony: Szegény, jó fiú! Olyan szép ábrándos szemei vannak és mily nagyon szeret engem. Megakart szabadulni az élettől, mert én hideg, közönyös voltam hozzá. Pedig szeretem, nagyon szeretem én is. írok neki. Tovább nem állok ellen neki. Szeretlek! Jöjj vissza te . . . te . . . édes. (Abba hagyja a zongorázást és levelet ir.) „Kedves Barátom ! Jöjjön holnap délután hozzám. Férjem nem lesz itthon. Sok mondani valóm van önnek. A viszontlátásra. Mariska.“ IV. Másnap. Asszony : Kedvesem ! Szeretsz igazán ? Fiatal ur. Szeretlek nagyon ! Hiszen tegnap meg akartam halni érted. Asszony: Én is meghaltam volna utánad ! Látod milyen jó, hogy a férjem megmentett és idehozott. Hálával tartozol neki! Fiatal ur (felkacag.) Asszony : Mit nevetsz ? ? Fiatal ur: Semmit . . . semmit. Asszony : Szeretsz ? Fiatal ur: Nagyon szeretlek !! (Hosszú csókok.) Ifj. Baghy Gyula.
