Északkeleti Ujság, 1911 (3. évfolyam, 1-52. szám)

1911-04-15 / 14. szám

15-ik szám.

ÉSZAKKELETI ÚJSÁG

5-ik oldal.

Preczkó ezalatt csengetett és az inasnak utasításokat adott, hogy hozza be a szamovárt és egy üveg cognacot. Egész elmerültem a képek nézésében, olyannyira, hogy észre sem vettem, hogy Preczkó mellém került, figyelemmel nézett rám, azután rátette a vállamra a kezét.

— Mi az? A halottakat nézed?

— Igen! Miféle halottak ezek ?

— Az én halottaim ! Végy csak le egyet! A fátyolt le ne húzd róla. Az arcát nem szabad látnom, csak egy évben egyszer, még pedig a halála évforduló napján. Vedd le az első képet balról és fordítsd meg.

Olyan különösen csengett az öreg hangja, hogy önkéntelenül szent áhítattal vettem le az első képet. Szinte kellemetlenül érintett az egész história, de azért a kíváncsiságom is nem kevéssé kínozott.

A fekete képkeret aljába vörös betűkkel volt vésve. „Első halott“, a keret felső részén ez a női név volt olvasható: „Jolán“. Felfordi- tottam a hátlapjára a képet, hol egy rubrikázott papírlap volt ráragasztva és teleirva.

— Olvasd csak el!

— „Halápi Jolán, született 1874. május 4-én. Meghalt 1877. nov. 28-án. Élt 3 évet. Férjhez ment 1878. febr. 7-én. Lakóhelyei: Somoskeő, Várad, Pest. Meghalt: 1892. jan. 4-én. Sirkert: Pesten, Farkasréthi temető“.

Ez volt az egész, de nem tudtam megérteni. Még soha sem hallottam olyan csodát, hogy egy nő három éves korában meghaljon, azután férjhez menjen 4 éves korában és rá 14 évre újra meghaljon. Ránéztem az öregre és magamban szinte azt gondoltam, hogy Preczkó csöndes őrült.

Finom mosoly játszadozott az ajka körül, kivette a képet a kezemből. Megkínált hellyel, azután levette a fátyolt a képről. Gyengéden megcsókolta kétszer. A szemében megjelent két nagy könnycsepp.

— Látom, hogy nem érted a dolgot. Talán azt hiszed, valami hóbortos bolond vagyok. Nem ! Csak egy gyöngém van: hogy szeretem a nőket. Szeretem őket végtelenül, ideálisan és holtomiglan. Akit én egyszer megszerettem, azt soha sem tudom elfeledni többé. És nem is akarom. Én megőrzőm az emlékeket. Ebből a képgyűjteményből is láthatod. Hallgass reám ! Ma ép nov. 28-ika van. Épp 33 éve annak, hogy Jolán meghalt rám nézve. Kedves barátom ez volt az én első szerelmem és ez volt az én első halottam is. Meghalt mikor elveszett számomra először és meghalt 18 éve másodszor. Most már ugy-e értesz mindent.

Valami különös hangulat vett rajtam erőt. Szerettem volna nevetni, sirni egyszerre. Szerettem volna valami nagyon szépet mondani, de képtelen voltam reá. Szerencsémre bejött a szolga és hozta a párolgó teát és igy valamiképpen szabadabbnak éreztem magam.

— Parancsolj rágyújtani . . . János ! Maga mehet ha akar sétálni, de 10 órára jöjjön vissza. Érti ?

— Igenis nagyságos ur!

A szolga elment. Preczkó kezembe adta a képet. Egy csodaszép, egyszerűn öltözött nőt láttam, amint egy parányi gyermeket tart a karján. A szeméből csupa ártatlanság, jóság sugárzott. Nem tudtam betelni a látásával. Végre hosszú csend után megkérdeztem az öreget.

— Hallod Preczkó! ? Szeretted te ezt a nőt ?

— Kimondhatatlanul. Még most is szeretem. A szerelmünk minden emléke tisztán él lelkemben, mint akár a jelen.

— De hiszen neked annyi halottad van már. Ha jól tudom tiz . . .

'— Tévedsz, tizenegy. Azt épp most rámázzák.

— És mind szeretted ?

— Végtelenül. Sokszor egyszerre kettőt, hármat is és egyik sem volt előnyben a másik felett. Az én szivem olyan, mint egy zongora; lehet négykézre is rajta játszani.

— Mond csak Preczkó bátyám! Soha sem gondoltál arra, hogy megházasodj ? Végig tudtad élni ezt a nagy emberöltőt egyedül ?

— Nézz végig barátom ezen a tiz képen. Szerettem halálosan mind a tizet és egyetlen célom az volt, hogy nőmmé tegyem őket. Én kerestem az alkalmat és véghetetlenül vágyódtam a családi életre, engem mégis elkerült a

házasság kellemes és ketlemetlen apró-cseprő gondja. Talán éppen azért, mert kerestem. De azért ne hidd, hogy egyedül járom ezt az életet. Van nekem egy öreg jó cimborám, aki már húsz év óta osztozik búmban és örömömben. Együtt eszem vele és a hálószobámban külön díszes ágyat csináltattam neki.

— És ki ez a te jó öreg pajtásod?

— Laczi !

— Laczi ?! Még soh’sem láttam veled.

— Még nem ! Hónapok óta gyengélkedik és igy nem jár velem ki az utcára. Az orvos megtiltotta. Szegény valami nyava lyát szedett össze, mikor ezelőtt 6—7 hónappal berugattam az „Orfeum“ kávéházban. Tudod éppen a szeparéban voltam egy-pár jó vig cimborával és leitattuk Laczit alaposan „Mumpezsgő“-vel. Te! Úgy nyelte, mint én. Reggel fele hazajöttünk kocsin. Azóta nyögdécsel, betegeskedik.

— Hol van most az a Laczi . . . ?

— Fekszik a hálószobában ! Lehet, hogy alszik.

— Bocsáss meg kérlek, . . . nem tudtam. Igazán, ha tudtam volna, nem beszéltem volna ilyen hangosan . . .!

— Jó, jó 1 Nem baj fiam ! Úgyis fel kell ébresztenem, de előbb elkészítem a teáját . . . Remélem nem fog zavarni téged a jelenlétével.

— Oh! Kérlek, hová gondolsz!?

Preczkó odament egy kredenchez és kivett belőle egy rendkívül különös, tányér szélességű, mély öblü teás csészét. A csésze kistányér alja össze volt forrasztva a csészével és szép cifra betűkkel ékesen rá festve „Laczi“.

Csudálatos buta arcot vághattam, mert amint reám nézett Preczkó, hangosan felkacagott.

— Nézd meg azt a szekrényt, amiből ezt a csészét vettem elő, hogy mi minden van benne, ami bámulatba ejt! Csak nézd meg!

Kinyitottam a szekrényt, melyen kivül egy acél lapocskán a „Laczi“ név díszelgett. A szekrény fogasos részében olyan szabású ruhák függtek, amilyeneket még soha sem láttam. Mind egytől egyig a legfinomabb szövetből készült dolgok. Némelyik elsőrangú valódi me- legettartó szőrmével bélelve.

A fiókos részben a legkülönfélébb, soha még nem látott alakú edények voltak elraktározva. Megvallom rendkívül kiváncsi lettem erre a Laczi urra, aki különcködésével túlszárnyal minden képzeletet.

— Na ! Végre elkészültem a teával. Van benne vagy nyolc kockacukor. Teszünk bele egy pár csepp orvosságot is, amit az orvos rendelt. így jobban beszedi . . . Laczi! Kérlek gyere be !!

A szemem szinte rátapadt a hálószoba ajtajára, ahonnan némi mozgolódást hallottam. Egyszerre csak az ajtókilincs egy kattogásával úgy kinyílt az ajtó, mintha valaki kirúgta volna. Az ajtó kinyílott és előttem állt a „Laczi“.

A Laczi egy óriás testű, csodaszép kifejlett dándogg volt. Két szeméből, szinte sugárzott a végl eteden hűség, okosság.

Szétnézett, azután az egyik első lábával bee apta az ajtót és odament Preczkőhoz. Megnyalta a kezét. Odasomfordált hozzám, kétlábra állt és az első ballábát „szervusz“-ra a kezembe fektette. Nagyokat hunyorgatott okos zöldes, szúrós szemével. Felugrott egy karosszékbe az asztal mellett és szürcsölni kezdte lassan a teáját, hol rám, hol pedig Preczkóra sandítva.

— Hát itt a Laczi! Ez az én hűséges pajtásom már húsz éve. Egy huszárhadnagy barátomtól kaptam két napos korában. Én neveltem fel cuclin sterilizált tejjel. Én tanítottam meg mindenre. Még beszélni is tudok vele. Nem hiszed? Nézz ide. Laczi! Jó a tea?

Laczi igenlőleg bólingatta nagy fejét.

— Laczi add nekem ezt a teát — szólt Preczkó és nyúlt a csésze után.

Laczi dühösen vakkantott egyet.

— Szabad feleselni gazdáddal! Mi ? — és Laczi ur kapott egy gyenge pofont.

Laczi siró nyöszörgéssel futott a hálószobába és sok rimánkodásába került Preczkó- nak, hogy visszacsalogassa. Szerettem volna összecsókolni ezt a nagy okos állatot.

— Látod ez az én igazi barátom. Hűséges, önérzetes, hallgatag, de merész bátorságu barát. Hányszor megvigasztalt ez a kutya engem és hány szerelmes levelem postása volt. Ez az állat az egyetlen, akit jobban szeretek a

nőknél és érzem, ha elpusztul nekem sincs már sok időm hátra. Hidd el nekem ... Én tudom.

Egész elérzékenyedett az öreg Preczkó Balázs és addig, addig simogatta a kutyáját, mig egy-két könycsepp nem tolult a szemébe. Felállt, kinyitotta a szekrényt és egy szőrmével bélelt feszesen tapadó köntösbe bujtatta a Laczit.

— Menj aludni. És ne prüsszögj annyit mint az éjjel. No menj!

Laczi pedig ment. Befeküdt az ö puha, meleg kutya-ágyába. Preczkó tett még egy-két darab szenet a kályhára, azután visszaült az asztalhoz s mintegy magába motyogta.

— Komisz kutya. Még majd elviszi az ősz. Úgy kell neki, miért ivott annyit abból a pezsgőből.

Elnéztem az öreget és olyan különös vonzalmat éreztem iránta. No meg irigyeltem is. Végre láttam egy embert, aki boldog és megelégedett. Nem bántják az emberek, az álbarátok ravasz fondorlatai, mert neki van a leghűbb és legmerészebb barátja, a Laczi.

II.

Az első halott.

Kis szünet után rám nézett Preczkó és a mosoly egy gyenge árnyalatával, melybe egy kis szelid gúny vegyült, újból felvette a beszéd fonalát.

— Te most azt hiszed, hogy én azért vagyok ilyen különös, mert nem szeretem az embereket . . . Tévedsz! Én nem vagyok em- bergyülölő. Én szeretem az emkereket. Mennél rosszabbak, mennél ravaszabb módon küzdenek a létért, annál jobban szeretem őket. Hidd el nekem, én nagy . . . nagy élvezetet találok abban, ha ez örökké változó érzelmeket, terveket, gondolatokat tanulmányozhatom. Szeretek olvasni az emberek lelkében.

— Érdekes ember vagy te Preczkó bátyám ! Úgy veszem észre, hogy te rendkívül szeretsz élni és nagyon ragaszkodói az élethez.

— Hja! Kedves barátom, mert az élet olyan rövid, hogyha minden pillanatát kellemesen használjuk is ki, akkor is elenyésző keveset éltünk.

— Neked könnyű! Te jó módban élsz, te nem úgy vagy, mint az a sok ezer ember, aki nyomorog és csak átkozza a sorsot, hogy él.

— Jegyezd meg magadnak, az ilyen emberek esztelenek és szájhősök. Próbáld csak megtámadni akármelyiket, hogy engem a Sors küldött, hogy agyonüsselek, majd meglátod, miként védekezik, tiltakozik kézzel-Iábbal ellene. Azután meg ne gondold, hogy én mindig ilyen gazdag voltam, mint most. Oh nem! Ha éppen akarod, elmondon az életem rosszabb felét is az én „Első halott“-ammal egybekötve.

— Oh kérlek ! Igazán nagyon fogok örülni, ha megtisztelsz vele.

r— Gyújts rá előbb egy cigarettára. Úgy ni! És most fülelj . . .

Végig nyújtózott a karosszékben, kezébe vette a képet, pár másodpercnyi szünetet tartott, azután megindította a beszéd kerekét.

— Az apám meg az anyám napszámos emberek voltak. Télen fát vágtak, nyáron a jobbmódu emberek földjeit művelték. Egy télen nagyon rosszul mehetett a dolguk, mert az apám elment lopni . . . Kiásta a harmadik vagy negyedik szomszéd éléskamráját és kilopott belőle két oldal szalonnát és két nagy 5—5 kg. barna kenyeret. Belerakta egy liszteszsákba és a nyakába vette. Ez lett a veszte, mert amint átvetette a kerítés túlsó felére az eltulajdonított holmit, annak súlya odarántotta a kerítés belső felére és a nvakába akasztott hordókötél megfojtotta.

Másnap reggel aztán úgy találták az apám és mint tolvajt, gazembert temették el a sok évig tiszteletben álló becsületes embert. Miért? Mert szerette az életet és meg akarta toldani pár évvel még.

Szegény anyám beteg lett és csakhamar kórházba került, ahol én pár nap múlva megszülettem. A szülés anyám életébe került. Néhány napig ott tartottak a kórházban és ez idő alatt kidobolták a városban és a közeli falvakban, hogy egy árva csecsemőt ki venne örökbe magához. Ekkor jelentkezett az én jó nevelő apám Preczkó Balázs egy negyven év körüli agglegény. Ide adta nekem a nevét és később