Északkeleti Ujság, 1911 (3. évfolyam, 1-52. szám)

1911-10-07 / 40. szám

4-ik oldal. 40-ik szám. ÉSZAKKELETI ÚJSÁG. üresen maradó, vagy nem nagyon népes szín­házat. Ezúttal is szépet és most is nagy közön­ség előtt produkált az egyesület hét tartalmas pontból álló műsorában. A megnyitó előadást Szentiványi Béla ke­gyesrendi tanár tartotta. A szónokot már jól ismeri a közönség, mert számos esetben hal­lotta már az Oltáregyesület színpadáról. Ezút­tal „Az oltár“-ról beszélt. Nagy rutinnal előadott beszédében néhány kedves képet mutatott be az oltárról, mint, amelynek nevét az egyesület viseli s mint amely egyik legszebb symboluma a kereszténység nagy és szép tanainak. Beszédét nagy figyelemmel hallgatták és zajosan megél­jenezték s azt lapunk mai számának tárcarovata számára is megszereztük, hogy azok is olvas­hassák, akik nem hallották. Utána Gáspár Nica zongorázott a Nagy­károlyban tőle már igen jól ismert művészi precizitással. Chován Kálmán „Magyar hangu­latképeit“ adta elő nagy sikerrel. A harmadik pont a hazafiságnak volt szen­telve. Szabolcska Mihálynak „A Grand Caffé- ban“ cimü közismert hazafias dalát adta elő az egyesület élőképekben, szavalással, a da­lárda énekével és Krizsán Gyuri zenekarárak közreműködésével. A dal megszemélyesítése mesésen sikerült. Ifj. Somossy Miklós ügyes szavalata, a dalárda remek éneke és a cigány­muzsika mellett Bartóti Szidike, Gáspár Magda, Jenser Mihályné, Peroutka Mici, Petz Ilonka, Pucser Károlyné, Serényi Erzsiké, Tremba Mártonná, Csáky Gusztáv, Leitli János, Müller Ferenc, Nagy József, Papp Béla, Reszler Antal és Toóth József személyesítették meg a szín­padra varázsolt kávéház közönségét. A szép színes képet és ügyes játékot a legnagyobb figyelemmel hallgatta és nézte végig a közön­ség és még számtalanszor kellett felhúzni a függönyt a darab lejátszása után is, amig a közönség meg tudott válni a bemutatott szép képtől. Gáspár Nica ismételt szép zongorajátéka után — mely alkalommal Moszkowszkynak „Memento giojozo“-ját adta elő — egy közis­mert költeménynek, Gyulai Pál „Éji látogatás“- ának megszemélyesített szavalása következett. A költeményt igen ügyesen és kedvesen Serly Vilma szavalta el. A három árvát kedvesen személyesítették Christoph Rózsika, Pucser Gi­zike és Szűcs Pistike, mig a szerető anyát te­tőtől talpig fehér halotti ruhában Christoph Gyuláné játszotta. A megrázóan szép kép me­lodrámára volt alakítva és fisharmőniumon Huszthy Zoltán kisérte. Minden egyes momen­tumában oly szépen sikerült és oly nagy hatást ért el ez a melodráma, ami szinte páratlan. A közönség lelkesen éljenezte és többször a lám­pák elé hivta a melodráma ügyes szereplőit s úgy látszott, hogy vége sem akar lenni az elis­merő viharos tapsnak. Ezután Patay Jolánka szavalta el Arany János közismert „Ráchel siralmát.“ Az előképpel kisért szavalat igen jól sikerült és pompásan illeszkedett bele az egyesület ezen estélyének remek műsorába, amelynek minden pontja a lehetőlegjob'oan, nagy rendezői gonddal és tu­dással volt összeválogatva. A megható anyai gyászt a néző szeme előtt fájdalmasan illusz­trálta a szavaló keleti gyászruhája és lebontott haja. De az egészből, mint keretből emelkedett ki a szavalat értéke, amely a gyermekét gyá­szoló anya szivhezszóló hangján s később a látanoki lélek erejével adta vissza a klassikus költeményben rejlő érzelmek nagy erejét. Patay Jolánkát és Serly Vilmát még sok­szor reméljük viszontlátni az Oltáregyesület s általában műkedvelőink színpadán. A — hízelgés nélkül — páratlan sikerű estélyt egy remek előkép fejezte be : „Madonna a gyermek Jézussal.“ Egy egész paradicsom, egy darab menyország tárult a nézők szemei elé a szinpadról. A csodaszépen elrendezett, fénnyel, színekkel, pompával gazdagon bevont kép személyei voltak : Hill Ilonka és Lujzika, Pucser Károlyka, Gál Magduska, Kruppa Gi­ziké, Nagy Ilonka, Pucser Dezsőké, Rubletzky Giziké és Jolánka, Szolomájer Magda, Tremba Baba, Petz Ilonka, Peroutka Mici, Gáspár Nica és Serényi Erzsiké. Az utolsó pontnál a közönség rendes kö­rülmények között — a mi közönségünk lega­lább — sietve távozni szokott. Most nem. He­lyén maradt mindenki és ujráztatta a képet, amely oly remeK volt s a közönség oly nehe­zen vált meg tőle, hogy még egy néhányszor fel kellett huzni a függönyt, mielőtt az a pa­zarul odavarázsolt menyország előtt végleg le­gördült volna. A kellemes estély után a közönség a sze­replőkkel együtt társasvacsorára vonult a Ma­gyar Király kávéház éttermébe, ahol Krizsán Gyuri tüzes muzsikájá mellett a késő éjjeli órá­kig maradt együtt, fesztelen kedves hangulat­ban töltve el a kellemes órákat. Az Oltáregyletet nem kell dicsérnünk. Munkája dicséri. Nem kell biztatnunk további rendíthetetlen működésre, mert «uerei mutatják, hogy többet produkál, mint amennyire mi buz­dítani tudnánk. Kettővel tartozunk csak ennek az egyesületnek. Köszönettel és elismeréssel. S azt nemcsak a magunk, de a közönség nevé­ben is mondjuk akkor, amikor látjuk, hogy kulturmissiójának teljesítésében nemcsak, hogy nem lankad, de mindig nagyobb és nagyobb buzgalmat fejt ki. Értesítés. Ismét fordult az esztendő és közeledik az alkalom, mely módot ad a magyar katholikus- ságnak, hogy meggyőződéséről, erejéről, mun­kájának eredményeiről számot adjon és a jövőt készítő tiszta törekvéseinek terveit megbeszélje. Minden mozgalomnak jelentősége az idő haladásával természetszerűleg növekszik. A mi nagygyűléseinknek talán még ezt a természetes erőt is hatványozott mértékben kell kifejteniök, hogy lépéseikkel elébe vágjanak ama haladás­nak, mely a kereszténység hatalmas épületé­nek lerombolására tör. Az elmúlt 10 év impozáns megnyilatko­zásait méltóan kell követnie a tizenegyediknek, hogy betölthesse nagy hivatását, mit a katho- likus társadalom működésének fejlesztésére vállalt. Mindnyájunk összes erejére szükség van, hogy a kereszténység szent ügyét mindennel szemben diadalmasan megvédjük. Ennek sikerébe vetett törhetetlen hittel, az eredmények kivívásának határozott reményé­vel hívjuk mindazokat, kik a katholikus érde­kek megvédésében együtt éreznek, a XI. katho­likus nagygyűlésre, melyet az Országos Kath. Szövetség, mint a katholikus nagygyűlések ren­dezője, az 1911. év november havának 12., 13. és 14. napjain, Budapesten, a székesfővárosi Vigadó termeiben rendez. A nagygyűlés rendje röviden a követ­kező : November 12.-én, vasárnap reggel 9 órakor Veni Sancte. 11 órakor: I nyilvános szűk, földalatti folyosóban járunk. A levegő fojtó ts nehéz. Kövér vizcseppek fénylenek a falakon a vezető gyarló mécsesének fényében. A természetes földfalakon itt-ott egy-egy felirat — egy mártír sirja, — egy-egy kezdetleges karc, kép, simbolum. A folyosón zümmögő, monoton hanghul­lámok verődnek felénk. Most hirtelen fordul a folyosó s egy kiszélesedett, laposra nyújtott, körforma helyre értünk. A térség közepén egy koporsó. A koporsó le van födve fehér vászon- teritővel. Köröskörül 10—15 férfi és nő ve­gyesen. A koporsót az éjjel hozták ki Rómából. Amphitheátrális játékok voltak tegnap, s a ko­porsó néma lakója, a legújabb mártír egy bő­szült tigris áldozata lett. Ami jóságos arcú öregünket térdrehullva fogadják. Szemeit az égre emeli, karjai áldásra nyílnak.- Pax vobiskum — béke veletek! Et cum spiritu tuo, és a te lelkeddel — felelnek a körüláilók. Egyházi ruhákat vesz magára. Kenyeret és bort készítenek. S a mi jóságos öregünk — nyilván pap— elmondja miséjét a vele jött gyermek sedédkezésével a mártír koporsóján. Elértünk, — mélyen tisztelt Hölgyek és Urak! — elértünk a keresztény oltár uj típu­sához, a vértanuk koporsójához. Az ősegyház­ban az üldözések idejében, mikor a keresztény kultusz minden cselekménye a katakombák mélyében ment véghez, a szent misét, a ke­reszténység áldozatát is ott mutatták be a ka­takombákban. Oltárul, mint előbbi képünkön is láttuk, a vértanuk koporsója szolgált. Voltak a katakombákban fából, vagy kőből faragott oltárok is, amelyekről azonban sohasem hiány­zott valamelyik szentnek, vértanúnak az erek­lyéje. Ezen őskeresztény szokásból kiindulva rendelte el a IV-ik karthagói zsinat azt, hogy olyan oltárokon, amelyeken szent ereklyék nin­csenek, a szent misét bemutatni nem lehet. — S ez a zsinati rendelet napjainkig érvényben maradt. Minden oltárunkon, ahol misét mond- danak, ott van az egyházi elöljáróságtól szigo­rúan-felülvizsgált eredeti ereklye. * * * Az üldözések kora elmúlt, A keresztény­ség fellélekzett s lassanként elhagyhatta rejtek­helyeit, a katakombákat. Nyíltan, szabadon mu­tathatták be már a szent áldozatot. S tényleg a IV. századtól kezdve a kőből épített oltárok mind közönségesebbek lettek s a főpásztorok és a tehetősebb hivek buzgalma azokat gyak­ran aranyból és ezüstből készitteté. — Nyssai szent Gergely, Szent Chrysosthom'•« m oe- szélnek Írásaikban terméskőből rakott és fara­gott oltárokról. Sozomenus pedig Pulcheriáról, Arkadius császár leányáról azt bizonyítja, hogy a konstantinápolyi főegyházban aranyból és drága gyöngyökből kirakott oltárt emeltetett.*) Még az oltár kellékeiről akarok egyet- mást elrnundani. Említettem, hogy minden ol­táron van ere.dye. Megkivántatik, hogy oltá­rainkon legyen egy faragott kereszt is. Már a szent hajdanban Szent Ágoston szól az Oltá­rok keresztjéről, mint szükséges kellékről,*) — Optatus pedig már a IV. században emlegeti az oltárok abroszát, amelyek az utolsó vacsora *) Lonovics: Archeológia I. 112. *) S. Aogustinus L. 10. de civitate Dei c. 20. asztalánaK abroszára, továbbá azon gyolcsokra figyelmeztetnek, amelyekbe az Ur testét elte­metésekor takarták.*) — A gyertyák pedig azon idők emlékét idézik vissza, amidőn az első ke­resztényeknek áldozatukat sötét rejtekhelyükön, a katakombákban kellett bemutatni gyertyafény mellett. * * * A kereszténység terjedésével oltárai mind ékesebb alakot öltöttek. Szolgálatába szegődött a buzgalom, az áldozatkészség, a jó ízlés és a művészet. Láttam oltárokat, remekeit a művé­szetnek. Vakitóan fehér, faragott karrarai már­ványból. Munkáskezek lehelletszerü finomságú kézimunkákkal ékesítik. Arany, ezüst gyertya­tartók csillognak az ezernyi villanykörte káprá­zatos fényében. Kincseket érő szmirna és perzsa­szőnyegbe süpped az ember ... Itt azonban egy gondolat villan át agyamon: Hol vannak a gazdag oltárok körül az első faasztal oltárok áldozóinak örökösei ? Gazdag oltárok, szegé­nyes lelkületű emberek ... De mintha változ­nék az idők járása . . . Mintha egyre sűrűbb lenne a fényes oltárok gazdagodó lelkű láto­gatóinak a száma ... Ha igen, úgy nem va­gyok szerénytelen, ha e téren szerepet juttatok az oltáregyesületnek. *) Lonovics: Archeológia I. 114. : Modern és tartós : plissézés és gouvlérozás. Hájtájer Pál : : Nagykároly, : ; Széchenyi-utca 4. sz.,; a rom. kath. fiúiskola mellett.

Next

/
Thumbnails
Contents