Északkeleti Ujság, 1911 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1911-08-12 / 32. szám
2-ik oldal. ÉSZAKKELETI ÚJSÁG 32-ik szám. Feleljenek rá! Ez nem vicc. Ez egészen komoly kérdés. Igenis igy van. Megy ki a jó magyar paraszt százezrével és jön be helyette a kazár Galícia felől. Tudja a német nyelvet, az is igaz, de letagadná azt is, hogy született, amikor arra kerül a sor, hogy a törvény értelmében álljon elő és csúfítsa a magyar hadsereget, a hol — smájszruel ! — még a pájeszt is le kell vágni. És az ellenség golyózáporában?!... No, ne éljünk vissza annyira a helyzettel, ne használjuk ki egészen a nagyon is hálás fordulatot. Idézzük csak ide egyszerűen gróf Károlyi József szavait: „az ellenség golyózáporában igen gyenge formát tudnak felmutatni“... Hanem támadni tollal, ahol a bőrüket semmi komoly és közvetlen baj nem érheti, azt igen; itt elég erős formát tudnak felmutatni. „Postai panaszok,“ E cimen lapunk múlt számában megjelent cikkre a nagykárolyi postahivatal köz- tiszteletben álló agilis főnökétől az alábbi sorokat vettük: Mélyen Tisztelt Szerkesztő Ur! Becses lapjának f. hó 5-én kelt 31-ik számában megjelent „Postai panaszok“ cimii cikkére méltóztassék megengedni, hogy felvilágosító észrevételeimet a következőkben meg- tehessem. — Mindenek előtt fogadja a mélyen tisztelt szerkesztő ur hálás köszönetemet a cikkben közölt elismerő soraiért, amelyekben a helybeli postaszeinélyzet működéséről oly di- Csérőleg nyilatkozik, viszont a nehézményezett esetekre nézve méltóztassék az „audiatur et eltera pars“ elvénél fogva soraimnak helyt adni. A távbeszélő kezelésre általánosságban elhangzott panaszok részben indokoltak, mert tény, hogy a szolgálatot ellátó két kezelő túl van terhelve, amelynek bizonyos szakában, azonban nem csak a kezelők túlterheltsége, hanem a műszaki berendezésben gyakran előforduló hibák, valamint az időjárás is okozza a zavart; a telefon beszélgetések akadálytalan lebonyolítását. — Az elnyűtt műszaki berendezés kicserélése a felettes igazgatósághoz tett felterjesztésemre a közel napokban fog megtörténni, a személyzeti létszám szaporítása iránt tett felterjesztésemre a szaporítás az 1912. évre helyeztetett kilátásba. Az utalvány befizetési pénztárnál alkalmazott jelenlegi munkaerő tény, hogy nem Hisz úgy is tudták, hogy egymásról álmodtak. Egy kicsit pirultak is emiatt, hisz az élet messze volt még tőlük, hogy leszedje egészséges piros arcukról a szemérmes pirulást. A délutánt mindég együtt töltötték, megvitatták társaik sorsát, beszéltek a könyveikről — de nem igen kerestek a beszélgetésre tárgyat, inkább öntudatlanul is a színezésre, hangsúlyra fektették a fősulyt — és gyönyörködve élvezték egymás jelenlétét. Néha hosszan elhallgattak. — Egy esős nap, óh jól emlékeznek, a lány születésnapja volt és a fiú ügyetlenül, de kedves, bohókás félelemmel, virágokat hozott. Azután uzsonáztak — és egyszer véletlenül egyedül maradtak a homályosodni kezdő ebédlőben, de a szeműk ismeretlen lángtól tüzelt. — Még egy gondolat — rövid megfontolása az eshetőségnek, ha netalán a mama, vagy a cseléd bejönne, — aztán összeért az ajkuk. Es ezentúl ez már mindég igy ment, egykét éven keresztül, szinte öntudatlanul. Akkor már végzett a lány és más vidékre ment, a fiúnak még hátra volt az érettségi. Nem bucsuzkodtak hosszasan, hisz tudták, hogy ez úgy sem az örök elválás, hogy kell még találkozniok. A leányt kielégítetlen tudásvágya vitte előre, messze, uj embereket, uj szokásokat látott, tanult — és lassan ködbe, feledésbe veszett a kisváros poétikus emléke. De most ? Újra felébredt minden . . . . Egy szép tavaszi napon találkoztak; gyors munkás, azonban a kezelő személyzetnek havonkénti osztályváltoztatása a szolgálati szabályzatban elő van irva, a melyet végrehajtanom kell, hacsak az a szolgálat érdekébe nem ütközik. — Az utalvány befizetési osztály a teendőket illetőleg égyike a gyengébbeknek, a melyet kifogástalanül ellátni bármelyik kezelő képes, viszont a; ónban a nagyközönség azon szokása ellen, hogy hó elején és hó közben is délután 4—5 óra közt rohanja meg az osztályt, a leggyorsabb munkaerő alkalmazásával sem lehet védekezni, úgy, hogy egyszerre 20—30 félnek a küldeményét felvegye, mert pénzzel dolgozván kapkodnia sietnie nem lehet, hacsak a kezelő önmagát megkárosítani nem akarja. Azt pedig a nagyközönség sem akarhatja, hogy a saját bőrére siessen. — Az utalvány felvételi osztály öt órakor zárlatot készit, addig adhatók fel az utalványok; tömeges jelenlét esetén öt órakor az összes jelenlevőktől bevétetík az utalvány, a később jövők küldeményei azonban már fel nem vehetők, mert ha azokat is felvenné, hó elején egész 7 óráig tehetné azt, mely esetben a kezelő a zárlatot 8—9 órára tudná csak elkészíteni és azt a nagyközönség nem kívánhatja, hogy délután 2 órától este 9 óráig tartson kezelő szolgálatot akkor, a midőn a közönség rossz szokása miatt egész délelőtt ölbe tett kezekkel kénytelen ülni és várni egy- egy félre. Méltóztassék ezért abbeli kérelmemnek is helyt adni, hogy a postahivatal személyzetének nevében felkérem a nagyérdemű közönséget, különösen a kereskedő osztályt és az ügyvédi kart, hogy ne csak délután 4-5 óra közt, hanem a délelőtti órákban is szíveskedjenek küldeményeiket feladni, mert a torlódásoknak csakis így lehet elejét venni. Egyben végtelenül sajnálom, hogy a panaszolt esetben az állítólagos sérelmet szenvedő fél panaszával nem fordult nyomban a hivatal vezetőjéhez, mely esetben ha rajta tényleg sérelem esett, az nyomban orvosoltatott volna. Fogadja m. t. szerkesztő ur kiváló tiszteletem nyilvánítását. Nagykároly, 1911. aug. 8. Schnébli János, pt. főtiszt hivatal vezető. * Készséggel adunk helyet e soroknak és annál nagyobb örömmel közöljük azokat mert azt olvassuk belőlük, hogy a postahivatal ügybuzgó főnöke már gondoskodott arról, hogy az egyébként szemmellátható rendet, a munkában eddig tapasztalt dicséretes harmóniát ezután még olyan gikszerek se zavarják, mint aminek eddig — mindenesetre a postafőnök ur hibáján kívül — előfordultak ugyan, a vezetőség és elsősorban a postafőnök ur érdemeit azonban semmiesetre sem csorbították. Ha ezeket a kis egészen véletlenül találtak egymásra a főváros ragyogó korzóján. Friss eső utáni levegőt hajtott a Duna felöli szél, megtöltve a szivet uj vágyakkal, reményekkel. A leány azóta kifejlődött, a fiúból ember lett. De ott volt, az arcukra irva, hogy a gyermekkor első, édes álmát, nem pótolta uj és, hogy most minden idegszálukkal érzik egymás jelenlétét. Beszélgetni kezdtek. Előbb csak halkan, sok szünetet tartva, később lázasan, szinte kiabálva megkönnyebbülve mondták el egymásnak, életük történetét. A sok küzdést, csüggedést, a kevés sikert és a még mindég meglevő, kutató fantáziájuk lázas tevékenységét. A szivükről, annak érzelmeiről, még hallgattak . . . Igaz, hogy eddig még nem is igen értek rá ezzel foglalkozni, mer tanulni, küzdeni kellett sokat és keservesen. Csak most, hogy kész emberek lettek, jutott eszökbe az elfeledett szív, melynek mélyében, elrejtőzve még most is ott élt az első, édes, öntudatlan szerelem . . . Lopva, figyelték, nézték egymást; elmondtak már mindent és egyszerre — idegenül néztek egymásra; — a varázs elszállt. Eélve, megijedve tapasztalták, hogy álmaikat igen is erősen kiszínezték és most fáj nekik a valóság. Milyen szép szeme volt akkor és most milyen fáradt — gondolta a fiú. — hibákat, amelyeknek okai rendesen vagy a vezetőség hatáskörén kívül keresendők, vagy egyes alkalmazottak egyéni hibái, kiküszöbölni sikerül, akkor a posta egyébként is dicséretes munkája majdnem ideálisan jónak lesz mondható. Mindannyiunk érdekében való, hogy ez mielőbb igy is legyen és a fentiekből ez igen valószínűnek és közelinek tűnik fel. Szerk. Harcz. Alaptalannak mondhatnók azt az aggodalmat, mely egy idő óta egyeseket bánt, ha nem tudnók egész határozottan,' hogy nem aggodalom a rugója jajveszékelésüknek, ha nem tudnók azt, hogy „áj-váj“ kiáltásuk csak nagyon gyatra és átlátszó leple magasra törő, de nyíltan soha be nem vallott céljuknak. Érteni kell pedig a remegők tábora alatt azokat, a kiknek szemében a katholicizmus és annak intézményei kerékkötői a tudásnak, haladásnak, a kik annak megrontása érdekében semmi eszköztől vissza nem riadnak és a kik a közérdek ürügye alatt saját érdekeik előmozdítására minden a kaimat megragadnak. E tábor emberei ugyanis két kategóriába oszthatók: az első kategóriába tartoznak azok, a kik kétségbeesésükben léptek ki a porondra, hogy cirkuszi bohóckodásakkal, vagy akrobatái mutatványokkal mulattassák, — vagy rémitges- sék a félénkebb szivü közönséget; a másik kategóriába pedig azok a bátrak, a kiknek sohasem a hadoszlop élén, hanem mindig a végén : hátul van dolguk, onnan irányítanak, com- mandiroznak és dirigálnak,' de lőtávolban soha sem láthatók, szóval féltik becses személyüket. E két elem egyesült a katholicizmus leverésére és pedig, mint már hallottuk : „sajnos ezt a ma, vagy helyesebben a tegnap korszelleme diktálja igy.“ Azok, a kik nem tudtak érvényesülni, a kik minden igyekezetük, tolakodásuk és könyö- kölésük dacára nem tudtak magasabbra emelkedni a tucat emberek sorából : kétségbeesésüknek az őrülettel határos egy pillanatában azt gondolták ki, hogy mindazokat, a kik közepesnél magasabbra emelkedtek s igy minden tekintetben felettük állanak : — arról a piedesz- tálról, a hol vannak, leráncigálják, sárral dobálják és bemocskolják. És miután mindig több azoknak a száma, a kik észrevétlenül lent maradnak, mint a felemelkedőké: a lent maradók biztosra veszik és vették minden időben győzelmüket. így keletkezett a tegnap korszelleme. E beszámithatatlanokhozcsatlakoznak azok, a kik a közérdek leple alatt önérdekeik megvalósítását tűzték ki célul. Ez utóbbiak viszik tulajdonképen a főszerepet, ezek irányítanak, vezetnek, — hisz az előbb említett félszegteMilyen közönséges arccá fejlődött, pedig milyen intelligensnek indult, csak a szemein látszik valami a nagy tudásából. Ezt szerettem én valaha . . . ? így fonódott gondolatmenetük tovább. Nem volt több mondani valójuk — a fiúnak eszébe jutott, hogy el kell utaznia s egy rövid bucsuzkodás után, megkönnyebbülve haladt a pályaudvar felé, a leány pedig sietősen szaladt fel egy nagy bérház lépcsőin. Az ajtajához ért, — megállt, még várt valamit, — már megbánta, hogy kiváncsi természetétől ösztönözve, oly apróra megfigyelte, észrevette a fiú fogyatékosságát. Hogy kifinomodott Ízlése, érzékeny lelki élete nem elégedett volna meg egy ilyen társsal. Óh azok a könyvek 1 — és _ borzalom, utálat fogta el a könyvek iránt. — Óh, hogyha nem tanult volna annyit, ha félmüveit leikével csak a hűséges szemét nézte volna — és alázatosan, asszonyhoz illően, engedte volna, hogy megcsókolja, birtokába vegye a szivét . . . ! És már elszégyeíte magát ezért az ellá- gyulásért, ijedten nezett körül, hogy nem látta-e valaki, hogy ő a sokat emlegetett, bátor úttörője az uj eszméknek — sirt. Siratta a múltat, az elveszett családi tűzhely édes melegét — és félt a jövőtől, az egyedüllét fájó érzésétől. Aztán fájón, égve, lopva egy könnyet törült ki a szeméből. A keze már a kilincsen volt — s egy hangos, kíméletlen csattanással bevágta a „Múlt“ előtt az ajtót.
