Északkeleti Ujság, 1910 (2. évfolyam, 1-54. szám)

1910-05-14 / 21. szám

21-ik szám.

ÉSZAKKELETI ÚJSÁG.

3-ik oldal.

minden szavából az igazság, a szigorú igazság beszélt.

Az elkényeztetett szinész-társaságnak ez az igazság nagyon zokon esett és az elégedetlenség olyan hangosan nyilvánult meg, hogy akarva, nem akarva, meg kellett hallanom. Erre való tekintet nélkül Írtam meg e heti bírálatomat és adtam le a nyomdába, minden elfogultság nélkül haladva a megkezdett utón.

Pénteken május hó 13-án azonban érdekes dolgot hoztak tudomásomra. E szerint a társulat igazgatója színészekből és helybeli úri emberekből álló nagyobb társaság előtt azt a kijelentést tette, hogy lapunk tiszteletjegyét a a szigorú bírálat miatt el fogja vonni és lapunk szini kritikusát, tehát engem, a színházból ki fog utasítani.

Bár a színházi tiszteletjegyet a lapok nem a direktor jóvoltából élvezik, hanem arra a szinügyi bizottság kötelezi a társulatot és — mint tudom — benne van ez a feltétel a városnak a direktorral kötött szerződésében is, — ennek daczára a tiszteletjegyet, vagy mint Somogyi mondja : „potya“-jegyet ugyanaz nap, tehát pénteken visszaküldüttem az igazgatónak s visszaadtam a nekem fenntartott támlásszék fölötti szabad rendelkezési jogát.

A direktor azt hiszi, hogy kegyet gyakorol a lapokkal, a mikor tiszteletjegyet ad és joga van ennek ellenértékekép „bírálat“ köpenyébe bujtatott reklámot követelni. Elhiheti a direktor ur, hogy terhes kötelesség szini kritikusnak lenni.

Nem szabad azonban azt hinni, hogy a „kritikus“ számára ezzel végleg legördült a függöny s az „Északkeleti Újság“ most már nem fogja többé bírálni a színészeket. A „potya- jegyet" visszaadtam, de helyette béreltem magamnak egy támlásszéket és a színtársulat minden működéséről pontosan, változatlanul igazságos szigorúsággal fogom ezentúl is vezetni szini rovatomat. Annak pedig, hogy a direktor lapunkkal szemben bármi szívességet is gya- koiolna, vagy lapunk neki lekötelezve lenne, most már a tiszteletjegy erejéig sem szabad árnyéknak esni. Sic.

*

* *

És most, ha tetszik a bírálat, ha nem, szóvá fogok tenni valamit.

Csütörtökön adták a „Gésák“ czimü operettet. Ennek keretében Somogyi, a társulat komikusa előadott, vagy egy tuczat kupiét. — Nem is említve a múltkori kritikám miatt kifakadó és tendencziózusan, szerény személyemre vonatkozó keserű kupléját, volt ott egy néhány, amit nem lehet szó nélkül hagyni.

A reklám ma már olyan általános valami, hogy azon sem ütközünk meg, ha egy üzletember, amire példa is van, a felesége sírkövére véset megható — reklámot. A reklám befurakodott már minden zugba. Élő plakátok járnak az utcákon, ha sörözni megyünk, reklámos tálczát tesznek a sörös kriglink alá; az utcán reklam-cédulákat osztogatnak, ha felnézünk a Makay-palota második emeletére, onnan is reklám virit felénk; de az a körülmény, hogy a színház szomszédságában, a Polgári-haszinó falára épen most festenek színes reklámokat, még nem jogosít fel egy színészt arra, hogy a színpadon reklam-kuplékat énekeljen. Mindenki azt festhet a háza falára, amit akar. De a színpad, nem a Somogyié s onnan ne ékeljen reklámot szolgáló kuplékat. Ezt jogunk van követelni.

Semmi kifogásom Manyák és Tóth ellen, tisztelem, becsülöm mind a kettőt, azt sem bánom, hogy a szinlapot ott nyomják. Semmi kifogásom Fecser József ellen, tisztelem, becsülöm ; azt is a legnagyobb készséggel elhiszem, hogy az ő bodegájában lehet legjobban enni-enni — kedves egészségére kívánom Somogyi urnák — azt is elhiszem, hogy olcsón adják, ez is jó Somogyi urnák. De, hogy mindezt Somogyi, a komikus a színpadról mesélje el, ez már túlságosan komikus. Jól ismerve a felsoroltakat, azt sem hiszem, hogy ilyen reklámra rászorulnának.

Thália oltáráról, a színpadról száműzni kell a reklámot; templomban nincs helve! Erre már a direktornak kellene vigyázni a színművészet komolysága, reputációja érdekében.

Ez volt az a néhány szó, amit erről a két ügyről el kellett mondanom. El nem halgathattam a dolgot. Ami pedig a lapunk szini rovatát illeti, megnyugtatom az elégedetlenkedőket, minden úgy fog haladni tovább a maga utján, mintha mi sem történt volna.

Csáky Gusztáv.

A színházból

A hetet általában a félházak jellemzik. Telt ház csak egyszer volt, akkor is zónában. Az előadások olyanok, mint eddig: nem jók, sem nem rosszak; illetve jók is, rosszak is, De menjünk sorban.

Pénteken, 6-án a „Próházasság“-ot, ezt a nagyon régi operettet adták zónában meglehetős közönség előtt. Az ellen, hogy az operetté régi, nincs semmi kifogásunk, hiszen tapasztalatból tudjuk, hogy a régi operettek nagyobbára mind jobbak, mint az újak. De, hogy egy ilyen régi operettének, amelyet már úgyszólván mindenki ismer, felét ki merik hagyni, ahhoz már túl nagy bátorság kell. Az a körülmény, hogy egy darabot zónában adnak, még nem jogosít ekkora kihagyásokra. Így nem lenne csoda, ha a zónaelőadásokra sem tudnának semmi közönséget összefogni. A darab előadott részében azonban ez alkalommal tűrhetően játszottak színészeink. Jó volt Somogyi, valamint partnernője Szelényi Emília ; Bállá Mariska ez estén igen kedvesen szinte kifogástalanul játszott. Dicséret illeti meg a kitűnő Rónai, Sípos, valamint Burányi Fe- rencz játékát. Kisebb szerepeikben Molnár József, Herczeg Vilmos, Aitner Ilka, Virth Sári, Götnörí Vilma és Markovicsné érdemelnek említést. A jókedvű előadásból igazán csak azt lehet sajnálnunk, hogy olyan sokat kihagytak. Pedig oly ritkán van módunkban kifogástalan előadást látni . . .!

Szombaton bemutató volt. Először adták ez alkalommal León Viktornak Fali Leó által megzenésített uj operettéjét „A kedélyes pa- raszt“-ot. A mi a darabot illeti, bizony egy- ügyü, naiv kis dolog. Olyan elcsépelt, mindennapi a tartalma, hogy más operettekben az ilyen dolgok csak mint mellékes motívumok fordulnak elő a fő mottó mellett. A zenéje már valamivel jobb, kellemes és tartalmas, kifejezőn és stílszerűen simul a darab érzelmi momentumaihoz. A kupiék is nagyobbára olyanok, amilyeneket szivesen hallgat az ember. Herczeg Vilmos, Rónai Imre, Burányi Ferencz, mint a darab főszereplői igyekeztek a darab tartalomhiányát jó előadással feledtetni. H. Bállá Mariska is jól játszott s kupiéit Herczeggel és Rónaival együtt nagyobbára kénytelen volt megismételni. Kisebb szerepében Czakó Miczi is kellemes volt. Bájos volt a kis Szelényi Lili. Az alig hat éves kis gyermek olyan pompásan játszott, hogy a közönség alig győzött tapsolni és cukorkát dobálni a pici művésznőnek. Vasárnap délután a zónaelőadások ősi sláger-darabja az „Egy katona története“ cimü öt felvonásos dráma előadása ment. A címszerepet Baghy Gyula, a társulat rendezője kreálta. Kár, hogy gyakrabban nem szerepel, mert a mit ez alkalommal produkált, az kitűnő volt. Jól játszott Szilágyi Ernő is, valamint Herceg és Rónai. A nőszereplők közül Aitner Ilka, Czakó Miczi és a kis Szelényi Liliké emelendők ki.

Este ismét „A kedélyes paraszt" került színre nem nagy közönség előtt. A szereplők úgy viselték magukat, mint az előző estén. Nem hallgathatjuk azonban el a Sipos Zoltán különös viselkedését. Ez a fiú egy pár sláger szerepével beette magát az előző szezonokban a közönség kegyeibe s ez annyira elbi'zako- dottá tette, hogy mikor egyik-másik darabban valami kisebb szerepet ad, amelyhez nem kell sem különös ambíció, sem nagyobb tehetség, olyan nemtörődömséggel, olyan hanyagul és rosszul játszik, mint a ki meg van győződve arról, hogy a közönség rendkívül boldog, hogy őt is ott láthatja a színpadon és kész minden szaváért, minden slendrián mozdulatáért kezet csókolni neki. Ez nagy visszatetszést szült a közönség soraiban és mi is kénytelenek vagyunk megmondani a fiatal urnák, hogy kár nagyon elhíznia magát, mert ezzel csak árt önmagának és igy gyorsan koptatja el az amúgy is érdemtelenül szerzett babérkoszorú fonnyadt leveleit. Ne gondolja ám, hogy a karzat tapsai már ,a „ipüvész“

cimet biztosítják neki. Ó, korántsem művész, nagyon is messze van attól, csak amolyan szi- nész-mesterember.

Hétfőn régi, jó operettet láttunk uj, rósz előadásban. Zónában ment a „Hajdúk hadnagya“. Istenem ! Hogy lehet egy ilyen jó darabot ennyire elrontani! ? Olyan zagyva összevisszaságban ment minden, hogy igazán elszorult az ember szive, amikor igy látta viszont Rajna és Czobor híres magyar operettjét. Még akik nem ismerik, akik soha sem látták, azok sem tarthatták jónak ezt az előadást. Micsoda szalutálások! Rémes! Hiszen annyi katonai darab fordul elő a színpadon, jóformán alig van operette katona nélkül. Hát akkor már csak megérdemli az a közönség, hogy szalutálni tanítsák meg a szereplőket. Ebben a darabban pláne csupa katonákból állt az egész kar ; hanem egy tisztességes szalutá- lást nem lehetett látni. Aki megnézte a Vájná Károly viselkedését az ezredesével szemben, a ki látta azokat a lagymatag, nyomorék, komikus mozdulatokat, az tisztában lehet azzal, milyen egy katonai karrikatura. Somogyi komikus színész, az igaz, de ebben a darabban, mint katonának, mint strázsa-mesternek még sem lett volna szabad olyan komikusnak lenni.

Vagy talán a szokás •hatalma tört ki belőle!? Az egyenruha meg úgy állt neki, mint a tehénnek az a bizonyos ruhadarab. Pedig csak ki kellett volna huzni magát egy kicsit. Valamivel katonásabban viselkedtek Burányi Ferencz, Barics Gyula és Inke Rezső. H. Bállá Mariska pedig szégyenszemre lepipálta az egész társaságot. Nő létére olyan helyre kadét volt, hogy az egész férfikompánia elbújhatott mögötte. A legjobb szereplők egyike volt Rónay Imre. Dicséret illeti még Dénes Ella játékát. A kar játéka rendezetlen, rósz volt. Az előadást zsuffolásig telt ház nézte végig, bár a Herszényi Andor hirdetett fellépte ismeretlen okból elmaradt.

Kedden „A botrány“ cimü 4 felvonásos francia drámát mutatták be Markovics Margit ez évi első felléptével. Sajnoson kell tapasztalnunk, hogy a Markovics Margit felléptéhez fűzött reményeink nem valósultak meg. Játéka nem hogy jobb volna, hanem még rosszabb a tavalyinál. Az ő varázsa a hangjában van. Abban van valami megnyerő, valami megható, vonzó vonás, valami imitálhatatlan, természetes, veleszületett báj, ami önkénytelenül is sympa- tikussá teszi. „A botrány“ előadásánál azonban ezt is csak imitt-amott, pillanatnyilag élvezhettük, mert oly halkan bezélt, hogy szavait az első sorokban ülők is csak alig érthették meg. Vannak a darabnak olyan részei, a hol halkabban kell beszélni; ilyen csöndesen azonban mégsem, mert akkor nem lehet megérteni. Különben a játéka általában sem olyan jó, mint az elmúlt évadban. Reméljük, hogy ez csak múló fásultság és fogjuk még a régi kedvében is viszontlátni. Jóval jobban játszott Szilágyi Ernő. Többször előforduló drámai kitörései kitünően sikerültek s játéka végig olyan jó volt, hogy róla csak elismerőleg szólhatunk. Molnár József ezúttal elég jól játszott; kezd kifejlődni, nemsokára talán élvezhető előadást fog nyújthatni. Komoly odaadással játszott Inke Rezső. Játékában semmi kivetni valót vagy helytelent találni nem lehet. Inke és Szilágyi a társulat legjobb drámai színészei. Sipos Zoltán Parisot jegyző szerepét rosszul játszotta, pedig a szerep elég teret nyújt arra, hogy benne jó színész ügyesen érvényesüljön. Szemforgatással iparkodott valamit elérni, ami azonban csak rontotta a játékát.

Ami magat a drámát illeti, elég jó darab. Az életből van meritve és sok mély drámai vonás van benne: igy különö: en a félrelépett asszony lelkiismeretfurdalásai, amiket fokoznak bűnének következményei; a megcsalt férj indulatának kitörése és hirtelen visszafojtása, majd a nehéz titkolódzás, végül a titok kipattanás s ennek a szere icsétlen házaspárra való határa. Mély érzelmi momentumok vannak az Artanezzo szereplésében, akiről a végén — talán maga a szerző sem tudja, — hogy gazember-e hát, vagy szerencsétlen. Eljárása szélhámosságra vall, a botrányos bűnügyben tett vallomása azonban a felébredt gentlemant árulja el. A darab végén inkább olyannak tetszik, akit az élet elrontott, aki a csapások alatt elzüllött, de a gonosz sors mégsem tu-