Északkeleti Ujság, 1910 (2. évfolyam, 1-54. szám)
1910-02-27 / 9. szám
II. évfolyam. / Nagykároly, 1910. február 27. 9. szám. T északkeleti újság POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. íigesZ- évre Félévre Negyedévre Tanítóknak egész évre 'íoN Előfizetési árak: 8 korona 4 „ 2 „ 5 , Felelős szerkesztő: NEMESTÓTHI SZABÓ ALBERT dr. Szerkesztők : Suták István Csáky Gusztáv. = MEGJELENIK MINDEN SZOMBATON. = V \\0 ih Szerkesztőség és kiadóhivatal: NAGYKÁROLY, HÉTSASTOLL-UTCZA 12. SZÁM. („KÖLCSEY-NYOMDA“ R.-T. NAGYKÁROLY.) ....... Hirdetések ugyanott vétetnek fel. -------____________Nyilttér sora 40_ fi 11 ér._____________ A munkapárt. (S. I.) A közel napokban megverték a nagy dobot Khuen és Tisza Budapesten, hogy verebeket fogjanak. A dobszóra hallgatni összesereglett Bihar- tnegye magyarul sem tudó románsága s tüntetőleg elfoglalta az értelmisége, ösztöne által neki méltónak sugalt helyet, a vigadó lépcsőzetét, felsorakoztak s a vezérekhez minnél közelebb tülekedtek a közel 40 évig tétlenül sütkérező liberálisok, hogy hallják mit fognak ők munkálni a jövőben. Hát hallhatták, — mert volt fülük, de hogy megérthették volna, azt kétségbe vonjuk. — Olyan prograinmot hallottak, amelynek beváltásához minden kell, csak nem munka. A vezérek részéről kell hatalomvágy, ennek megvalósit- hatása érdekében fékevesztett erőszakoskodás, kellő alkotmány fitymálás és ami fő hazugság föl és lefelé. A tömeg, az eszköz részéről kell a munkanélküli boldoguláshoz ragaszkodás, ennek érdekében engedelmesség, egyéniségük levet- kőzése a vezérek akaratához képest és ami fő hajlam bármilyen törvénytelenségre. Ezek a programm eszközei. Ezekkel biztosítható aztán az adott programmczél elérhetése a békés nyugalom az alkotmány foszlányain. Szóval a munkapárt programmja leplezetten az, ami volt a liberális párté, mindent megadni, feláldozni a béke kedvéért. Ámde ez a béke, ez a nyugalom egyet jelent a tespedéssel. Nekünk jelenlegi közjogi viszonyaink közepette olyan békére nincs szükségünk, mely áldozatot kiván. Ilyen békében volt részünk elég a Haubsburgok alatt, de a történelem, a korviszonyok alakulatai okainak ez a biztos tükre azt mutatja, hogy az ilyen béke tikkasztó nap volt, mely lehervasztotta mindig a nemzeti önállóság felé való törekvés azon virágait, melyet a nemzeti ügy érdekébeni igaz és sokszor élettel is megfizetett munkásság sarjasztott. Sokkal nagyobb erő kellett, intenzivebb munka ahhoz, hogy a béke nyugalmából felverjék a nyugovókat, mint ahhoz, hogy állandó és kitartó munkával jogokat nyerjünk az önállóság kidomboritására. Pedig a nyugvók felébresztése, mint eredmény, még alig ér többet a semminél. A munkapárt programmja pedig az a programm, mely a nemzeti közérzületet akarja el- szunynyasztani a semmi tevés által, küzdelmes munkájával nem joghoz akar jutni, hanem a béke érdekében elnyomni. Igaz ehhez is munka kell az emberi általános és közműveltség ilyen előrehaladott korában, de ez a munka nem munka, hanem a belviszály megteremtője az élni akarók és a pihenni készülők között. Ha a munkapárt ezért nevezi magát munkapártnak, ám legyen igaza a maga szempontjából, de mi másnak nevezzük azt, nemzeti czél nélkül témfergő tunya vagy egyenesebben áruló pártnak, mely az önhizlaló nyugvásért megelégszik azzal a jelen közjogi állapottal, melyben minden vagyunk, önálló, független és szuverén állam, de önálló hadsereg, kereskedelem, ipar és pénz nélkül, — szóval lovag ló nélkül, káplár titulával lénung nélkül. Ez a nyugvást biztató programm kielégítő lehet az egyén részére s valamikor. mikor a sok harcz kimentette a nemzeti erőt, talán czélra vezető is lehetett az uj erőgyűjtés szempontjából. De most, mikor 40 éves liberális tétlenség után alig fogtunk hozzá a harcz megharczolásához, alig jutottunk el a sereg szervezésig, ismét békét kötni, káros békét minden eredmény felmutatása nélkül, ez alig érdemel kisebb fokú erkölcsi elbírálást, mint a nyilt hazaárulás. Megsemmisíteni ismét kiszámíthatatlan időre erőszak és zaklatás által A vén sirásó Őszült haját a szellő lengeti, Amint fáradtan ásójára dől. Mi könyt facsar ki más szemeiből: A temető ad kedvet csak neki. Amint kapája hantot hantra hajt, Mindenki sir, csak ő marad hideg. Nyugalmas ágyat vet mindenkinek, Ki elfáradtan nyughelyért sóhajt. Az ő számára ott terem a mag Ahol bizalmak néma csendje hál.. . Rideg munkás. Gazdája a halál, Mely mig megöl mást, ennek éltet ad. Ha rémesen dübörgve húll a rög S a bu sajgó szivekből felhőrög, Az ő ajkán egy halk sóhaj se’ kél., . Oly jó barát itt minden hant neki. Táplálja most s majd meg pihenteti. . . . Búcsúztatót meg majd dúdol a szél. Nagy István. Á végzet. — Az „Északkeleti Újság“ eredeti tárcája. — Irta: R. A. Különös szeszélye a sorsnak, mint dobálja az embert kénye-kedve szerint hol ide, hol oda. Egy szomorú végzet, egy gyászos emlék miatt, kerültem egy várost. Mi hozzá fűzött elfeledtem s az emlékét is eltemettem jó mélyen a szivembe. Csak néha-néha láttam álmaimban egy elhagyott, göröngyös sirbaníot, ott künn a puszta temetőben. Fehér sírkövéről arany betűkkel csillogott felém e név: „Malvin“. Már ott nyugszik régóta eltemetve, elfeledve mindent. Ott van eltemetve vele együtt a boldogságom is. Már nem jön el hozzám a hosszú, álmatlan éjszakákon, mint az előtt tette. — Talán jobb is igy? — Óh, mint fájt a szivem, ha megjelent előttem hosszú, fekete ruhájában. Arcza fehér volt, mint a hó. Haja széjjel bontva omlott vállaira. Igéző szemei beesettek, bánatosak, szomorúak voltak nagyon. Óh, mint szerettem volna szólni hozzá, mint akartam volna keblemre zárni ... de nem volt erőm. Nem tudtam megmozdulni sem ajkam egy szót sem tudott rebegni, lebilincselte a néma fájdalom. Erre Ő oda jött hozzám, rám meresztette bágyadt, beesett szemeit, s egy hideg csókot lehelt homlokomra. Ebben a pillanatban úgy tűnt fel, mintha kísérteties alakok egész serege vette volna körül Malvinnak istennői alakját s a démonok serege előtt két parányi angyal vont volna kordont. A kép csakhamar eltűnt. Mire széjjel néztem már Malvint nem láttam sehol, észrevétlenül tűnt el. Ott hagyott vergődni fájdalmammal. — De hát miért gyötört ? . . . miért kin- zott folyton ? — Hát vétettem-e ellene valaha ? Nem-e ő volt, aki megölte szivemet; aki eltemette a boldogságomat? Azért én nem vádolom érte, csak imádni tudom. Szeretem ma is s nem feledem a halálában sem. — Óh, ő nem tehetett róla. A nők gyöngék, hajlékonyak s törékenyek mindannyian. A női szív szeszélyes, szerelme ingadozó. De hogy ha megcsalatik szerelmében, jaj annak, aki azt velük szemben elkövette. A mit ő tett, szülőinek parancsára tette. A gőgös szülők még c^ak hallani sem akartak rólam. Pedig mi szerettük, imádtuk egymást nagyon, nagyon. Óh, hány, meg hány csábos, bűvös holdvilágos éjszakán pihentünk együtt, egymás karjai között; mialatt a zsarnokok nyugodtan aludtak abban a hitben, hogy leányuk jó, védett helyen van. Nem férhet hozzá senki. Aranyos kalitkájába, csak az ő hálószo- bájokon keresztül menve lehet bejutni. Arra nem is számítottak, hogy van még egy ablak a kert felöl, ahol az aranyos kis kalitka ajtaja kinyílik s a félve őrzött drága, selymes kis madárka kirepül rajta, szive párjának hivogató, édes danájára. Sokáig ismétlődtek az ilyen kirepülések a kis kalitkából, amig egy este nagy sokáig kérette magát Malvin, hogy kirepüljön karjaim közzé. Végre engedett az édes szónak s halványan, remegve repült keblemre és keservesen zokogta : — Óh, ments meg! — zokogta fuldokolva. Vigyél el engem innen messzire. Nem, nem megyek többé oda vissza! — s rá mutatott hálószobájának ablakára. — De az egekre kérlek, Malvin! Óh, mondd, mi történt veled ? kérdeztem tőle. Óh . . . ha tudnád. Elakarnak szakítani tőled s férjhez akarnak adni. Már be is mutatták választottjukat s azt mondták : nagy leány vagyok, ennek igy kell lenni! ^ De én nem akarom! Én nem leszek a
