Északkeleti Ujság, 1910 (2. évfolyam, 1-54. szám)

1910-04-30 / 19. szám

2-ik oldal. ÉSZAKKELETI ÚJSÁG. 19-ik szám. tett egy csomó embert, akik eddig a közbiz­tonság őrei voltak s most annak Veszélyeztetőivé válnak. Mert ismerjük arokat a hivatalos vizs­gálatokat, amelyeket hivatalos személyek ellen pro formé indítani szoktak. Tegyük fel, hogy sokáig nem történik semmi, ami igazolná a forgópisztoly szükségességét. Aztán egyszer történik valami. Teszem azt például jókedvű, esetleg beborozott társaság késő este megy hazafelé. Vidám hangulatban talán kissé han­gosan. A rendőrnek, aki potyára szintén bepá­linkázott már a „Balaton“ kávéházban azért, hogy szemet hunyjon egy és más közismert rendellenességek előtt, nem tetszik a hangos beszélgetés és — van-e rá oka, vagy nincs? — Rákiabál a társaságra, amely véletlenül úri em­berekből áll és nem hagyja magát sértegetni a rendőrtől. Mi sem könnyebb annál, mint hogy a kapatos rendőrben a pisztoly felébreszti az alvó hőst és belelő a társaságba s igy min­den előzetes bíráskodás nélkül ki olt egy olyan életet, amely ártatlanul, vagy néhány koronával megváltható csendzavarási birság lefizetése mellett még sokáig hasznos polgára lehetett volna a társadalomnak. Hiszen a felhozott példa lehet nagyon náiv, vagy talán rossz is. Rá lehet fogni, ami jól esik. De az bizonyos, hogy nem valami túlságosan nagy fantázia kell ahhoz, hogy számtalan, ezer meg ezer teljesen reális és a mindennapi életben előfordulható példáját so­roljuk fel annak, hogy a fegyver a rendőrle- génység kezében veszedelmes. Elég volt nekik eddig is ijesztőnek az ólommal beöntött csövű használhatatlan Werndl-puska és nem volt semmi komolyabb inczidens, amely olyan hir­telen szükségessé tette volna a forgópisztolyt. Ha aztán egyszer mégis megtörténik, hogy egy rendőr valakit örökre megnyomorít, vagy megöl, jöhet aztán már a vizsgálat, kutathat­nak, nyomozhatnak; nem ér az már akkor egy pofa bagót sem. Mert 99 perczent a va­lószínűség a mellett, hogy a rendőr tisztázva lesz s ki lesz mutatva, hogy jogosan, talán még „önvédelemből“ is használta fegyverét; az áldozat az hallgat és ha nem hallgat ... ak­kor elhallgat s ha el nem hallgat, az sem olyan nagy baj. Az ő szava nem számit. Hitelt ak­kor is csak a „hatóság embere“ fog érdemelni. És ha mégis' megtörténne az az egy per­czent -valószínűség, hogy az kapna igazat, aki a hatóság hős fia részéről inzultálva lett, mit ér az már, ha elcsapják, vagy becsukják a ren­dőrt, amikor az áldozat örökre béna, vagy pe­dig ott elmélkedik már a temetőben azon, hogy miért is adott a nemes városi tanács 1910. évi április hó 24-én forgópisztolyt a ren­dőrlegénység kezébe?! Még ha valami intelligens legénységről volna szó, nem mondom, lehetne beszélni a dologról. De a mi analfabéta rendőrségünk, már engedelmet instállok, mindennek nevezhető, csak intelligensnek nem ! A forgópisztoly kérdésének ilyetén nagy­szerű elintézése után, mint aki jól végezte dol­gát, áttért a nemes tanács a tárgysorozat to­vábbi pontjaira. Bár az eddigiekről is még igen sokat lehetne, sőt kellene mondani, legyőzöm én is a forgópisztolytól való félelmemet és kö­vetem a tek. tanácsot. A városi alkalmazottaknak kérésük folytán megengedte a képviselőtestület, hogy tűzifa- szükségletüket a városi tüzifaszükséglettel együt­tesen szerezhessék meg, mivel ahhoz igy ol­csóbban juthattak hozzá és sovány fizetésük mellett bizony rájuk fért a spórolás. A testület ezen még 1907. évben kgy. 78. szám alatt adott és időhöz kötött engedélye most lejárt volna s ezért kérték a tisztviselők a vasárnapi ülésen az engedély meghosszabbítását, ami nekik meg is adatott s igy a tűzifát továbbra is mutyiban szerezhetik be a várossal. Még néhány kisügy volt szőnyegen, ami a közönségre nézve semmi fontossággal nem bir. Röviden azonban mégis elmondjuk. Román János városi kerti munkás fizetés- javitást kért; szabad fűtési engedélyt kapott. Suller István és társai kérelme kiskárolyi telkük előtt készített gyalogjárda készítési költ­ségeinek terhökről leendő leírása iránt, — el- utasíttatott. Farkas Lajos Attilla-utczai telkéhez csatolt utczarészlet ára négyzetméterenként 1 koroná­ban ; — özv. Görgey Józsefné Petőfi-utczai telkéhez csatolt utczarészlet ára négyzetméte­renként 1 koronában; — és Bagossy Pál Tompa-utczai telkéből utczához csatolt telek­részlet kisajátítási kártalanítási ára négyzetmé­terenként 4 koronában lett megállapítva. Végül tudomásul vette á képviselőtestület az 1910. április 2-án foganatosított pénztár­vizsgálat alkalmával felvett és ez alkalommal bemutatott jegyzőkönyvet, aminek megtörténte után ülés véget ért. „Rendnek muszáj lenni!“ Illatos, napsugaras tavaszi idők já,rnak. A legkellemesebb szórakozás ilyenkor a séta. Ennek különben is nagy Ilivé vagyok; hát niég ilyen szép tavaszi napokon, amikor minden ág zöldül és virágzik, minden fa részegítő, bóditó, sejtelmes illatot áraszt maga körül. Tehát sétálok. A séta kellemes, egészsé­ges dolog. Különösen egymagámban, zavarta­lanul, amikor teljesen átengedhetett magamat a legbelsőbb gondolataimnak. Ilyenkor nem is tudok egészen magamról; olyan vagyok, mint aki alszik, — nyitott szemekkel. Lépteimet nem irányitom többé: automatikusan haladok, nem tudva, hol járok és nem sejtve, hogy hova megyek. Holdkóros szemekkel bámulok bele a levegőbe. A lelkem kihagyta elfásult hüvelyét s valahol messze jár. Én meg csak botorkálok öntudatlanul előre, amerre csak járni lehet, amerre utat látok magam előtt ... Ez az én elmaradhatatlan mindennapi sétám. így volt a héten is, valamelyik napon; hogy melyiken, arra nem emlékszem, de hisz az nem is fontos. Sétám a „vár-oldal“-on vitt el. Lelkem megrészegült attól a pompás illattól, amely a kastély parkjából özönlött felém és álmatag léptekkel mentem el a virágdíszben álló tündérkért mellett. Észre sem vettem, hogy már a Kölcsey-szobor is elmaradt mö­göttem. Valami jóleső büszke érzés támadt bennem, amikor végignéztem a szép, nagy, tiszta főutcán. Rendes, tiszta volt minden, ameddig a szem ellátott. — Ez a mi korzónk, a mi városkánk kedvenc sétatere, — gondoltam önelégülten, amint a várkert déli oldalára fordultam. A csizmadia-szin mellett önkénytelenü' balra tértem és lépteimet a pénzügyigazgatósági palota felé irányítottam. Az elgondolkozva sétáló ember ritkán figyeli meg környezetét. Ez azonban mégis hatással van gondolatainak irányára. — Tudom is én, hova képzeltem magam, talán a paradi­csomba varázsolt a tavasz lehellete. Most azonban minél távolabb kerültem a várkerttöl, annál kevéibbé képzeltem magam kellemes helyre. A tavasz lehellete mintha egyszerre megszűnt volna reám nézve; nem éreztem többé a fák, virágok illatát. Lábaim alól eltűnt a kényelmes, széles aszfalt-járda ; görbe, dombos-völgyes utat tapostam. Óriási szeméthalmazok emelkedtek utánam lépten- nyomon. A szél oda hordta össze a nagy piac valamennyi szemetét. Hatalmas papírdarabok, piszkos ujságcafatok, széna-, szalma-hulladék, rongyok és minden egy rakáson, ami csak magába foglalja a szemét fogalmát. Még dög­lött macskában sem volt hiány. Kettő is hevert ott közel egymáshoz és ezek a porladó földi maradványok bizony nem valami kedves össz­hangban voltak a vár felől a szellő szárnyain néha-néha ídeható virágillattal. Hát bizony szép, szép, különösen pedig érdekes ez a múlt századbeli Konstantinápoly, amely undorító bűzével és piszkosságával szerzett magának herostratosi hirt, de én már nem kérek belőle, — gondoltam magamban, amikor már komolyan azt hittem, hogy Kons­tantinápolyban járok. Épen vissza akartam for­dulni, amikor hirtelen rettenetes, leírhatatlan dögletes bűz csapott meg. Valami irtózatos, pokoli dolog volt ez. Emberi ész talán akarva sem fedezhet fel ilyen rémes keveréket; ez csak a pokol munkája. A szemem elhomályoso­dott, levegő után kapkodtam és azt hittem, hogy menten el kell ájulnom a borzalom e helyén: Rémülten nyúltam a zsebembe és még rémültebben konstatáltam, hogy parfiimös üve­gemet ép most az egyszer otthon találtam fe­lejteni. Ótt felejtettem Károlyban. A leghatáro­zottabban megfogadtam, hogy ha megint eszembe jutna kirándulást tenni Konstantiná­polyba, illatszeres üveg nélkül többé semmi esetre sem indulok útnak. Zsebkendőmet erősen az. arcomhoz szorí­tottam, hogy igy némikép mégis megszűrjem magamnak ezt a pokoli levegőt; nemsokára azonban ez is hiábavalónak bizonyult. — Sze­meim előtt elhomályosodott minden, halánté­komon kidagadtak az erek, tántorogva mentem, mint egy részeg. Már futottam volna vissza, de lábaim felmondták a szolgálatot. Ijedten meg­álltam. Hát itt kell elpusztulnom ? Éreztem, hogy szédülök. Mi lesz . . . ? Égszakadás, földindulás és ... — a fejemen egy koppanás. Homlokomhoz kaptam. Vérzett. Ez ma­gamhoz téritett. Kezdtem körülnézni. Legelőször is arra néztem, ahonnan az ütés jött. Diákok és suszterinasok barátságos együttérzéssel gu­mipuskáztak ott. Lövöldözték a. fejem fölött kóválygó galambcsapatot. Ezek a török diákok szakasztott olyanok, mint a magyar gimnazis­ták. Körülnézek. A közelben egy kapufélfa, rajta szám. Elolvasom: „Gróf Károlyi György- tér 72 “. Nini! Hiszen én itthon vagyok, Károlyban ! Azt a bácsit is ismerem, aki ott pipázgat, neki támaszkodva annak a Gróf Károlyi György-tér 72. számú kapufélfának! Odamentem hozzá és megkérdeztem : — Ugyan hogy tud itt lakni ? — Hát mit csináljak? Ide vagyok kötve. Kikérdeztem aztán, hogy honnan ered a levegőnek ez a rettenetes megfertőzése. Ő meg elmondotta. No, mondhatom, furcsa kis dol­goknak jöttem a nyomára. Megtudhattam töb­bek között azt is, hogy nem azért van itt olyan borzalmas bűz, mert épen itt van a pokol bejárata, hanem mert a csizmadia-szint, meg egy másik épületet a pénzügyigazgatósági palota szomszédságában kibérelte valami üz­letember és ott halmozza fel az egész megyé­ben összeszedett, lenyúzott nyers bőreit. Az a rettenetes büzlö halom aztán megfertőzi az egész környék levegőjét. Valóságos tifusz-fészek ez itt. Bacillusokkal van tele a levegő min­den atomja. Betegségek, járványok melegágya itt ez a bőrraktár. Vonítva, üvöltve menekül innen még az idetévedt kutya is. És itt embe­rek laknak! — És a hatóság ebbe nem szól bele? — kérdeztem. — Hát hogy tűrhetik azt meg itten. Hiszen itt meg kell halni egy félóra alatt ! — Ez még semmi! De mikor eszébe jut a zsidónak szellőztetni, kinyittat minden a la­kot és ajtót. Akkor tessék idetévedni! A rend­őrkapitány urnák én már adtam be panaszt ebben az ügyben. Még pedig ezelőtt vagy 2 esztendővel s azóta még csak egy sor írást sem kaptam róla, hogy intézkedik, csinál vala­mit, vagy megoldja valamiképpen a kérdést; ezt a mi krétai kérdésünket, vagy helyesebben ezt a konstantinápolyi kérdést. Elhatároztam tehát, hogy lefestem vala­mikép a tapasztaltakat. Soraim bizonyítják, hogy ezt meg is kíséreltem. Hogy nem sike­rült, arról nem én tehetek, mert azt a tűrhe­tetlen állapotot, ami ott uralkodik, elég hűen lefesteni nem is lehet. Annyi azonban bizo­nyos, hogy a dolognak nem szabad továbbra is igy maradni. Ki kell dobni onnan azt az üzletembert bőreivel együtt, ki a város terüle­téről ! Tessék neki a bacillus-telepét a városon kivül fölállítani, még pedig jó messze a város­tól, mert ez valóságos tömegfertőzés, gyilkolás. És egy rendezett tanácsú város, egy megye- székhely eltűr ilyet a város közepén ! Reméljük, hogy soraink nyomán történni fog intézkedés ebben az ügyben. Mint a köz érdekeinek őrei vem hallgathattuk el a fentebb tapasztaltakat és szemmel fogjuk tartani ezután is, hogy megfigyelhessük, történni fog-e intéz­kedés és rendezve lesz-e ez a tarthatatlan ál­lapot, mely a piac megjelölt részén mostanáig uralkodott. Figyelni fogjuk a dolgot és nem fogunk róla hallgatni mindaddig, mig csak a bacillus-teiep a városból kiutasítva nem lesz, mert „rendnek muszáj lenni!“ Fizessünk elő

Next

/
Thumbnails
Contents