Északkeleti Ujság, 1910 (2. évfolyam, 1-54. szám)
1910-03-26 / 14. szám
6-ik oldal. ÉSZAKKELETI ÚJSÁG 14. szám. — Jer velem reggelizni! — Nem vagyok éhes! — Ne ostobáskodj! — Itt maradok, ha mondom ! Más körülmények között mindenképen keresztül vitte volna akaratát, de most félt, hogy nem lesz ideje étkezni, azért csak vállat vont s az utasok árjával az étterem felé tartott. llus nyugodtan ülve maradt a helyén, és szomorúan nézett ki az ablakon s gondolkozni kezdett. Az még sem járja, hogy ennyire aka- ratoskodjék. Mintha bizony egy húsz éves leány nem tudna határozni. Előítéletekkel van tele. De mily kislelkü: azt hitte, hogy mindenkinek az ő akarata szerint kell cselekednie. Öt percnyi mélységes csend után gondolataiból egy kocsi mellöl jövő hang rezzentette föl. „Szabad kérdeznem, el van foglalva ez a coupé ?“ Kitekintett és egy korosabb hölgyet pillantott meg, aki utazótáskát és két nagy kendőt cipelt. Öltözete választékos, de kissé rendetlen. Ilus felelet helyet szolgálatrakészen ajtót nyitott és segített beszállani. Kissé kárörvendve gondolt arra, miként fog Árpád boszankodni, ha látja, hogy nem tud majd tovább veszekedni. „Óh nagyon köszönöm“ mondá az idegen hölgy Húsra tekintve és barátságosan mosolygott. „Már attól féltem, hogy ebből az utálatos fészekből nem menekülök meg, mert túlzsúfoltnak látszott a vonat. De mégis van számomra egy kis hely.“ (Közben gyanúsan pislogott a kapitány keverő holmijaira.) „Csak a testvéremmel vagyok.“ Érre a kijelentésre már nyugodtabb lett. „Hát olyannyira meg volna tömve a vonatunk? Mily szerencsénk volt, hogy eddig csak ketten utaztunk!?“ szólt llus. „Oh, azok a kalauzok olyan hitvány emberek ! Megkértem az egyiket, hogy adjon egy tisztességes szakaszt. Élőször női szakaszba akart vinni, de ott csak állni lehetett; azután kinyitott egy coupét, melyben egy férfiú dohányzóit és amikor mást kértem, vállvonogatva felelt: „Itt a vonat, tessék válogatni!“ Még vagy tiz percig járkáltam fel-le, az egyik kocsiból ki, a másikba be, mig aztán idetaláltam.“ Fáradtan dőlt a sarokba és néhány percig szótlanul mustrálta Húst. llus belső tulajdonságához tartozik aszófukarsága. Miután az idegen hölgy fejtegetéseit udvariasan meghallgatta, ismét előbbi gondolataiba merülve, bámult a peronra. — Mily szigorú arcvonások — gondolta az idegen. Azt hiszem, ez a leány szerencsétlen... de azért tetszik nekem. Egy ilyen leány. A kapitánynak az ajtóban való megjelenése törte meg a gondolatmenetet. Megállóit, izgatottan nézet nővérére, majd igy szólt: „Kérlek, add ide llus a kabátomat, dohányozni megyek“ és a szomszédos coupéba indult. A mikor eltűnt, az idegen ismét felvette a társalgás fonalát; eleinte helyi viszonyokról, de utóbb mindenféle apró-cseprő dolgokról fecsegett egész fesztelenül, úgy, hogy már alig tudta hallgatni llus. „Néhány francia szokás a mienket messze felülmúlja“ véli a hölgy és oly gyorsan beszél hogy llus közbe sem szólhatott. „Például hogyan történnek a házasságkötések, a családi tanács mint hányja-veti meg a kérdést, és mily szerencsések azok ?“ „No, ez már mégis sok! Nem tűrhetem tovább!“ méltatlankodott llus, de utitársnője tovább beszélt, mintha semmit sem hallott volna. „És úgy van. A szülőknek és rokonoknak a fiatal embert jobban kell ismerniök, mint ezek ismerik önmagukat. Nagyon szomorú dolog az, ha az ifjú anélkül, hogy kikérné valakinek a tanácsát, eljegyzi azt a leányt, aki neki első látásra megtetszik. Oh, mondja kedves, hát tehetnek ennél nagyobb balgaságot? Két gyermek, megélhetési mód nélkül, lép a nyomorúságos élet küzdő terére, és mikor már késő, akkor veszik észre, hogy nem egymásnak teremtette őket az Úristen. Mig a franciáknál minden a legtervszerűbben megy végbe, kezdve az erszénytől egészen a fakanálig. Így szeretném én is unokaöcsémet kiházasitani.“ Mig igy beszélt, llus részvéttel nézte társnője arcát, mely mind komorabb és komorabb kifejezést öltött. „Igen, van egy unokaöcsém, aki az ő makacsságával már a kétségbeesésbe kerget. Beleszeretett egy fiatal leányba, akit én soha életemben nem láttam és minden áron elakarta jegyezni... Nézze, kedves, bocsásson meg, de nagy megkönnyebbülés az nekem, ha valakinek kibeszélhetem magam. Az ön részvéte pedig egyenesen fölbátorit.“ llus kissé megcsóválta fejét, az idegen hölgy pedig mosolyogva folytatta : „Nem dicsekszem a2zal, hogy mit tettem Ödönért, de mégis meg kell említenem, hogy a mi viszonyunkat helyesen Ítélhesse meg. Neki sohasem volt, de nem is lesz pénze, csak, ha én adok. Én taníttattam ki a saját költségemen, ami igazán nagy ostobaság volt, mert minden vizsgának kétszer ment neki. Rest, tunya és ráadásul hálátlan fickó. Most egész szemtelenül azt mondja, hogy meg akar házasodni, ami azt jelenti, hogy én tartsam el a feleségét is, mert neki semmije sincs. Ő ugyan köntör falazott: hogy egyáltalában semmit sem vár tőlem, de az csak üres szóbeszéd, hisz merő képtelenség. Elváltunk ... most ö mehet, amerre tetszik. Többet érte semmit sem teszek és azt hiszem, ő is tudja elhatározásomat. Vagyonomat olyanra hagyom, aki arra érdemes lesz.“ A családi ügyek ily feltárása egy idegen előtt bizonyára szokatlan. llus sem hallgatta valami nagy örömmel, hisz gyűlölte azokat a bőbészédüeket, akik mindig a saját ügyeikről beszélnek és azt vélik, hogy ezek mindenkit érdekelnek. A történet folyamán mégis különös érzés szállotta meg, szemei .fénylettek, s gyönge pirosság ült halovány arcára. „Nos mit szól ön hozzá ?“ kérdé némi hallgatás után. „Igazam van, vagy nincs ?“ „Nem tudom — válaszolá llus — de azt mégsem várhatja, hogy a Kegyed ünökaöcscse lemondjon a leányról, ha igazán szeretik egymást? És talán a jegyese sokkal szeretetreméltóbb is, mint gondolja,?“ „Oh, nem hiszem. Ő természetesen csodaszépnek tünteti fel. Megakarta mutatni a fényképét, de nem is akartam látni. Még, ha előkelő, gazdag volna is a menyasszonya, még akkor sem volna szabad a házasságra gondol- I nia. És eljegyezte a nélkül, hogy beleegyezésemet vagy legalább véleményemet kikérte volna ! Az nag'on szép Öntől, hogy menteni akarja őt. „Én is úgy tennék és úgy is teszek !“ szólt llus hirtelen. „Az én testvérem is azt hiszi, hogy oly gonosz, nyakas és hálátlan vagyok, mint Ön az unokaöcséről véli.“ „Akkor az Ön testvérura nagyon csalódik, szólt az idegen határozott, de oly jóakaró és szelíd hangon, hogy llus a helyét elhagyva melléje ült.“ Az uj barátné azonnal megragadta llus kezeit és ölében tartva, beszélgettek. Az ily váratlan részvét jól esett Húsnak, hisz neki nem volt senkije testvérén kivül, akitől csak szemrehányást kapott. Elbeszélte, hogy utazás közben miként ismerkedett meg egy fiatal festővel, akinek csak az a hibája, hogy nincs pénze, sem biztos keresetforrása, de rendkívüli tehetség, gyönyörű képei vannak. Megtudta a dolgot testvérbátyja is, aki hallani sem akart arról, hogy ő egy festő felesége legyen. „De mégsem mondok le róla, hű maradok hozzá — mondá llus leverten, de akaraterővel. — Tudom, hogy évekig kell várnunk, de várunk.“ „Csinos férfi ?“ „Oh igen.“ „És szépen fest?“ „Igen; az utóbbi időben pedig egészen a festésre adta magát.“ így beszélgettek, mialatt a vonat a Mezőségen átrobogott. llus később alig hitte, hogy ő egész szivét kitárta egy teljesen idegen személynek. Majd észrevéve hibáját, igy szabadkozott : „Talán nem illett volna mindent kibeszélnem, de az Ön jósága szinte biztatott.“ „Édes gyermekem, bízzék bennem és ne aggódjék! Azt tanácsolom, hogy maradjon hü szerelmében. llus elfeledte minden szivbéli fájdalmát és mosolygott barátnéja ezen következetlenségén. „Csak attól tartok, szólt llus, hogy nagyon sokat remél.“ „Majd meglátjuk! Egyébként nem lenne szives becses címét nekem átadni?“ „És szabad kérnem nekem is az Ón b. címét?“ kérdezte miután az övét átadta. „Hagyja kérem azt! Majd én irokÖnnek. Különben is már célnál vagyunk. Köszönöm, hogy az utálatos utazást oly kellemessé változtatta számomra.“ „Igen meg vagyok elégedve,“ kontrázott rá llus. És elváltak. Pár nap múlva Ödön nagynényjétől egy barátságos levelet kapott; legalább a kezdete nagyon annak látszott, a vége azonban már egészen ostobaságnak tűnt fel. Hogy is irhát ilyen hangon, mikor csak négy napja, hogy kitagadta minden örökségből. (Házasulási szándéka miatt.) Az említett levélben pedig arra szólítja fef nagynénje, hogy haladéktalanul jöjjön Kolozsvárra, és megnevezte a napot és órát, amikor várni fogja. Továbbá közölte vele, hogy megtalálta azt, akire Vagyonát hagyományozni szándékszik. Még van egy ut számodra; te ugyan egyáltalában nem érdemied meg, de mégis jöjj- meglátjuk, meg tudunk-e egyezni, vagy nem ? „Hát kefét evett az a vén asszony? Hova gondol?“ elégedetlenkedet Ödön. „Bár sohase ismertem volna! Hát nem hitvány dolog egy fiatal embert a vagyonra való kilátással kecsegtetni és aztán minden illusióját elrontani ? Kössön föl a hóhér, ha megyek! (Megnézi az. óráját.) Tessék, most épen pakkolnom kellene !“ Minden fogadozás dacára is elment, hisz mégsem volt egészen olyan büszke, elbizakodott, aztán meg a szive mélyén őszinte szere- tetet és tiszteletet táplált nagynénje iránt. Amint megérkezett, podgyászát a pályaudvaron hagyta, maga pedig egy konflison nagynénje lakására hajtatott. Épen tálalt nénje, amikor betoppant a megrendelt Ödön, kit a legvidámabb hangulatban fogadott, mig ö egykedvűen foglalt helyet egy karosszékbe. „Ismertei valaha csinos leányt?“ „Hogy értsem ezt, Mari néni ?“ „Ugy-e különöset kérdezek? Hadd kérdezzek valami mást Milyen volt az úti társaságod ?“ „No, először én bátorkodom kérdezni, hogy mint mulatott Mari néni utazása alatt?“ „Ah, hát, öcsémuram, arra vagy kiváncsi ? Hát Felső-Gorbótól Szerdahelyig egyedül tettem meg az utat, onnan kezdve pedig egy igen kedves utitársnőm akadt. Elbeszélte élettörténe- és barátnők lettünk. Azt vettem ki a beszédéből, hogy boldogságához csak egy dolog hiányzik és elhatároztam, hogy megszerzem azt neki.“ „Mit! ?“ kérdé Ödön gyanúsan. — Ugylátszik, — gondolta Ödön, hogy egy ravasz nő behálózta ménjét és most orránál fogva vezeti. Nem is lepődik meg, amikor kérdésére e választ kapta: „A pénzt,“ Ödön hátravetette magát egy székbe és iparkodott oly látszatott kelteni, mintha neki az egész ügy közönbös lenne; — igen, szűk a pénz, az az általános panasz, pedig a nélkül nem lehet boldogulni, mondá. „Nos, beszéljen tovább, Mari néni! Szőke, barna, fiatal, öreg?“ „Barna, fiatal és hozzá nagyon csinos.“ „Igazán úgy lenne?“ ingerkedett Ödön. „Én láttam, tudom, mit beszélek!“ „Úgy veszem észre, hogy be akar csapni engem ? Miért nem hagy nekem békét ?“ „Hisz rendes lakásod sincs. És, mint már emlitettem, van még egy ut számodra. Tennék egy ajánlatot.“ „Nos, halljuk!“ „Megházazodhatsz!“ szalasztotta ki hirtelen Mari néni ezen szavakat; azután az ablakhoz ment és virágait kezdte tisztogatni. Ödön zsebrevágta kezét és fanyar mosolygással kérdé; Hát ezért hivatott ide Mari néni ?“ „Kedves Ödön, hallgass meg nyugodtan. Ne tedd szerencsétlenné magad, ne lökd el magadtól az utolsó szalmaszálat. Jegyezd meg: ha nem az én barátnőmet veszed el, akkor egy fillért sem kapsz tőlem és mehetsz, amerre tetszik; tőlem koldusbotra is juthatsz. „Köszönöm a jóakaratot“ feleié Ödön s az ajtó felé indult, de ismét visszafordult és komoly tekintettel nénje felé tartott. Meggyőződése volt, hogy nincs helyén az esze, hisz ilyen furcsán még nem viselkedett. „Nem hiszem, hogy ezt komolyan mondta volna,“ rijakodott Ödön. „Én már megmondtam kit akarok nőül venni és azt nem várhatja, hogy szándékomat, megmásitsam. Ha nekem érteküz-
