Északkeleti Ujság, 1910 (2. évfolyam, 1-54. szám)
1910-03-19 / 13. szám
POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. Előfizetési árak: Egész évre .............................. Félévre ...................................... Ne gyedévre .................... Ta nítóknak egész évre 8 korona 4 „ 2 „ 5 „ Felelős szerkesztő: NEMESTÓTHI SZABÓ ALBERT dr. Szerkesztők : Suták István Csáky Gusztáv. = MEGJELENIK MINDEN SZOMBATON. = Szerkesztőség és kiadóhivatal: NAGYKÁROLY, HÉTSÁSTOLL-UTCZA 12. SZÁM. („KÖLCSEY-NVOMDA“ R.-T. NAGYKÁROLY.) Hirdetések ugyanott vétetnek fel. 1 _____________Nyilüér sora 40 fillér. A nemzetiségi kérdés megoldása. (S. I.) Nem én hozom szükebb körben felszínre lapomban a nemzetiségi kérdést, hanem felszínre hozták vezető politikusaink Tisza István gróf, Jusíh Gyula és Apponyi Albert gróf országos kőrútjuk alkalmával. Érdekes alakulata az időknek. Ezelőtt egy-két évvel még az is hazaáruló volt, aki a nemzetiségekről beszélt s ma Tisza István baráti jobbot nyújt nekik, Justh Gyula szövetkezik a választások esetére a szerb radikálisokkal, Apponyi Albert gróf pedig magyarázza, mentegeti azokat, amiket a nemzetiségiek felfogása szerint nekik kárukra, hátrányukra tett. Ha ez a barátság minden felől csak a választási érdek szüleménye, akkor sajnáljuk a nemzetiségeket, akik felülnek az Ígéreteknek s eszközökké sülyednek valamelyik párt czéljai elérésére, de sajnálom a magyar nemzetet is, mert nagyjai részéről nem volt komoly czélzatu a jogviszony rendezésének kilátásba helyezése, már Dedig ez olyan szükséglet hazánkban, mely annál égetőbbé válik, minél jobban terjed a nemzetiségiek közt a műveltség s minél inkább akarjuk egy fontos, a választói jog kiterjesztését. Véleményünk szerint nem a kerületi helyes beosztás, nagy kiterjesztésnek a plurálitás, mérsékelt census, vagy irni, olvasni tudáshoz való kötése a legfőbb biztositéka a nemzeti supremáczia fenntartásának, hanem a nemzetiségi kérdés helyes megoldása. Ha ez a kérdés meg van oldva, akkor nem szükséges e jognak korlátokat szabni, ha pedig megoldhatatlan, akkor hiába valók a korlátok, a nemzetiségek egész erejükkel, egymást támogatva képesek olyan ellenzéket összehozni, amely gátat vethet a mindenkori bármely választási törvény alapján összehozott parlament működésének. És ezt a kibontakozást minél jobban halászijuk, annál nehezebb, áthidalha- tatlanabbá lesz. A hatalomnak, a tényezővé léteinek még a legkisebb érzete is emeli az emberben a kívánságok, követelések számát, mert tudja, hogy megtagadás esetén ő is tagadhat meg, illetve vethet gátat a megtagadók óhajának. És ez a hatalom nőni fog a képviselők számának emelkedése folytán, akár a mostani, akár bármiféle korlátozáshoz, vagy beosztáshoz kötött választási törvény folytán. Nőni fog, mert — iine a Justh példája — a magyar nemzeti pártok egymással szembeni küzdelmükben kénytelenek már most is igénybe venni a szerb nemzetiségiek támogatását, hogy maguknak a többi pártokkal szemben többséget szerezhessenek. Természetesen a justh párt más kerületben kötelezett a nemzetiségi párt támogatására. Tehát növelni fogják maguk a magyar nemzetiségi pártok. De meg van pártjuknak önmagukban rejlő ereje is. És ezt hiába szépit- getjük, hiába fogják rá az ezzel számoló politikusokra, hogy hazaárulók. A példa beszél s akik ezzel a múltban is számoltak s a jövőben számolni fognak azok a jó magyar politikusok. •— Alig néhány éve, hogy a passiv,<pqy> litikai térről az aktívra léptek a nemze-A* & tiségek — s már is a velük tartó hor- vátokkal együtt 65 tagjuk van benn a képviselő házban. Mi lesz, ha még aktivitásukat szélesebb körben és intensi- vebben . is ki fogják fejteni, — amire pedig lehet elég idejük a mai bizonytalan politikai viszonyok között, amikor a magyar nemzeti pártok erejének legnagyobb részét a hatalom és más érdek- harczok kötik le. A nemzetiségiek ez idő szerinti kizárólagos érdeke csak az, hogy a kiegyezési törvények végrehajtassanak és kibővítessenek a kor viszonyok változásához képest. Ennek eszköze pedig a képviselői szám növelése. Ez pedig támogatás és az akna munka mai lehetősége mellett könnyen elérhető s a vége az lesz, hogy ők kikényszerítik a maguk részére a jogokat velünk szemben A végzet. — Az „Északkeleti Újság“ eredeti tárcája. — Irta: R. A. (Vége.) Szomorúan bánatos napra ébredtem, egy kínosan átvirrasztott éj után. Elvonultak újra, meg újra lelki szemeim előtt azok a sötét, rémitő képek, melyek egy nagy szerencsétlenség közeledtét sejtették velem. Megjelent, illetve feltűnt újra, meg újra előttem egy kép, ott a cserje-erdő közepén parányi kis tavával s egy összetörött gyászos asszonnyal s egy beteges, sápadt férfi arczczal. És mintha a viz, a mely abban a parányi tóban volt, mind abból a bánatos szempárból csepegett volna a kis tó medrébe. Majd megjelent a szyrén, sima, sikamlós testének egy része ronda vizi-posvány palásttal bevonva; már nem volt átlátszó a teste, mint azon a szép, holdvilágos estén. Megborzadtam s megdermesztett a látása. Végül egy éles női sikoltást véltem hallani s ez megszabadított a szörnyű lidércznyomás alól. Mikor fölébredtem, erős főfájást éreztem s annyi erőm nem volt, hogy föltápászkodhat- tam volna, — kinos vergődés volt az egész napom. És úgy volt. — Szomorú valósággá vált az álom. Beteg volt szegény Malvin, beteg nagyón. Hű cselédje, kivel a postát szokta küldeni nekem — tudatta velem, hogy felgyógyulásához nincs remény. Én már régen tudtam, de nem gondoltam, hogy annyira szenved. Összetett kezekkel roskadtam térdre, imádkoztam, kértem, könyörögtem Istenhez, hogy adjon neki csendes nyugtot s könnyű, szép halált. Nem volt már többé nyugtom. A szép nyári éjjek, mik hajdan annyi gyönyört, annyi boldogságot szereztek nekem, sötét árnyékot vontak a lelkemre. Meghallgatta Isten könyörgésemet, nem szenvedett már annyit, könnyű, enyhe nyugtot adott neki s beteges fehér arczán a nagy halványságot, gyönge rózsapir váltotta fel s már enni is tudott. Mennyit imádkoztunk érte uram ! — mondotta a hű cseléd — hogy gyógyítsa meg az Isten. Meggyógyítja — gondoltam magamban — hisz a az megkönnyebbülés a halál iiirnöke, az a csalfa rózsapir pedig a halál rózsája. És úgyis lett. Egy pár nap volt még az övé. Nyugodt, csendes, enyhületes napok voltak ezek a szép májusi hónapnak utolsó napjai. De hamar vége lett, a szép enyhe napokat óriási hőség váltotta fel s a nagy hőség tenger súlyával ráfeküdt az emberek lelkére. Ilyenkor még az egészséges ember is nagyon sokat szenved, a beteg pedig ezerszerte többet. Így volt Malvin is, a nagy hőségben iszonyú sokat szenvedett s nagyon nyugtalankodott. Alig várta, hogy. jöjjön az este s hogy lehűljön kissé a lég. Nyitott ablaknál a végtelennek látszó természetben gyönyörködni úgy szeretett, de a mit ott látott, az csak a herva- dásra, az enyészetre emlékeztette. Végre eljött az este; a nap már rég nyugovóra tért s utolsó csókjával bíborvörösre csókolta az eget. Lassan- lassan hűlni kezdett a lég s enyhe szellő csókolgatta az öreg fáknak fonnyadt leveleit. . . . Nyissátok ki az ablakokat — nyöszörögte halkan — hadd hordja be a szellő azt az édes jázmin illatot. Beszivom mind a tüdőmbe, meglátjátok, meggyógyulok tőle. (Ő értette, tudta, hogy meggyógyul tőle. Tudta, hogy az erős illat segítségére lesz, hogy hamarabb elköltözzön.) Majd oda hívta gyermekeit ágyához s a kisebbik fiúnak göndör fürtjeivel játszadozva mondta: Látjátok ott az égen azt a fényes csillagot? — Szegénykék sok csillagot láttak ők ott fenn az égen, de nem tudták, hogy melyik a kérdezett, rá hagyták, hogy látják. Imádkozzatok érte, hogy áldja meg az Isten, mert az a csillag az én csillagom. Hogy mondta . . . pedig nem az a fényes csillag volt az övé, hanem az a halvány, a melyik egyre távolabb maradt attól a fényestől. Milyen hosszú ut volt már a kettő között. Talán az a halvány el sem éri azt a másikat soha. És milyen halvány, egyre jobban fogy a fénye. Majd újból élűiről kezdte, a mit már elmondott s szüntelenül hangoztatta: Nyissátok ki az ablakot, hadd lássam a csillagomat, ragyog-e még most is? Követi-e még a halvány; avagy elszakadt örökre tőle? Nagyon ki volt már merülve, de azért nézte. Éjszaka volt már régen. A holdnak be- ragyogott mosolygós képe s szürkés sugarai
