Északkeleti Ujság, 1910 (2. évfolyam, 1-54. szám)
1910-12-24 / 53. szám, Karácsonyi melléklet
4-ik oldal. északkeleti újság 53-ik szám. a durva röghöz láncol .... Nekem kell az élet .... Nekem kell az Élet .........! És zre sem vettem, hogy bessurrant szobámba, halkan egy szőke leány. Rámborult és sirt. Bámultam és . . . kijózandtam. Előttem állt a nő 19 éves ártatlanságának konzervatív tisztaságával s panaszkodott lágyan, nagyon melegen, hogy nem szereti senki, szent karácsony ünnepén nem gondolt reá senki. Előttem állt a nő, lesütött szemmel, lehajtott fővel, mint a virág a vihar előtt. Én pedig kipillantottam az éjszakába, és csodálatosan erősnek éreztem magam. Lelkemben nagy melegség, szimpáthia fészkelt. Őszinte sajnálat. De az én vén, pesszimista lelkem nem örült semminek, s nem szárnyalt már vissza a múltba .... Megtépázta a sorsharag . . . Éreztem, hogy megöregedtem .... Nem pihenek már a múltak karácsonyi remineszcenciáin 1.........Megcsapott az élet fagyos szele s nem lesznk többé gyermek soha......... Bu dapest, 1909. december hó 24-én. 11. Fekszem szürke kis szobám ócska pam- lagán. Az idő már éjfélen is túl van. — A néma éjszaka csöndjét csak néha zavarja egy-egy hazabotorkáló kopogó lépése. Csend van ! Nyugodt minden, de én még sem tudok elszunnyadni. Ideges fáradtan nézem a fali szőnyegre felragasztott női arcképeket. Közepén az én mosolygós ördög arcom vigyorog, körötte a szerelmeim és kolléganőim képei mosolyognak, integetnek felém. Elragadnak a múltba. ! Eszembe juttatják az emlékeim .... Tizenhat női arc. — Mind üde, fiatal, bájos leányfejet mutat. Nézem őket hosszan elmélázva s megjelennek előttem a szerelmeim. A csábos Vénusok; ledér szenvedélyes Cleopatrák és az egyszerű, szelíd Theobék. — Mindnek mosolyog az ajka és mind hazudik. Nézem őket, nézem és eszembe jut a múlt minden öröme — minden keserve. Istenem 1 Tizenhat nő közül egy sem értett meg. — Csodálatos, — és mégis szerettek. Szerettek, — de hogy ? Szerettek addig, mig kihasználták az eszem; — szerettek, mig a hátamon keresztül, az én lelki és szellemi tulajdonaim majmolva — célhoz értek, vagy mást előbbre vittek. Szerettek önzőn, számitón — minden lelki szépség, igaz érzés nélkül. Végiggondoltam mindezt, és megundorodtam tőlük. Egy banális, szinte komikus, de annál találóbb ötletem támadt. Ha jelképezni akarnám a nőt, s szobrot állíttatnék nekik, akkor egy pávát tömetnék ki és a fejébe szalmát tétetnék, mint a női nem szimbólumát___ Megérdelné ez a hires, szép gyönge nem. Megutáltam őket! Megutáltam ezeket a tartalmatlan életű emberi állatokat, akik nem egyebek mint feneketlen kéjtarisznyák, kárhozatos pokolküszöbök. Hiszen egész életük üres, nyavalygás, ábrándozás s raffinéria. No az én életembe kevés beleszólásuk van. Megtanított őket ismerni az első csalódás. Ismerem őket. Megismertem a kiismerhetetlen. Némelyikről azt hinné az ember — elég dőrén — az első . pillanatban, hogy ideális, ragyogó szentjános-bogár s rövidesen tapasztalhatja, hogy közönséges összetiporni való féreg. Nem tehetek róla, de utálom mert a szivében poklot, a keblén meg a mennyországot hordja. Elgondolkozom és nagyon fáj, hogy nem látom őket szépeknek, tisztáknak. Fáj, hogy ismerem őket. Irigylem a hívőket. Végigjárattam még egyszer szemem a képeken és önkénytelenül is az a kérdés támadt bennem: — miért csak én tudok szeretni ? Miért nem szeretett engem egyik sem igazán, odaadón és tartósan ? Miért szeretnek mást ? Biztosan nem tudok velük bánni: ? Ez az ! Ennek kell lenni!. . ! Szinte valami megbánásfelét éreztem az előbbi gondolataimért. Végtelen üresnek éreztem a lelkem és ez idegessé tett. Nem tudtam gondolkozni. A fejem fájni kezdett és lázas melegség verejtékezett arcomon. — Felkeltem. Magamra vettem a télikabátom, s aztán sietve kinyitottam az ablakot. Benéztem a holdba. Sápadt arcával kíváncsian nézett szobámba, néha el-elbujt barna felhő palotáiba, mintha az őt ugató kutyáktól félne. Néztem ezt a fénylő korongot, és mintha egy csókolózó párt láttam volna , benne. Az ajkuk forró édes csókban volt összeforrva. Lám még a természet is csúfol, gúnyolódik, hogy irigységre gerjeszen. Homlokom oda támasztottam a hideg ablakpárkányra és azon vettem észre magam, hogy könnyeim lassan peregnek végig arcomon. — Hát engem már nem szeret senki ? Hát olyan érthetetlen lény volnék. ? Odamentem a képekhez és mint valami gyerek elkezdtem sorba czirógatni, csókolni őket. — Beszéltem hozzájuk és olyan hidegen mosolyogtak. — Egyszerre csak a kezembe akadt egy kis egyszerű, kopott gyorsfénykép. Néztem hosszan azokat a szép fekete szemeket. Azt az apró kis ajkat és a két csöpp kezet. — Etelka volt. — Kimondhatatlan jó érzés szállott meg. Meg voltam vigasztalva. Ez az egy szeretett. Nagyon szeretett. Meg amikor utólszor láttuk egymást, még akkor is biztatón mosolyogott, csacsogott és erősen megszoritotta lázas kezével az én kezem. — Szegény kis Etus. — Azóta már szép gyönge teste elrohadt az anyaföldben. Nyugodjék meg lelked szegény elhervadt virág 1 Éreztem most egy mondás igázságát . . . . végtelenül éreztem. „Akit életében csak egyszer szerettek, annak, nincs oka panaszkodni az élet ellen.“ Szatmár, 1910. április. Ifj. Baghy Gyula. Régi árnyak. Mit énekeljek, mit daloljak én, Midőn körültem minden oly sivár ?! — Lelkem csak akkor tud vidulni már, Ha ábrándozni múltba visszamén. Kihamvadott szívemben mind a fény . , . Kihalt az érzés . . . messze tűnt a nyár. Hideg szivemre élvezet ha vár, Csak ott lelem fel azt a múlt ölén. Csak ott vidulok annak képzetén. A múltba óhajt vissza csóksovár Ajkam, midőn az élet oly sivár . . .. Erről tudok csak énekelni én. Huss év után. A vén hársfák közt merengve járok . . . Elém röppennek régen elejtett Szétdult remények, megtépett álmok, Miket a múlt még nálam felejtett. ... A vén hársfák közt valakit várok. Várok valakit, hátha visssajön, Bár jól tudom, hogy messze-messze jár. Hiszen csókjára pirkadt oda fönn, S most bucsucsókot int a napsugár . . . Várok valakit mégis epedőn. . . . Húsz hosszú évnek ábrándképeít Ki hozza vissza még egvszer nekem. Hátha felcsillan még egyszer a hit, Amíg lankadt szivemmel kergetem Húsz hosszú évnek ifjú álmait. Egy régi dal. Elálmodozva csöndes éjeken Minden valónál édesebb nekem, Mikor fülembe cseng egy játszi dal 'Sejtelmesen szelíd hullámival. E dalnak szárnyain élőm be jő Az ábrándokba ringató idő, Mely életünk útját jó kedvibe, Jó illatú virággal hinti be. Eszembe jutsz te bájos, tünde múlt, Melyben szivem még szűzi, szende volt, Melyet magamtól eldobtam bután, Hogy más utón haladjak — más után. Ekkor, mikor szivemhez bánat ért, Hitem kárpótolt szenvedésemért. S egy szőke lányka képzelt csókjain Melengettem fel dermedt tagjaim. Most meg ... ha kétkedés hulláma hány, Révpartra nem visz sem hit, sem leány. Sivár pusztában állok, mint bokor, Mit szélvész karma megtép s eltipor. Óh mennyiszer megizleltem a kint!' Gyermekreményim porba hullva mind . .. Remélni sem mezek már oly tavaszt, Amely szivemben is kedvet fakaszt. .,. Mi lesz velem ? magamtól kérdezem: S egy-egy leomló könnyhöz ér kezem . . . Megkönnyezem, mit úgy szerettem, itt; Gyermekkorom bűbájos álmait. Nagy István. Karácsonyi vásár. Aki karácsonyra játékot, karácsonyfadíszt, képeskönyvet óriási választékból, szépet, olcsón akar venni, az szerezze be POLITZER IGNÁCZ férfi- nőidivat-, játék-, kézimunka és rövidáru üzletében Nagykárolyban, Hadnagy Ignácz ur házában. Mí/k ¿Ék Mf/ji Mf/í Ék. 0/k sjjlfe Mik Mik NÉVJEGYEK a legszebb kivitelben készülnek a „Kölcsey“-nyomda t-'Cí részvénytársaságnál NAGYKÁROLYBAN, Széchenyi-ntcza 20. szLegjutányosabb árak. w W # # # # # # # # w Í0 (spÜ <sF *8* fe. (Z&tíí> fp- *30
