Északkeleti Ujság, 1910 (2. évfolyam, 1-54. szám)

1910-12-24 / 53. szám, Karácsonyi melléklet

2-ik oldal.

ÉSZAKKELETI ÚJSÁG.

53-ik szám.

amely megdolgozza ezeket a földeket és kiaknázza a bányákat. A harmadik a fellaláló ész, amely nemcsak felfedezi a természet titkait, hanem megfelelő eszközöket fedez fel és csinál meg. És a negyedik, amelyre pedig nem valami nagy súlyt fektetnek, amely azonban nem ke- vésbbé fontos a többinél, — az erény...

— Amely abból áll, hogy ha adnak egy pofont jobbról, odatartom a bal arcomat, hogy ott is megüssenek — szólt közbe idegesen az egyik.

— Ez már a rendkívüli erény, én azonban csak a rendes erényről beszélek, amelyhez hozzátartozik a kitartás, takarékosság, előzékenység, igazságosság . . .

— Gyávaság, — mormogta a másik kettő.

— A bátorság, kérlek benneteket, a bátorság, amely, ha kell, semmitől sem fél: sem a tüztől, sem a víztől, sem a pokoltól, sein a haláltól. Bátorság, amely képes mindent meggondolni, mindent megbírálni, mindent métle- gelni és mindent keresztül is vinni . . .

— Még mindig nem kaptunk választ a kételyeinkre ...

— Rögtön válaszolok. íme : marad a magyarságnak három legyőzhetetlen erőforrása: az energikus munka, a teremtő tudás és az erény. S ezekkel nemcsak, hogy el nem vesznek, hanem még a civilizáció magasabb fokára emelkednek . . .

János az órájára nézett.

— Bocsássatok meg — szólt — valami halaszthatatlan dolgom van.

— Én is megyek, — szólt a másik, — ugy-e László megbocsátasz. Különben még találkozhatunk este 10 órakor. Ott leszek azon a büvészestélyen, a hol az a bizonyos Aham- kara . . .

— Úgy! Az az indiai sarlatán? — kérdezte János.

— Ha megnézem, akkor megmondom neked, hogy sarlatán-e. Úgy hallom, ho ;y ez az ember leolvassa az embere« gondolatait, keresztüllát a falakon, beszél a múltról és a jövendőről. Sőt azt is beszélik róla, hogy fel tud emelkedni a levegőbe, eltűnik és megjelenik a zárt helyen is . . .

— Szóval valóságos ördög, — nevetett a másik kettő.

— Ó bár csak az volna, — szólt aztán komolyan László fenyegetőleg emelve fel a kezét. — Eladnám neki a lelkemet cserében a hatalmáért és akkor . . . majd elbeszélgetnénk az osztrákokkal! . . .

— Talán a munkáról, a tudásról és az erényről, — szólt közbe epésen János.

A harmadik jóízűen elnevette magát, azután komolyan felelt:

— Tudom is én? Talán a te eszméidről is: dinamitról, koleráról, dögvészről . . .

— Ember, hát odaadnád ezért a lelkedet a sátánnak ?

— Ugyan ne heveskedj, — csitotta Jánost a harmadik. — László van olyan jó politikus, hogy csak azt adja oda, ami nincs, olyannak, aki nem létezik.

János és a másik felálltak és öltözködni kezdtek.

— Hát itt hagytok ? kérdezte szomorúan László.

— Maradj itt, — felelte János, — olvass egy kis újságot. Egy fél óra múlva már jönnek a többiek. Hátha fogsz hallani valami jobb tervet.

— Az erény ápolásáról, — mormogta a harmadik megbiccentve a kalapját.

*

* *

László magára maradt a félig nyitva hagyott teremben. Kezébe vette a Matin legújabb számát, de nyomban félre is tette. Nem volt türelme olvasni. Úgy vette észre, hogy a terem félhomálya valami titokzatos, különös hatással van reá; mint valami távoli zugás, szűrődött be hozzá a többi vendégek beszélgetése. A tiszta fehérbe öltözött turbános pinczérek úgy vonultak el körülötte, halkan, majdnem láthatatlanul, mint valami árnyak. Az előbbi beszélgetéssel nem volt megelégedve. Azért jött Pá- risba, hogy valamit kitaláljon a többiekkel az osztrákok ellen

Csakhogy mindjárt teóriákba ütközött. Az erényt kezdte maga is gyöngének találni a harchoz, a másik fegyver pedig méltatlannak tűnt fel előtte.

Gondolta magában:

— Tegyük fel, hogy az összes osztrákok megérdemlik, hogy kiirtsuk, kipusztirsuk őket. De honnan vennénk elég embert és pénzt ehez a munkához? Különben Európában talán lehetne elég embert kapni, akik orgyilkos módra készek lennének pusztítani mindent és irtani mindenkit, még az ártatlanokat is.

Amint eddig jutott gondolataiban, úgy érezte, mintha jobbról, valami hűvösség csapta volna meg. Kinézett á sürü fátyolon keresztül, amely az ablakon volt és úgy vette észre, mintha az ablak közelében valami homályos emberalak huzódotí volna lassan előre.

Visszaült és folytatta a gondolkozást.

— De szép idők is voltak azok, amelyekről a mesék beszélnek! Mikor az ember eladhatta lelkét az ördögnek s kapott érte cserébe mérhetetlen kincseket, sokáig tartó ifjúságot . . . önmagától repülő szőnyeget . . . láthatatlanná t-*vö sapkát . . . önműködő botot, nem is számítva a démonokat, amelyek minden parancsot szolgálatra készen lestek . . . Hej, de jó volna ma is a láthatatlanná varázsló sapka, az önműködő bot, de még önműködő kard is! . . .

Egy fehérbe öltözött szolga lépett a terembe és tálcán egy névjegyet tett eléje az asztalra, aztán nesztelenül távozott.

Az ajtónál visszafordult:

— Az az ur itt van a jobbolda’i teremben, — szólt a lefátyolozott ablakra mutatva.

László ránézett a névjegyre és elolvasta : „Iswar Ahamkara“.

— Ahamkara ? — ismételgette gondolatban és iparkodott visszaemlékezni. — Nini, hisz ez az az indus bűvész, akiről János beszélt . . .

Elcsodálkozott s egyben nagy kíváncsiság fogta el; kedve volt megnézni a csodatevőt. És bár a meghívás elég eredeti volt, felkelt és rövid habozás után átment a szomszéd terembe, Egy színész módra borotvált férfit talált itt. Csupán keskeny, fekete szakálla volt meg. Ajkai vékonyak, homloka magas és előre dőlt. Szemeiben valami szokatlan hatalom lakott; nem volt ijesztő, sőt nyugodt, de ha szemébe nézett az ember, érezte, hogy nem lehet reá támaszkodni, épen annyira nem, amint nem lehet puszta mellel megállítani a mozdonyt, ha még olyan lassan siklik is előre.

— Hallottam az urak beszélgetését — szólt Ahamkara franciául s egy kerevetet mutatva Lászlónak.

— ön ismeri a magyar nyelvet? — kérdezte László.

— Ismerem az érős vágyak nyelvét. Azonban uraságod téved, ha azt hiszi, hogy a lelket el lehet adni. Csak el lehet zálogosítani, még hosszabb időre is, természetesen olyan feltételek alatt, amelyek megfelelnek az elzálogosító óhajtásainak,

Ahamkara a szájába vert egy kígyózó nargilés csövet és néhányszor szippantott belőle.

A termet émelygős illatú, kékes füst öntötte el.

— Szeretné-e Ön megcsinálni a nagy bosszút és érte zálogba tenni a lelkét? Én ezt megértem és meg is tudom csinálni, — szólt az indus. — Ön bizonyára kiváncsi a feltételekre ?

László felelni akart valamit, de a szó torkán akadt és csak olyan hangot tudott kiadni, mintha zokogást akarna elfojtani.

— Képzelje el — folytatta Ahamkara, — hogy Ön tulajdonosa, mondjuk egy gyümölcs- fán?k, amely hoz Önnek évente, teszem azt, egy frankot. Ön bérbe adja nekem ezt a fát, mondjuk száz millió évre és azt kívánja tőlem hogy bérösszeg fejében fizessek ki Önnek száz millió frankot húsz év alatt. Én belemegyek, átveszem a fát százmillió évre és fizetek Önnek évenként húsz millió frankot készpénz, föld, szolgálat, különböző eszközök és anyagokban és végül, ami a legfontosabb, különböző tanács és segély alakjában . . .

— Miféle fáért? — kérdezte László fojtott hangon.

— Ez a fa az Ön lelke, amelynek értékét simbolikusan egy frankra becsülöm, amely azonban az én kezeimben százszorta, sőt ezer- szerte többet érhet. Csakhogy ez már az én dolgom.

— Öt millió frank évenként! — suttogta László.

— Ez csak simbolikus érték, — szólt közbe az indus. — Ne tegyünk nyomatékot a szavakra. Szóval adok Önnek húsz évre olyan hatalmat, amilyennel nem rendelkezik semmiféle király, semmiféle ország. Hatalmat, amely- lyel egész nemzetnek okozhat rettenetes károkat .. . Ön pedig ezért korlátlan hatalmamba bocsátja a lelkét százmillió évre, tehát nem örökre, alig az örökkévalóság kezdetére. Nos, áll az alku ?

— De ... hatalmamban lesz jót is tenni ? . . .

— Csak egyeseknek és csak olyanoknak, akik a bosszú müvében segítségére lesznek. Az ellenségeket, sőt a semlegeseket is csak szerencsétlenség érheti az Ön kezéből, — felelte Ahamkara.

Az indus ismét szippantott néhányat a nargiléből s a termet újból megtöltötte az émelygős, nehéz füst. Lászlónak nehéz lett a feje; rátámasztotta a kezére és gondolkozott . . . gondolkozott . . . Aztán hirtelen ránézett az indusra és határozott hangon igy szólt :

— Áll az alku! ... Áll az alku! . . .

Ahamkara kivett a zsebéből egy ezüst

medalliont és odaszoritotta a László homlokához. Ez úgy érezte, mintha egy mérhetetlen villámot pillantana meg, utánna pedig rettentő éjszakát . . . Egy perc múlva azonban már visszanyerte az eszméletét.

— Már hozzám tartozol százmillió évre, — szólt az indus. — Húsz évre azonban adok olyan hatalmat, amelylyel tetszésed szerinti mértékben árthatsz nemcsak az egyes embereknek, hanem egész nemzeteknek is. És most egy kötelességemnek teszek eleget, amikor megmutatom neked a jövőt.

— Azt, amelyet én fogok előidézni — kérdezte teljes nyugalommal László.

— Nem. Azt, ami lett volna, ha te nem avatkozol bele a világ forgatagába.

— És azon semmit sem lesz módomban változtatni ?

— De igen. Sőt épen azon célból fogod megnézni, hogy tudhasd, hogy a szándékaidnak megfelelőleg mit és hogyan kell megváltoztatnod De csakis rosszabbra változtatni! . . . És most — tette hozzá egy fényes tárgyat huzva ki oldalzsebéből — nézegessél egy kicsit ebben a tükörben . . .

*

* *

Míg Ahamkara, szemeit félig behunyva, szívta a nargilé füstjét, László az asztalra támasztotta a kis tükröt és figyelemmel nézegetni kezdte. Eleinte csak a terem visszavert falait s a helyiségben levő lámpákat látta; lassanként azonban elnomályosodott ez a kép s aztán egészen eltűnt, a helyét pedig László előtt ismeretlen képek és szereplők foglalták el . . . Úgy vélte, hogy valami újfajta kinema- tográfot néz és hogy valaki, aki mögötte áll, vagy tán benne van, halk, suttogó hangon magyarázza neki a -képeket.

Egy ideig még a jelenben mutatkoztak a képek. Látta Magyarország elnyomatását minden vonalon, látta a nemzet jobbjainak üldözését, végignézte a vértörvényszékeket, belepillantott a kufsteini börtönökbe és indulata most még jobban lázongott Ausztria ellen.

Azután eltűntek ezek a képek. Látott helyettük egy fényes koronázást. Magyar királyt koronázott a magyar nemzet. Megnézte a királyt. Szinte megtántorodott. Habsburgot koronázott meg a magyar nép. 48 után, az aradi 13 után, annyi vér, annyi sóhaj, keserűség után egy Habsburgot ültetnek éljenriadallal Szent István trónjára ! Szeretett volna felugrani, ordítani, ezer darabokra törni az átkos tükröt. De mozdulni sem tudott. Hang nem jött ki összeszorült torkán. Csak nézett-nézett tovább üveges szemekkel, amelybe valami varázslat belefagyasztotta a keserű könnyeket . . .

Újabb képek. Látott magyar parlamentet. Látta kifejlődni a magyar népet s látta az értelmiség oly magas fokán, amelyet megbámult a világ. Látta, hogyan vezeti a magyar nép a vén Európát a civilizáció uj, eddig ismeretlen tájai felé, hogyan világit a magyar ész találékonysága az egész világon. Látott mesébe illő találmányokat, látta az embert, amint uralja a levegőt és minden elemet; a nagy mindenség összes titkai feltárultak előtte. S mindenütt magyar kéz vonta el a szem elől fátylat, minden dolognál magyar ember volt