Északkeleti Ujság, 1910 (2. évfolyam, 1-54. szám)
1910-12-17 / 52. szám
2-ik oldal. ÉSZAKKELETI ÚJSÁG. 52-ik szám. szagon iassan tör magának' utat, különösen midőn ez erkölcsi javakról van szó, de bizzunk a fejlődésben, hogy Nagykárolyban s eljutunk oda, hogy a városházán az erkölcsöket sikerre! lehessen védelmezni. A Kölcsey Egyesület választmányi ülése után. A folyó hó 10-én tartott választmányi ülésen a megjelentek nagy csodálatára, váratlanul lemondott \iselt tisztségéről Cseh Lajos ügyvezetö-alelnök s utánira sorban a piarista tanárok, Klacskó István, az irodalmi szakosztály elnöke, és jegyzője Braneczky József, valamint a társadalmi szakosztály jegyzője Szentiványi Béla. A megjelent választmányi tagok közül Roóz Samu, Somossi Miklósné és Fürth Ferenc arra kérték a lemondókat, hogy lemondásukat egy újonnan összehívandó választmányi ülésre tartsák fenn, ha már elhatározásuk megváltozhatatlan, mert a csekély számban megjelentek egy ily válságos fordulatért a felelősséget nem viselhetik. A lemondok engedtek a kérelemnek s most a helyzet az, hogy vagy sikerül az egyesület tagjainak rábírni őket tisztségük megtartására, vagy nem. Ha sikerül, ösmerve a lemondok munkásságát és fáradhatatlan tevékenységét, a Kölcsey Egyesületre nézve nyereség leend, ha nem, úgy az feltétlen veszteség lesz. A kérdés az, hogy az alelnököt mi vezette a lemondásra, mert hisz a többi lemondás csak következménye volt az alelnöki lemondásnak. Egyesek emlegetik a hírlapi támadást, melyet a Közérdek cimü lap intézett ellene, masok mást. A „Közérdek“ cikke s az ezekhez hasonló okokra való visszavezetés azonban, azt hisszük, csak tapogatózás a sötétben, mert nem hinnénk, hogy egy nyilván indokolatlan támadás egy nem épen elsőrendű lap részéről valakit rábírhatna arra, hogy elhagyja azt a helyet, melyen évek során j közmegelégedéssel állt meg. Azt hisszük, az ok más s talán ennek az oknak megszüntetése rábírná a lemondó tisztviselőket viselt tisztségük megtartására. Mi az oki t a politikában, ennek fordulatában látjuk. A lemondó tisztviselők, azt látják, hogy az újabban hatalomra került politikai faktorok nem támogatják úgy az egyesületet, mint akinek senkije sincs már ezen a földön. A férfi pedig még egyszer végig sétált a tengerparton s átkozta a véletlent, amely újra útjába hozta azt, aki elöl futott; azután haza ment ő is, eloltotta a lámpát, rákönyökölt az asztalra és sirt, hogy a szive majd megszakadt. Másnap az asszony nem mint egyik étterembe se, hanem szobájába rendelte fel úgy az ebédet, mint a vacsorát. De csak egy napig birta, azután felül kerekedett benne a vágy és vitte-vitte, maga sem tudta hová. Ó most már nem csak a szerelme vitte, hanem egy sokkal erősebb érzés : női büszkeségét látta megsértve, s ezt megtorlatlanul hagyni nem lehet. — Vagy a lábamnál fog fetrengeni, megalázva, vagy megölöm. Igen, megölöm. Nekem most már úgy is mindegy! S mig ezeket gondolta, azon vette észre magát, hogy ott ül, ugyanazon a helyen, ahol az a végzetes találkozás történt. Hanem az, akit keresett, az bizony nem ült ott. Az már akkor ki tudja, merre járt. De annál az asztalnál ugyanekkor, egy gyönyörű idylli jelenet játszódott le. Egy fiatal házaspár ült ott s vacsoráztak bizalmas kettesben. Az asszonyt e? egy kicsit bosszantotta. Azok zavarták. Mert bármennyire is veszedelmes volt a terve, szeretett volna egy kicsit elmerengni. Oda akarta képzelni megszökött lovagját, segy kissé beszélgetni akart vele. De azok bizony maradtak, s nem igen törődtek vele. Sőt nem is zsenirozták magukat, sem ő előtte, sem pedig a nagyközönség előtt. Első tekintetre bárki is észrevehette, hogy azok, nász-utazók. Csakhamar rá jött erre Csanádiné is, és akkor újra felujult emlékében minden. Eszébe jutott az ő nászutazása is. Bizony, az nem volt ilyen intim. Abból bizony hiányzott minden közvetlenség, minden meghittség. mint az várható volna, különösen erkölcsileg nem s csupán azért, mert annak élén más politikai nézeten levők vannak. S ha ez igy van, úgy a lemondóknak talán igazuk van, működésűket rósz szemmel nézetni nem akarják, a helyet átadják, felkínálják a mai hatalom embereinek, vezessék ők a város társadalmát az iiodalom és a művészét utjain. Ámde amily helytelen egy irodalmi egyesületben a politikai irányzatokat nézni s ebből a szempontból elzárkózni egy szép célú egyesülettől, ép oly helytelen a lemondok részéről is az, hogy félreösmerhetlen hivatottságukat alárendelik, hogy úgy mondjuk, hiúságuknak s megválnak attól az egyesülettől, melynek mindenki által elösmert erős oszlopai voltak. A társadalom nem azt kívánja tagjaitól, mikor tagjai által és bennük emelkedni akar, hogy egy személy, vagy kisebb érdekkör elfordulása oka legyen hasznos működésük beszüntetésének, hanem azt, hogy mindenki oda álljon, ahol érzi, miszerint a köznek használni tud. S ha a lemondó alelnök és irodalmi szakosztály elnök ezt érezte, amikor a vállalt tisztséget elfogadta, s érezni fogja, hogy az egyesület többi vezetői elösmerik a betöltött helyre való hivatottságukat, akkor nem hisszük hogy félre állnának anélkül, hogy ne éreznék a felelősséget az irányban, amit ezen tettükkel az egyesület és a város társadalma ellen elkövetn n.k. Mi bízunk a következő választmányi ülésben, amelytől elvárjuk, hogy politikai tekintet nélkül teljes számban összejön, hogy a lemondóknak megjelenésével ily irányban is elégtételt adjon, s hiszünk a lemondókban is, hogv a közjó előmozdítása iránti kötelességből kifolyólag viselt tisztségüket társadalmunk nívójának emelése végett megtartják.. Suták István a „Kölcsey egyesület“ titkára. A konviktus. A konviktusról, Nagykároly eme régi vágyáról immár úgy beszélhetünk, mint teljesen perfekt dologról. Amit ennek a megteremtéséhez néhai jó öreg direktorunk, Hám József | megkezdett, azt a gimnázium jelenlegi agilis igazgatója és az ügyben buzgólkodó társai rövid pár évi kitartó munkával fejezték be. Ma pedig már építés alatt áll a konviktus emeletes épülete. Áz eszme tehát megvalósult. A konviktus Nagykároly városra nézve igen fontos intézmény. A gimnázium, mely az utóbbi évek alatt hanyatlani látszott, ismét fel fog lendülni, rőt előreláthat lag paralell Csanádi nem volt hozzá ilyen gyöngéd, és ő is sokkal tartózkodóbb volt, mint ott annál az asztalnál az a boldog nő. Hogy ő ennyi ember szeme láttára megfogta volna a férje kezét és simogatni, czirógatni merte volna. Nohát, azt még elgondolni is bűn! Ők bizony akkor nem is mutatkoztak nyilvános helyen. És milyen szódán, milyen fanyar volt Csanádi, még a „mézes“ heteken is. Azok meg, hogy beszélgetnek, nevetgélnek, majd megeszik egymást a tekintetükkel. Elgondolkozott hosszan, nyugodtan, legyőzni készült nagy felindulását s kezdte tisztán, megfontoltan mérlegelni a dolgot. Legelőször is ezt mondta önmagának: — Álapjában véve nem is tudom, hogy voltaképen mi fűz engem az uramhoz. A jobbik esze ezt mondta neki: Van egy kis lányod. Igen egy kis lányom. De mikor még kis lányom nem volt, mi fűzött hozzá ? Az előbbi hang megszólalt: Mi ? A nagyra vágyás! A gőg! A büszkeség! S talán a „csillogó“ uniformis. Az asszony védekezett: Nem, nem. Ez nem igaz. De aztán hozzá tette : Talán mégis, ez az utóbbi igaz. Milyen más ember volt akkor, mint huszár kapitány. Hogy bolondultak érte a barátnői is. S ez hizelgett hiúságának, hogy a daliás hapitány választása ő reá esett. Nem gondolkozott, mikor megkérte a kezét. Mit felelhetett volna egyebet, mint ezt: „Igaz. hogy Ígéretem már máshoz köt, de ez nem akadály, ha maga aharja, Géza.“ És hozzá ment, anélkül, hogy előbb a szivével beszélt volna. Az a másik látszólag megnyugodott. Talán nem is szeretett — gondolta Margit. Boldog volt. Ő ezt igy álmodta . . . osztályok létesítését fogja szühségessé tenni. Ez pedig igen sokat jelent a városra nézve gazdasági szempontból. Felszívja a vidéket, idehozza esetleg azokat is, akik a konviktus intézménye nélkül gyermekeiket nem járatnák a nagykárolyi gimnáziumba. Ez egy uj fokot és pedig ens fokot jelent Nagykároly város forgalmára nézve is, ami ismét rendkívül fontos egy város megélhetésénél és boldogulásánál. Nagykároly város közönsége eddig is sokat adózott már a most megvalósult eszméért s épen ezért meg van a reményünk arra, hogy pártfogását ezentúl sem fogjaattól megvonni. Mert korántsem szabad azt hinni, hogy a konviktus felépítésével már minden el van intézve. Most jön még egy óriási kiadás, melyet a berendezés és mindennel való felszerelés okoz. Hogy pedig modernül és minden kívánalomnak megfelelően legyen berendezve a konviktus, ez bizony még nagy anyagi áldozatokat kiván. Valószínűnek tartjuk, hogy a gimnázium ifjúsága eddigi szokásához hiven, ezentúl is fog még ünnepélyeket rendezni, melyeknek jövedelmét a konviktns czéljaira fordítja. Ez azonban nem elég. Még egy olyan felbuzdulás a közönség részéről, aminőt eddig is, néha kisebb és kevésbbé fontos eszméknél volt módunkban csodálni, még néhány nagyobb adomány azok részéről, akiknek módjában van ilyenre költeni s a néhány fillérekből álló kis- adományok nagy sorozata, azoktól, akik sokat nem adhatnak, de a tőlük telhető keveset szívesen adományozzák a nemes czél teljes és végleges keresztülvitelére, s akkor a nagykárolyi gimnázium konviktusa, mint városunk közönségének nemes, áldozatkész, hatalmas jóindulatának ékesen szóló bizonyitéka fog büszkélkedhetni és hajlékot, gondozást és módot a tanuláshoz nyújtani azoknak, akik e nélkül nem tudnák tanulmányaikat befejezni. Nem vagyunk ugyan értesítve, de valószínűnek tartjuk, hogy a gimnázium igazgatósága, mint minden évben, úgy ez idén is gyűjtő iveket fog szétosztani a diákok közt akik aztán ezekkel elindulnak házról-házra, kérve az embereket leendő diákpajtásaik segélyezésére. És mi is arra kérjük a jó lelkű embereket, ne utasítsák el ezeket a kis diákokat, hanem adjanak nekik valamit. Annyit, amennyit. Hiszen azok a kis diákok a konviktusnak szóló ajándékokat, ha még olyan szerény is az ajándék, sokkal nagyobb örömmel fogadják el a gyűjtés czéljaira, mintha nekik maguknak ajándékozná azt a közönség. De aztán jöttek a csalódások. Csanádinak két év múlva le kellett mondani tiszti rangjáról. Szerencsére jó hivatalt kapott, s volt némi vagyona is. Hanem attől a percztől kezdve, ahogy az egyenruhát a polgárival cserélte föl, a mystikus varázs szerte foszlott. Margit úgy vette észre, hogy a férje tiz esztendővel idősebb. Ez a tapasztalat teljesen kiábrándította. De csodálatosképpen régi szerelme tárgyára nem is gondolt soha, ama végzetes napig, amikor a szalonban takarított s a fénykép a kezébe került. Annak a fényképnek létezéséről már nem is tudott; vagy ha tudott is, már rég elfelejtette. Merengéséből a fiatal házaspár távozása ébresztette fel. Irigykedve nézte, mint bújnak össze s milyen boldogan sietnek fészkükbe. Nekik az fészek volt. Nász-utazóknak egyre megy, ha idegenben vannak is. Ő is fizetett és ment. Azután minden este elment abba az étterembe s ha a sarok-asztal el volt foglalva, világért sem ült volna más asztalhoz, inkább elment haza. Végre elérkezett a hazatérés ideje. Az ura eljött érte és haza vitte. Legelső dolga az volt, hogy megnézze a fényképeket, mit csinálnak azok. Á doboz üres volt, a képek hiányoztak. De hova lettek ? Bizonyára a férjem észre vett valamit s az tette el láb alól őket! — Jó — mondta az asszony s olyat ütött a dobozra, hogy az össze törött. Azután még ezeket mondta: — Eddig csak ez a kép volt a házi barátom, csak ezzel csaltalak meg, Csanádi Géza. De most már félj tőlem, most már vigyázz, mert jaj neked, ha valaki fölkelti a bennem szunnyadó szenvedélyt! (Véged
