Északkeleti Ujság, 1910 (2. évfolyam, 1-54. szám)
1910-02-05 / 6. szám
2-ik oldal. ÉSZAKKELETI ÚJSÁG. 6-ik szám. Ausztriához való viszonya mellett ez egy szinte nehéz kérdése hazánknak, melynek megoldása egy kiváló államfér- fiut tételezne fel és tenne szükségessé. Vájjon akad e ilyen ? Lefújt bucsuzás. Falussy Árpád főispán ur a f. hó 10-én tartandó megyegyülésen tervbe vett bucsuzását Budapestről táviratilag lefújta. Könnyű kitalálni, hogy az utóbbi napokban felmerült azon kombináczió, hogy Khuen a Kossuth párttal is paktálna, kelti a megmaradás reményét a főispán urban. — Rossz néven venni nem is lehet e szalma- szálbakapaszkodást oly egyén részéről, kit a főispáni állásból való kicseppenés a semmiségbe sülyeszt le. Daczára annak, hogy Khuen- től a legnagyobb baklövés sem lepi meg az országot, azonban ilyen képtelenség, mint a Falussy megmaradása, azt hisszük még sem fog bekövetkezni. Falussyt elismerhették magok felett állónak, sőt dicsőíthették a 48-asok, a Tisza pártnak tagjai azonban nem olyan felfogású emberek, hogy azok fölé egy Falussyt, egy a hatalomért mindenféle politikára kapható egyént helyezni lehetne. Elmúltak már azon idők a midőn Falussyról informátiót csak Falussy adott. Látványossággal azonban szegényebbek nem lettünk, csak másban lesz részünk. A nemzeti felhívással összekötött nagy bucsuzási jelenet helyett, melyet szép és dicső lett volna a Majos Károly védőjétől, a quotaemelő Kossuth katonától hallani, most a justh mellett három bankgyülésen tüntető ugyanazon Falussy Árpádtól előterjesztett Khuen iránti bizalmi javaslat lesz előadva. A műsor változás azt hisszük nem csökkenti a telt házra való kilátást. Két hangverseny. Irta : Bébé. I. E hó 1-én 8 órai kezdettel tartotta meg a helybeli izr. nőegylet hangversenynyel egybekötött teaestélyét. Hetekkel ezelőtt ha két ember összekerült, egyébről sem beszélt, mint ezen estély nagyszerűségéről; hogy milyen féazt visszhangozta, amit oly régóta nem hallott már: Kismama! Ezt a mosolyt érezte meg az az erős, piros ajkú, göndörhaju ispán is, aki szemben ült az ebédnél a Kismamával, s éles fekete szemével majd elnyelte a finom kis alakot. A háziúr Kis Árpádnak mutatta be ezt a napbar- nitotta szép fekete fiút, mint régi pártfogoltját, aki nála van ifjú kora óta, s ezentúl is az ő vendégük lesz állandóan. Ez a körülmény ugyan kissé nyugtalanította a leányt, mert amilyen bizalmat gerjesztő volt a háziúr fáradt, szomorú szürke szeme, époly vad volt ennek a szilaj pusztai fiúnak az égető, sötét tekintete. S talán nem oknélküli volt ez a sejtelemszerü félelem! * * * Egy éve múlt el már azóta, hogy a gyöngédkezü, áldott Kismama odakerült a két árvához, a párjavesztett szomorú emberhez, meg a vézna, nagyszemü gyerekhez; és milyen csodát müveit azóta. A fáradt ember vígan, jó kedvvel járt a gazdaságban. A sápadt, hallgatag gyerekből gömbölyű arcú, kacagó, pajkos kisleány lett, s a ház, amely a pompa és gazdagság dacára is árva és rideg volt, mintha egy kis paradicsommá változott volna át, a mióta fölötte őrködött a Kismama napsugaras szeme. S ez a napsugár egyforma üdén, melegen beragyogott mindent s csak akkor lett tétova és csodálatosan csillogó, ha egy-egy vacsora vagy ebéd alkalmával belekapcsolódott egy vad, eszeveszett, szerelemittas tekintet, a melyik könyörgött, kérdezett, fenyegetett . . . Ez a sötét tekintet volt az oka annak, hogy amikor Gerőfalvi Károly megkérdezte tőle, — akar-e az Annuska végtelenül szeretett, igazi, édes Kismamája lenni, — azt felelte könnyes, lesütött szemmel: „Ma reggel óta menyasszonya vagyok Árpádnak . . .!“ A nagy ember melléből feltört egy nehéz sóhajtás, nyes lesz, hogy kifog szerepelni stb. stb., hogy pedig tényleg milyen volt, azt az alábbiakban próbáljuk az érdeklődőknek tudtára adni. A műsort Melinda László dr. felolvasása nyitotta meg, melyet a legjobb akarattal sem lehet sikerültnek neveznünk ; minden erejét arra használta fel a doktor ur, hogy szellemes legyen s éppen az erre való törekvéssel ütötte agyon tartalmatlan felolvasását. Ezt követte Váczi Jolánka zongora játéka. Mint mikor a fákat ledöntő és szivet-lelket megrázzó vihar után ki süt a nap s a lehullott eső következtében üditő párával tellik meg a levegő, úgy hatott reáuk az elébb méltatott felolvasás után a bájos kis művésznő játéka. Végtelen szerény és kedves megjelenésével lebilincselte az egész hallgatóságot. Wagner „Lohengrin“ operájából játszott néhány melódiát zongoraátiratban oly kifogástalan technikával és előadásban, hogy annak légies hangjai olyan lelki állapotba ragadtak bennünket, hogy e tündéri dráma, mely a nagy ormantikus szerzőt oly bájoszene megírására inspirálta, teljesen magunk előtt láttuk s az ujjai alól gyöngyszemek gyanánt kipattanó hangok összhangzása az élvezetek legmagasabb sphaerájába ragadták a hallgatóságot. A műsor következő pontja Komái Berta „színművésznő“ vendégjátéka volt. Leadott Vi- tek karmester ügyes kísérete mellett 5—6 trágár, 40 filléres bob-utcai mulatóhely, de nem az estélytrendező nőegylet műsorába illő dalt, jobban mondva coupletet. Általános megbotránkozás kisérte kellemetlenül rekedtes előadását s mikor idétlen mozdulataival tánczolni próbált, egy általános gunymosoly futott végig minden egyes hallgatón. — Nem színpadra való a „művésznő“, hanem a trattlire, ott még fényes sikerei lehetnek, de máskor ne sértsen meg egy intelligens műélvezetért vágyódó díszes közönséget erkölcstelen dalaival. Majd Wessel Böske lépett a pódiumra, hol valóságos csokorzáporral fogadták; ügyes, keresetlen finomsággal adott elő néhány rövid szellemes mesét költemény formában és a legmelegebb elismerést vivta ki maga részére a tapsolni meg nem szünü publikumtól. Ezután' Weinberger Ilonka és Varga László adtak elő czimbalmon, hegedű kísérettel magyar népdalokat, hogy nem igen sikerült vállálkozásuk, azt csupán annak a körülménynek tudjuk be, hang nélkül megfordult s mint aki mázsás súlyt visz a vállán, meggörnyedt alakkal, lehajtott fejjel kiment a szobából . . . Három hónap múlva pedig a Kismama feltette dús, barna hajára a fehér myrtus koszorút, s hűséget esküdött annak a forró vérü, vad fiúnak. Ősszecsókolta az Annuska könnyes arcocskáját, néhány vigasztaló szót súgott a fülébe s aztán elment a szép, szürke, négyesfogaton boldogságot, sugarat osztogatni a fehérre meszelt tisztilak négy kicsi szobájába. S amig a két szerelmest röpítette a négy sárkány a boldogság fészkébe, addig a kastély egyik rideg, félhomályos termében fázósan bujt össze a szó- talan ember és könnyes szemű gyerek, — nem tudtak szólni semmit, nem tudták egymást vigasztalni, hisz sohase voltak árvábbak, mint most . . . * * * A temető felé vezető keskeny ösvényen fáradt, roskadozó lépésekkel halad egy karcsú, sápadt arcú asszony. A nyaka köré kendő van csavarva, barna hajával játszik a szellő, a kezében apró fehér koszorúcskát visz; biztosan nagyon kedves halottnak. A háta mögött hirtelen megszólal egy vékony, ujjongó gyermek- hang : Kismama 1 Az asszony összerezzen, aztán hirtelen megfordul s már a karjai között tartja az őt hivó kisleányt: — Édes kis Annuskám, de régen nem láttalak! — Látod Kismama, sohase jösz hozzánk és mindig sírsz Palikáért! Látod én megvigasztalnálak édes Kismamám, csak jönnél! Hisz én most is volnék olyan jó kisleányod, mint régen, tudod, — Palika se szerethetett volna jobban! Node ne szomorkodj el Kismama, — tudod én is mindjárt sírok, ha téged szomorúnak látlak! Add ide Kismamám a kezedet, én majd viszem a koszorút Palikának. — De mi lelte a kezedet ? — Mutasd feljebb! — Ni, hát a karodat? — Kismama téged meghogy két egymáshoz nem illő hangszeren próbáltak szivünkhöz férkőzni: — kissebb és finomabb hangú hangszer nem lehet kísérője egy nagyobb és erősebb hangúnak. Külön-kü- lön előadva bizonyára jobban hatott volna. Néhány percznyi szünet után Kaufmann Sándor ült a zongora mellé és saját külön stílusában előadott teljesen elérzékenyülve néhány magyar „nótát“. Sokkal nagyobb, mélyebb hatást keltett bennünk Sipos Zoltán színművész szavalata. Eltekintve a költemény szerencsés megválasztásától, maga az előadás olyan volt, a milyent Nagykároly még nem hallott. Sipos igazi művész, sem nem komédiás, sem nem virtuos, hanem ő az, a minek szerepében lennie kell. Ő nem játszik, hanem él a színpadon. — E remek szám után Varga László hegedű-szólója következett Váczi Jolánka zongora kísérete mellett. Szép, szép a magyar népdal, de hangverseny teremben csakis klasszikus formában feldolgozva van jussa megjelenni. Így czigány- módra előadva csak családi pörben jó bor mellett érvényesülhet úgy a dal, mint a játszó. Végső számul ismét Komái Berta akart énekelni Vitek Károly, az általános és egyetemes zongora kisérő kísérete mellett. II. Folyó hó 2-án örömünnepe volt a Dalegyesületnek. A kecskeméti dalversenyen nyert serleg avatására készültek. A programm színes lapjai, továbbá az időközben megjelent plakátok tartalmas, kellemes este reményével csalogatták a polgári kaszinó nagytermébe a közönséget. Nem csalódtak. A Dalegyesületnek — nem ilyen estéje — hanem ilyen nagyszámú és válogatott közönságe nem volt soha. Az igaz, hogy a múltkori Kölcsey-estét oly nagy tetszéssel, szimpátiával szerepelt Darabos Lajos berekedt, Kölcsey Béla szavaló megbetegedett, de volt helyettes — Lugosi Irén (Van-e, ki e nevet nem ismeri ?) és Sallay Lajos személyében. Maga a Dalegyesület két számmal szerepelt a programmon. Bekezdöre Révffy Géza: Sir a nóta . . . kezdetű énekét, befejezőül Szent- Pály Gyula: Üdvözlő karát adta remek betanulással, fegyelmezett, tudatos énekesekre valló készséggel. Szívesen hallgattuk, szívesen honoütöttek — kiáltotta kétségbe esve. — Istenem, Istenem apa mindig mondta, hogy durva az az ember, de Kismama ... mi az? — Mi . . . lelt . . .? A fiatal asszony kebléből fájdalmasan tőit fel a zokogás, egyszerre elfulladt és végig esett a puha-zöld pázsit szőnyegen. A kisleány kétségbeesetten tördelte a kezét és nem tudta, hogy mit tegyen. Ekkor kocsizörgést hallott s megismerte a közelgő kocsiban az édes apja fogatát. — Apa! Apa! — kiáltotta, mire a kocsi oda gördült s ott termett előttük Gerőfalvi Károly. — Kismamának vége! — zokogta a kisleány, — megölték, megütötték, apa, segíts, vigyük haza, vigyük haza! Gerőfalvi letérdelt az asszony mellé, kinek arcáról ömlött a verejték, fájdalmasan összerándult az arca, aztán felkapta mint a pelyhet, a kocsiba ültette, a kisleányt mellé és mint a szélvész úgy vágtattak hazafelé. A kastély elé érve, Gerőfalvi leemelte az elájult asz- szonyt, felvitte a széles lépcsőkön, be az ő régi szobácskájába, letette a rózsaszínű díványra és élesztgetni kezdte. A gyors kocsi rázása, a hűvös esti levegő és a hidegviz gyorsan megtették a hatásukat. A csöpp ájult asz- szony nemsokára felnyitotta szomorú, szép, őzbarna szemét; előbb aggódva, félve nézett szét, de mikor tekintete azzal a meleg, biztató, igaz, mély szeretettel telt, szürke szempárral találkozott, nyugodt, boldog mosollyal hunyta le szemét és amennyire birta, felemelte átlátszó kezét s odanyujtotta Gerőfalvi Károlynak. Az a kis Annuskával együtt lehajolt a kézre, hogy megcsókolja és aztán soha többé el ne eressze — s mindkettőjük ajkát egyszerre hagyta el az a boldogságot jelentő picike szó: — Kismama ! Nika.
