Északkeleti Ujság, 1910 (2. évfolyam, 1-54. szám)
1910-10-01 / 41. szám
41 -ik szám. 3-ik oldal. got. A kiküldendő bizottság a koleraveszély lezajlása után alakuló gyűlést tartana, elkészítené alapszabályait, feliratot intézne a belügyminiszter úrhoz, hogy egyelőre Nagykárolyban és Nagybányán létesítendő dispensaireknek adjon éven- kint állami támogatást, engedné meg, hogy azokban szegény tüdővészes betegek részére az országos betegápolási alap terhére lehessen gyógyszereket rendelni végül gyűjtő iveket bo- csájtana ki, alapitó, rendes és pártoló tagok gyűjtése végett és felkérné a járási főszolgabíró urakat, hogy minden járásban alakitanának helyi bizottságokat, kik szukebb környezetükben jobban tájékozódnak a baj elterjedéséről és ellene hathatósabban is tudnának intézkedni A dispensairek a járni tudó tüdőbetegek gyógyító és segélyző intézete. Az ilyen intézetben nem csak gyógyítanak és a szegényeket segélyezik, hanem egyúttal tanítanak is. A betegeknek már első jelentkezésekor meg kell kapnia nyomtatványban mindazon tudni valókat, hogyan kell viselkednie betegségében, hogy baja javuljon, hogy munkaképességét fenntarthassa és hogy családjára és környezetére veszélyt ne képezzen. A diespensairek egyik legfontosabb célja a profilaxis vagyis a baj megelőzésére való oktatás. Mihelyt az egyesület 200 koronányi össz- szeggel fog rendelkezni, egy házat bérelhet és azt a szükséges berendezéssel és eszközökkel felszerelheti; a segélyképen kiosztandó tej, hús, rizs, és tűzifa szállítására nézve tekintettel a humanisztikus célra, kedvezményes árakat érhet el. Ad ruha segélyt, lakbér segélyt, hőmérőt és Detweiler féle köpő edényt. / dispensairek támogatását rendszerint a távolvidéki lakosság is igén/be szokta venni. A belügyi kormánytól kérendő évi segély ha a megindítandó társadalmi mozgalom nem múló jelenség marad, hanem a tüdővész elleni küzdelemnek álhatatos és lelkes tényezője marad, városonkjnt rendszerint legkevesebb 5000 koronányi összegben szokott megadatni. Az első évi siker fogja azt megmutatni, hogy a járási székhelyenkint folytatólagosan létesítendő dispensairek felállításának időpontja mikor érkezik el. A tuberkulózis ellen védekező egyesület második célja lenne, hogy előbb a nagykárolyi ezt követőleg a Fehérgyarmati közkórházakkal kapcsolatban egy külön pavillon építtessen a tüdővészes betegek befogadására, azon harmadik stádiumbeli tüdővészes betegek befogadására, kik már a dispensairek áldásos jótékonyságát igénybe nem vehetik, vagyis mikor a beteg le esve lábáról ágybakerült. Ezeken már nem segít senki és semmi. Éppen ezért legjobb reá nézve, ha utolsó napjait megfelelő helyen és szakszerű ápolás mellett éli le, hol nem von el senkit keresetétől, nem teszi tönkre családját anyagilag és haszon a társadalomra is, mert nem fertőzheti hozzátartozóit és embertársait. Ilyen betegeket más betegekkel egy kórterembe elhelyezni nem szabad. A vármegye kisebb kórházaiban pedig, mint Nagybányán, Nagysomkuton és Erdődön két-két betegszoba állíttatnék fel, ahova a kórházak gümökóros betegeiket elkülönítenék, hogy a gümókórosok a velük egy teremben, de más betegségben sínylődő betegeket meg ne fertőzhessék mert köztudomású, hogy a más betegségben sínylődő betegek fogékonyabbak a gümökóros fertőzéssel szemben. Az egyesületnek harmadik sajnos, hogy még nagyon távoleső célja szanatórium létesítése, ahová a tüdővész első stádiumába levő betegek vétetnének gyógykezelés alá. Ideális szempontból az volna leghelyesebb és a tüdővész elterjedésének megakadályozására a legbiztosabb módszer, ha a tüdővészes betegek, a betegség foka szerint sanatoriumokba vagy pedig kórházakba helyeztetnének és kü- lünittetnének el a társadalomtól. Mindezen célokra gyűjtés lenne indítandó, és az alkotandó alapszabályokban kitüntetendő lenne, hogy a befolyó alapítványi összeget egészen a rendes tagsági dijaknak pedig 10%-a fordit- tassék egyelőre a tüdövészes pavilon illetve kórszobák építésére. Ha megmutatjuk az ügy iránti állandó ér- eklődésünket, bizonyosak lehetünk abban, hogy d magas kormány felbuzdulásunkat és áldozat- aészségünket figyelmen kivül hagyni nem fogja ÉSZAKKELETI ÚJSÁG. és tetemes állami segéllyel fog a kórházi pavil- lonok építésénél is támogatni ép úgy mint azt más törvényhatóságoknál is tényleg gyakorolta. Nagykároly, 1910. év szeptember hó 25-én. Dr. Aáron Sándor, s. k. vrm. t. főorvos. Ünnepi beszéd. Az Oltáregyesület 1910. szept 25-i estélyén elmondta: Mitrovich Elek. A múlt napokban azon megtisztelő .felhívásban részesültem, hogy a nagykárolyi oltár- egyesület mai ünnepségén beszédet vagy valami értekezletet olvassak fel. Talán haboztam egy percig, de oly nagy volt e megtiszteltetés, hogy legyőzte bennem a gyengeséget és szerénységet és ma hálás szivvel állok e helyen, hová a felhívás helyezett. Őszintén vallom be, hogy Ígéretem után zavarban voltam, hogy honnan meritek én tárgyat, mely megfelelő és méltó lesz az Oltáregyesülethez és a hallgatókhoz, de zavarom csak rövid ideig tartott, mert eszembe jutott, hogy ha az előadó a hallgatók szivéhez akar férni, ne keressen más forrást, mint saját magát. Hisz mindnyájan tele vagyunk érzésekkel, melyeknek ha hangot adunk, lehetetlen, hogy a hallgatók egyike vagy másikánál visz- hangot ne keltsen és ha ehez hozzáadunk némi ismeretet, — megszületik az érdeklődés az előadó és hallgató között. Azt mondottam, ha az érzéshez hozzáadunk némi ismeretet, szándékosan mondtam, hogy némi ismeretet, mert az emberi ismeret a tudás ép oly korlátolt mint a látás, — nagyob- bithatjuk ugyan, de mégis csak annyi mint egy pohár víz, — kávés kanállal is könnyen kimerhető. Lehet-e például az emberre nézve érdekesebb, mint saját maga, — és volna-e valakinek bátorsága azt mondani, hogy ismeri magát? Bizony mondom, hogy lelkiéletünknek érzései, indulatai, vagy az ösztöneinek keletkezését, annak ezerféle megnyilatkozásai okát alig ismerjük. No de ezek elvont dolgok, melyeknek ismerete nélkül igen szépen élhetünk, — de vannak oly jelenségek, melyeknek ismerése megnyugtatólag hat az emberre, mintegy felei d i t bennünket. Egy olyan jelenségről akarok én ma értekezni és lélektani okát akarom annak keresni, hogy nemcsak az ókorban, de jelenben is a legtöbb nemzetnél miért nem tekintették a nőt egyenértékűnek a férfival ? Tárgyamhoz szükséges, hogy feltegyem a kérdést: milyen volt az ember a történeti időszak első századaiban? Erre azt kell felelnem, hogy nem volt szimpatikus, nem pedig azért, mert hiányoztak azok az erkölcsi törvények, melyek az emberben az állatot szeliditik. Függést nem ismerő, erőszakos, kegyetlen, magába zárkozott volt az ember a történelem első századaiban. Kerülte a társas életet és a családok tagjai mindig kiváltak a törzsből. Nem sajátságos-e; hogy az első ember törvényszegő, a második gyilkos volt! Hogy ily körülmények között a nő se lehetett erényekkel teljes az könnyen megérthető, de hogy mi volt oka annak, hogy a férfi mellett rabszolgaságba sülyedt, — ezt már nehezebb meghatározni! Talán az élet megküzdésében kevesebb volt a fizikai ereje és a bátorsága mint a férfinak? Nem. Hisz megfelelő viszonyok mellett a nő fizikai ereje épp úgy kifejlődik mint a fárfié és nem tapasztaljuk-e hogy földmives népünknél a nő kora tavasztól késő őszig ugyan azon nehéz munkát végzi mint a férfi. Sőt ma is vannak népek, hol minden munkát a nő végez a férfi csak fegyvert visel. Hogy a bátorság sem hiányzik a nőből bizonyítja a sok között Afrika egyik nagy néptörzse, hol a nők ép úgy teljesítenek katonai szolgálatot, mint a férfiak ? Vagy talán elmebeli képessége kisebb a nőnek, mint a férfinak és igy az államok megalakulásánál a cultura fejlesztésénél nem lehetett hasznát venni ? Ez meg nem állhat. Hisz 1000 és 1000 nőt ismerünk, kiknek szellemi képessége felülhaladja az átlagos férfi intelligen- tiáját. Sőt vannak nők, mint Currine a párisi egyetem tanárnője, ki csak nem régen lepte meg a tudós világot egy újabb felfedezésével. Mi lehetett tehát lélektani oka annak, hogy a nőt nem tartották sőt a legtöbb államban mai napig sem tartják egyenértékűnek a férfival ? Mielőtt e kérdésre felelnék, — egy kitérést teszek. Vannak események, melyek oly rendkívül hatást gyakorolnak népekre, nemzetekre, hogy a hatást századok sőt ezer évek sem képesek megsemmisíteni. Egy igen eklatáns példát fogok felemlíteni. Sajnálattal kell beismernünk, hogy a keresztény társadalomban a zsidók iránt egy indokolatlan animozítás ellenszenv él, melyet csak müveit lélek képes önmagában megsemmisíteni. Honnan keletkezet ez ? honnan terjed ? Hisz az embert, ki már 10 éves gyermekkorában ellenséges érzéssel néz a zsidóra, hogy azt gyűlölje, hogy azt vesse meg soha senki sem tanította. És adnak-é okát a zsidók arra, hogy a keresztények részéről egyetemes lenézében részesüljenek? Semmi körülmények között és az ellenszenv mégis meg van. Ez nem magyarázható másból, minthogy az a tiz éves gyermek már tanulja azt, hogy Jézust, ki a keresztények Istene, a világ Megváltója az emberiség jótévője, — a zsidók 2000 év előtt keresztre feszitették. És tanulva azt, önmagától fejlődik benne az idegenkedés, az ellenérzés, mely csak akkor szűnik meg, — ha teljesen képes megérteni magát Krisztust. Most visszamegyek a nőhöz. A bibliai történelem lapjai ? elmondják a világ teremtését és az első emberpárnak a paradicsomból való kiűzetését. A bibliának e része kisebb-nagyobb változtatással az összes népek vallás történetében meg van, nem kézen fekvő-e tehát, ha azt hiszem, hogy a dur\a férfi ezt mondotta a nőnek: általad estem el a boldogságtól, miattad kell küzdenem véres veritékkel, — nem emellek fel magamhoz! Lehet, hogy a mit mondok tévedés, de ragaszkodom e gondolathoz. Ragaszkodom azért, mert e gondolatot össze tudom kapcsolni egy nagy eseménnyel, mely sarkaiból forgatta ki a világot. Ragaszkodom azért, mert ha igaz a gondolat a megbántott erkölcsi rendnek egy utolérhetetlen kiengesztelődését látom később. Ragaszkodom azért, mert ha igaz e gondolat, hallani vélem Istennek szavát az asz- szonyhoz: Asszony ! Vétkeztél, bűnhődtél. Ezer éveken át viselted a megaláztatás terhét, elég volt. Felemellek a porból. Küldök nektek egy asz- szonyt kit tisztelni fog a világ, mint soha nem tisztelt, teremtett férfit; küldök egy asszonyt ki előtt a büszke férfi fejet fog hajtani, és küldötte Szűz Máriát! És ezután egy sajátságos dolog történt. Midőn a keresztény világ kiemelte a nőt megaláztatásából, midőn felruházta mindazon jogokkal melylyel a férfi bir, midőn a nő oda állott a férfi mellé, hogy kezében csákánnyal törje az utat melynek végén, a felvilágosodás, az egyetemes szeretet, az igaz, a szép, a jó vár reájok jutalmul, a férfi gondolkozni kezdett. Én itt küzdők és a nő mellettem. De én nem csak magamért küzdők, hanem küzdők a jövő nemzedék boldogságáért is. Igen de a jövő nemzedék fejlesztésében, nevelésében a nőnek vállaira nagyobb súly nehezedik, vájjon igazságos e, hogy e teher mellett megossza velem a haladás nagy munkáját. Ekkor kézen fogva a nőt azt mondta neki. Kedvesem ! Mi egész nap mindketten küzdünk, hogy egy lépéssel közelebb jussunk az igazhoz, a széphez, a jóhoz, de midőn este haza térünk, mindketten fáradtak vagyunk, házunk hideg; maradj te itthon, hadd küzdjek érted is én, s midőn visszajövök legyen meleg a lakás, töröld le izzadt homlokomat s szereteted adjon erőt a holnapi munkára. És a nő otthon maradt. Önként mondott le megnyert jogairól és csak egyet tartott meg, a tiszteletet. De a lemondás nem volt veszteség a nőre mert megnyerte a férfi munka helyett a megnyugtató vallásos érzést, az önfeláldozás a jótékonyság erényeit, melyek nem kisebb szolgálatot tesznek a culturának, mintha könyvtárakat imának össze. Beteg valaki,, ápolja a nő. Szegény valaki, istápolja a nő. Elbukott a szerencsétlen — felemeli a nő.
