Északkeleti Ujság, 1910 (2. évfolyam, 1-54. szám)
1910-09-03 / 37. szám
ÉSZAKKELETI ÚJSÁG. 37-ik szám 2- k üd: Itt egészen más a kötelesség. Ha a szivet méreg éri, szivárogjon a vér is. Képes arra az erőteljes krisztusi élet is. Vannak a gondolatnak irányzatai, amelyeket örömmel kell magunkévá tennünk. Ha az igazán helyénvaló katholikus sajtó ezt a szolgálatot adja meg, akkor érintkezésbe, közlekedésbe hoz minket a szellemi nagy világgal. Tudjuk, hogy a modern sajtónak fogékonynak keli lenni uj eszmék, uj gondolatok iránt. Nagyobb szellemi fegyelmezés kell. Szükséges, hogy a katholikus sajtó minket termékenyekké tegyen. Nem szabad, hogy a sajtó a gondolatot az eszmék tekintélyére bízza. A tekintély egy nélkülözhetetlen, egy hatalmas gyökérszála a közéletnek és a szellemi világnak is, de tulajdonképen fejlesztő elv nem lehet. Nem azzal bizía meg a tekintélyt az isteni Gondviselés, hogy mindent alkosson, hanem hogy minket ráképesitsen arra is, hogy dolgozzunk, hogy tegyünk. Amit már eddig szereztünk, amit már nem hagyományokból, öröklésből, hanem saját erőnket alkalmazva, uj kincseket kiaknázva sajátítottunk el, azt az ő hatása alatt fejlesz- szük és a sajtó utján vigyük a világ elé. Gondolom, hogy akik hisznek az isteni Gondviselésben, hogy azok hisznek elsősorban a tudomány és az erkölcs felvilágosító erejében. Azonban a modern katholikus sajtótól kívánható, hogy mindenütt ne csak vallja az elveit, de az életben váltsa is ki azt az elvet, amely türelmet, szabadságot, szereteteí követei a sajtó hasábjain,... hogy finom legyen. Mert mi akarunk elveket, de az elveket nem akarjuk azokba a kemény végletekbe átvinni, nem akarunk egész a végletekig következtetéseket levonni, ahol már az egymást megértés lehetetlenné válik. A modern katholikus sajtónak ezentúl is két nagy tettre, két nagy szellemi kvalitásra van szüksége: az áldozatkészkeritésre és kimerültén pihegeit. Mikor nagyne- hezen hazavánszorgott, erőtlenül rogyott le egy zsúp szalmából álló fekhelyére — az istállóban. A természet talán kárpótolni akarta őt az elvett látásért és szivósabba tette az öröklött betegség elleni küzdelemhez ; de ez az élet, ez a sanyargatás öt is odajuttatía, ahová az apját és a bátyjait. Az anyja hallotta, hogy nyílik a kapu és kijött, talán azért, hogy a szokott szidalmakkal fogadja, de meglátta az utolsó fia halálkinlódá- sát és feltámadt benne a megbánás ér/e.e. Odament hozzá és sirva térdelt mellé . . . Jóska már akkor megkezdte a halálküzdelmet. Az anyja sirva borult reá ; most érezte csak. hogy mennyi keserűséget okozott ennek a jó fiúnak, érezte, hogy mennyire elkeserítette anélkül is szomorú, szerencsétlen életét. ■ ' — Fiam ! Jóska ! Bocsáss meg a te kegyetlen anyádnak — igy kérlelte sirva. haidokió fiát. — Megbocsátok anyám mindenkinek, aki bántott — felelt hörögve az ifjú és . . . nem szólt többet . . . Karjai lehanyatlottak, keble megszűnt pihegni . . . meghalt. Birőné megrázkódott, azután hevesen zokogni kezdett. Mikor a szomszédok reggel benéztek hozzá, ott találták az istállóban ráborulva az utolsó fia hült testére, fejét a kezében tartotta, őrült tekintettel nézett a fia világtalan szemeibe és csókolta hideg arczát, melyen csak most látta meg a szenvedés korai barázdáit . . . ❖ * * Szép nyári napon reggel öt órakor, mikor a nap még alig bujt elő, kirándulást tettem a falu körül. Útközben a temetőhöz értem, az uj ségre és ügybuzgóságra, amelyekben példát nyújt nekünk a mi elnökünk. Azt az adót, amellyel mi hozzájárulunk a fejlődéshez, a nemzet erősítéséhez, azt mások az élet nélkülözhetetlen adójának és sükségének tartják. És ha igy gondolkoznak mások, tartsunk ki mi is, hogy legyünk minél többen és azt az egyetértést megérezzük? közgyűléseinken ép úgy, mint az egész akció folyamán, nehog) úgy járjunk, mint ahogyan a magyar közmondás mondja, hogy két ut megyen három felé, ahány magyar, annyi felé. Legyen nekünk egy utunk, egy hataimas tettünk, egy katholikus, modern sajtónk. A „Nagykárolyának az ő modorában. A „Nagykároly“ a Zuckerek és Kardosék hivatalos lapja kiváltja belőlünk azon tanács meg- fogadását, hogy a „Nagykárolyaival nem lehet keztyiis kézzel bánni. Ám legyen az ő Ízlése szerint. Ezen a nyelven talán jobban ért, mert hogy a mi Szamosnak irt válaszunkat meg nem értette, az förm ed vényéből nyilvánvaló. Hombár Alihályoskodik. A pózzal kerüli a tények czá- folását. Nem tetszik neki, hogy mi — bár az általános választói jognak hivei vagyunk, — föltettük a kérdést,, miszerint torolja fel a Szamos, kik a választójog ligájának tagjai, mert erős a gyanúnk, hogy ez a liga hasonlít a nagykárolyi radikális párthoz, amely pártnak lehetnek ugyan „közkatonái és vezetősége“, de a közkatona vezetőség is volt s ha „lelkes csoportról“ lehet szó, ugv azt csak annyiban lehet és lehetett csoportnak nevezni, amennyiben 2—3 egyén is kimeríti a csoport fogalmát, j Innen aztán az, hogy ez a radikális párt „csend- ben“ működött. Mi attól tartunk, hogy a szat- ! mari liga is ilyen „csendben“ működni kény- | télén lelkes csoport, mely esetben aztán a ! Nagykárolynak nincs nűt dicsekedni azzal, ha ie tekintetben is vezet előttünk Szatmár. És | mert a Nagykároly maga is beismeri ezt a „csendes“, észrevétlen működést most utólag is, ennélfogva mi jogosan tettük fel, hogy ha volt ilyen radikális párt, ez csak névleg lehetett, vagy ha nem, úgy titkos gyűléseket tarthatott, s úgy hinthette a radikálizmus elveit el, mint a szabad kőművesek az ő hitvallásukat. A Nagykároly maga czáfolja beismerésével azt, hogy mi föltevésünkkel nem hazudhattunk, j ha már a Nagykároly a föltevés és tényállítás közt disztingválni nem tud, — s igy a következtetésben is állítást lát. Egyébként a nagykárolyi radikális pártra nézve is álljuk föltevésünk állításnak való minősítését is. Kikből állt az a csendben működő lelkes csoport Sternberg Ottót és Rozenfeld Zsigát kivéve? Látni szeretnénk a számszerűid súlyt is, de különösen az értelmi és erkölcsi súlyt, mert egy eszme terjesztésével a kezdeményezők erkölcsi és értelmi súlya a lényeg. Hátha a névsor meggyőzne beenünket arról, hogv a radikális párt tényleg nem működhetett másként, mint „csendben“. A „Szamos“ aztán párhuzamot vonhat az ő Szatmáron alakult ligája és a radikális párt tagjai közt s a tanulságot üdvösen hasznára fordíthatja, hó y vájjon ő is „csendben fog-e a választói jog érdekében működhetni és időhöz kötötten addig, ameddig mondjuk egy Kelemen Samu akarja, vagy a liga értékes alkotó elemeinél fogva kitartóan és intensiven Mi a negyven tagú választmány névsorára azért vagyunk kiváncsiak, s csak azután fogjuk a modern kor szellemét előbb megértő Szatmárt, mint ilyet előbb üdvözölni Nagykároly városánál. Addig azonban egyesek kortes szervezetének tartjuk a szatmári ligát, mint annyi más intézményt. A párhuzammal ez a tisztánlátás vágya volt a czél, s az világosan is volt leirva. Arról nem tehetünk, hogy válaszunkkal a „Nagykárolyának instruktorává kellett lennünk nehéz felfogása miatt. Ha végül mi erkölcstelenek avagy igazságtalanok voltunk,, úgy ajánljuk velünk szemben azt a módot, amelylyel a Nagykárolyt szokták ezeknek a tiszteletben tartására tanítani. — Mi bocsánatkérésre nem leszünk kénytelenek szorulni, mert amit megmondunk, azt azért mondjuk meg, mert igaz, amit pedig fölteszünk, azért tesszük fel, mert a feltevés a jogos következtetés eredménye. Hogy végül melyik higeszübb, a mi publikumunk-e, avagy a Nagykároly, azt még a radikális párt is elbírálhatja, ha a Nagykároly itt válaszra érdemesített s az általunk irt tárgytól eltérő felfortyanását elolvassa. Úgy látszik a Nagykárolynak nem tetszett, hogy a Rosenfeld Zsiga és Sternberg Ottó nevét úgy hoztuk fel, mint a radikális „csoport“ oszlopos és még általunk is ösmert tagjai nevét. Hát olyan szégyen e „csoport“ tagjai közt szerepelni, avagy a Nagykároly szerénysége tiltja a szerepeltetést ? Ez utóbbit nem hiszem, mert Teleky gróf, a történetiró azt irta egy népfajról, hogy csak alázatos lehet, de szerény sohasem volt világtörténeti szereplésében, s ez temetőhöz; mert a régi már megtelt. Az emberek lassan-lassan oly nagy számban vándoroltak oda, hogy végűi már nem maradt hely egy újabb ember számára. Régen, mikor utoljára itt jártam, milyen üres volt a régi temető. Milyen népes leit azóta. Az uj temető akácz- és szomorúfüzfákka! van körülvéve. Alig van még benne egy néhár sirdomb . . . Megszámoltam. Három volt szesen. Kettő alatt két-két Biró testvér szik, — négy ember két sírban. A ha- bán Biró Jóska egyedül. Mindegyik de vében van ¿gy-egy durva fatörzs fejfán. lyekre az egyszerű, de igaz falusi szereti megható szavakat. Más még nem nyű uj temetőben, csak öt Biró fiú. Leültem a sir közelében a puha bársony pázsitra s órákig elgondolkoztam a Biró Jóska szomorú sorsá” * " r bírtam megválni a szomorú helyi'' vetlen meg- ■kára köba. n Ott álltam a temető árka mellett közelében; egy szomorú fiiz vetette rári kát. Eltűnődtem . . . Magam elé kép. a jó Biró Jóskát s elgondoltam szomort Gondolataimból egy hang ébres. Egy kis pacsirta szállt a Jóska fejn énekelte el ott reggeli imáját. Világért si dúltam volna meg, nehogy elzavarjam á kis madárkát, melynek dala olyan busán gis vidáman szóit a szomorú helyen. A s? hang rész, étet keltett fel bennem Biró iránt, a bele vegyített vidám trillák pedig nyugtattak, mintha azt mondták volna, jól van ez igy. A kis madár elénekelte i. aztán leszállva a fejfáról, megfürdött a sirt, harmatos füvében s csicseregve szállt el a szá földre, hol már kezdetét vette a mezei mu. Az emberek nyugodtan végezték minden u\ munkájokat, nekem meg úgy elszorult a szí e sirdomb közelében, mely egy mostoha szenvedéseit takarta magába.
