Északkeleti Ujság, 1910 (2. évfolyam, 1-54. szám)

1910-07-30 / 32. szám

2-ik oldal.

¿SZAKKELETI ÚJSÁG.

32-ik szám.

a katonai szemléken, mint a mieink. Sőt a fegyver-fogásban sem oly ügyesek. Együttvéve gyakran lomha s laza tömegeknek látszanak, de a harcban erősek, mert mint ' zabádon kifejtett egyének erőt képviselnek.

A mi katonáink csak „kaszárnyanevelés“ és csupán parádékra és hadgyakorlatokra használhatók. S még a magyar része se lesz vitéz. Hősi halálba csak nemzeti célért lehet rohanni. Micsoda magas katonai tudatlanság kell ahhoz, hogy erővel irtják a hadseregből azt, ami egyedül növeli a harcképességet, a nemzeti szellemet?

Már csak ez a szempont is indokolttá teszi a küzdelmet az önálló nemzeti hadseregért, ami bizony most csak jámbor óhajtás.

A Nagykárolynak. „Haragszik az Északkeleti Újság“ cimti válászához nem tenne szavunk, ha az ő igazságos és erkölcsös voltával pávaként nem kérkedne. Azzal szemben ugyanis, hogy mi azt állitrttuk, miszerint Nagymajtény- ban hallhatott az erkölcsös és igazságos sajtóról, azt Írja, miszerint mi nem voltunk igazságosak a mulatság céljának elbírálásánál, mert a mulatság nem közcélt szolgált, hanem a papi uralom célját. Szemünkre hányja, kogy mi ezen cél elbírálása körül jezsuita módra és nem nyíltan jártunk el. Hát, t. „Nagykároly“, itt álljunk meg egy kicsit. — Hallott-e Ön Nagymajteny- ban csak egy szót is, ami nem az erkölcsös sajtó érdekében hangzott volna el ? Úgy hiszem nem, mert a tárgyilagosságot első referádájában már elösmerte. Tudtommal pedig az erkölcsös és igazságos sajtó ideája nem papi cél, hanem közcél, akár a csanálosi plébános, akár a nagyváradi rabbi, vagy a László páholy nagymestere is óhajtja annak megvalósulását. Tehát ott más mellékcélról meg nem győződhetett. Ha most a sajtó közcél és nem egy sem vallással, sem papi hatalommal, akkor mi miért jezsui- táskodtunk? Bizonyára a „Nagykároly“ szemében azért, mert az erkölcsös és igazságos sajtót a szavak valódi értelmében fogjuk fel s nem úgy mint a „Nagykároly“. A „Nagykároly“ eddigi szereplése amellett bizonyít, hogy ő a nyíltságot és egyenességet a sajtóban úgy fogja fel, hogy bátran és kíméletlenül, akár szükség van a közérdek szempontjából arra, akár nem, neki megy eszes személyeknek s azokat a közmegvetésnek igyekszik kitenni. Azért merem ezt állítani, hogy a nyíltságot igy fogja fel, mert tudok arról, miszerint a „Nagykároly“ alaptalan

sértéseiért a debreceni eskiidtbiróság, mint sajtóbiróság előtt csak bocsánatkéréssel menekült a büntetés elöl, — s ne adja az Isten, de a közel jövő is fenyegeti a tekintetben veszéllyel. Ámde a nyíltság, az igazság, az erkölcs a sajtóban nem az, amit visszavonni vagyunk kénytelenek, — hanem az, amit azért irtunk meg, mert igaz és közérdekű s nemcsak a bíróság, de meg lelkiösmeretünk előtt sem vonjuk vissza. Az olyan nyíltság, mely lelkiös- meretlenül egyéneket erkölcsileg megsemmisíteni igyekszik, csak annyiban nyíltság, amennyiben erkölcs nélküli bátorság kell sajtó utjáni publikálásához, de egyébként bizony erkölcstelenség es igaztalanság s nyíltsági mivoltában legjobban hasonlít az u. n. „betyár becsületéhez, mely felfogás szerint az becsületes és nyilt betyár, aki a védtelen utast szemben üti le, s csak az becstelen, aki orozva támad. Ebben is csak az igaz, hogy az ilyen betyár nyíltabbnak nyíltabb, de mindkettő egyformán igazságtalan betyár marad. Ebből folyólag világos,- hogy a Nagykárolynak sem érdemes nyilt kártyáival dicsekedni mert nem a nyíltság a lényeg a sajtóban, hanem a közerkölcs szempontjából mérlegelt igazság, — mert a szemérmetlen nyíltsággal, ha az igazság szem elől tévesztetett, bizony lehet a társadalom egyénein olyan csorbát ejteni, melyet sem a rektifikálás, sem a bíróság előtti bocsánatkérés nem köszörülhet ki. Nagymajtényban persze nem ilyen nyilt sajtó támogatása volt a cél, hanem az olyané, amely amellett, hogy nyilt, még a legnagyobb gyűlölet és személyes ellenérdek mellett sem téveszti szem elöl az igazságot, az erkölcsöt és a közérdeket. Mi igaz, még fiatal lap vagyunk, azonban igazunkat elég bátran hangoztattuk, de csakis ezt s innen van az, hogy még eddig legalább, álltunk azon a magaslaton, ahova a „Nagykároly“ „jezsuita szokás“ kiáltása fel nem hangozhatik anélkül, hogy visszhangra ne találjon részünkről annak elbírálása tekintetében, hogy melyik fájtájú sajtó méltó az egészséges lelkű emberek elösmerésére s melyik azok megvetésére. Mi a fent általunk hangoztatottat becsüljük s nem az olyat, mint amilyen a „Nagykároly“ is sok tekintetben, s igy most már ezután a „Nagykároly“ tisztában lehet azzal, hogy mi miért arrogáltuk magunkról azt, hogy a nagymajtényi erkölcsös és igazságos sajtó javára rendezed mulatságot védőszárnyaink alá vettük. Azért, mert ez céljában ma már közszükséglet, amikor a „revolver“ lapok szinte irtó háborút indítanak minden emberi becsület, erkölcs s társadalmi rend ellen. Végül, hogy bennünket félre ne értsenek s nehogy azt godolja „Nagykároly“, hogy mi mindent erkölcstelennek tartunk, ami nem keresztény, — mert azzal is dicsekszik, hogy őt felekezeti szempontok nem vezérlik, — ezúttaj

emlékeztetjük arra is, hogy Nagymajtényban egyik papi szónok többször nyomatékosan hangoztatta, miszerint nem keresztény, hanem erkölcsös sajtó az óhaj, mert ha a sajtó igazságos és erkölcsös, nincs szükség egyáltalán keresztény sajtóra sem a védekezés szempontjából,

— s azt szívesen el is engednénk. Mivel azonban a sajió legnagyobb része nélkülözi ezen lényeges kellékeket, kénytelen a másik elem is a maga külön jogai megvédése végett sajtót tartani fenn, de nem a zsidóság ellen, hanem azok ellen, akik terjesztői és hitvallói az olyan „nyilt sajtó“ felfogásnak, mint amilyennek azt a „Nagykároly“ által felfogottnak kimutattuk^ fentebb. — Látja t. „Nagykároly“ van hogy messze ne menjek — helyben is több hetilap, melynek szellemi vezetője nem keresztény, azonban azokra csak a rosszakarat foghatná rá, hogy, a mi emlékezetünk óta, erkölcstelen, vagy a saját felfogása szempontjából leadott igaztalan volt. Ezeket a lapokat a nagymajtényi szónokok nem hiszem, hogy a dudvák közé értették volna, — viszont van keresztény elem keze között is igen sok lap, amely bizony nemcsak az erkölcsöt, de még az ízlést is nélkülözi. — S ha ezek letárgyalása utáni, a mi itt kifejtett felfogásunk mellett bennünket mégis „elfujna“ a liberalismus, akkor a mi és hozzánk „hasonszerüek“ elfuvása által inkább apadna a liberális felfogású egyének száma, mintha a „Nagykároly“ és híveit elfujná, mert liberalismusuk a fent kimutatott „nyilt“ sajtó

— felfogással körözve már nem liberalismus,

hanem reakció az erkölcsi felfogás tekintetében, ami bizony sokkal sorvasztóbb, mint a minket fúvó liberalismus szele. Ezekben a „Nagykároly“ jelenjével végeztünk s jóslatára mi is jósoltunk jövőjére nézve. (S.)

Előfizetési felhívás.

Július l-töl lapunkra uj előfizetést nyitottunk,

tisztelettel felkérjük t. olvasóinkat, hogy előfizetési szándékukat lapunk kiadóhivatalába bejelenteni szíveskedjenek.

Kérjük azokat a ni. t. előfizetőket, kiknek előfizetése lejárt, hogy a lap megrendelését minél előbb megújítani szíveskedjenek.

Lapunk előfizetési ára:

Egész évre . . 8 K

Félévre . . 4 „

Negyedévre . J „

Tanítóknak egész étire 5 „

Az előfizetési dijak a kiadóhivatal czi- mére Nagykároly, Hétsastoll-utcza 12. sz. küldendők. Telefon 58. szánt.

A nyári időszak alatt bárkinek — lakás változtatás esetén — utánna küldjük.

— Meg vagyok róla győződve.

— Hát te mit csináltál volna?

— Azt feleltem volna neki, hogy alma nincs, megettem. Ami egyszer be van kebelezve . . .

— Látod csak, hogy ez nekem nem jutott eszembe . . . Istenem, milyen szamár vagyok én!

— Na ugy-e, hogy igazam van, magad is belátod.

Nem voltam képes megvigasztalni. Majdnem sirt, amikor elment.

Pár nap múlva találkoztam vele az utczán. Sugárzó arccal jött felém, karonfogoít és vonszolt befelé egy mellékutczába.

— Képzeld, öregem, micsoda szerencse

ért ?

— Képzelem én, öregem, csak mond el előbb.

— A véletlen egy emlékhez juttatott . . .

— Ahán, vagy úgy . . .

— Meglátom a Böskét az utczán és illő távolságban követtem. Hát egyszer csak a Böske elvesztett valamit. Én meg felvettem és elszaladtam vele. Ezt megtartom emlékül. Találd ki, hogy mi.

— Fogpiszkáló ?

— Nem.

— Keztyü ?

— Nem.

— Fésű ?

— Az sem.

— Hát mi?

— Nézd.

Fontoskodva nyúlt a zsebébe és kivett egy kis selyem papírba burkolt valamit. Lassan kihámozott a papírból egy kerek női gumisarkot.

— Ez az kiáltotta diadalmasan.

— Egy „gummi flekk" !

— Igen.

És az én Farkas Péter barátom boldog volt ettől a naptól fogva. Soha eszébe sem jutott a drága nő elvesztése fölött búslakodni. A gummi sarkot pedig egy zsinóra fűzve ma is ott hordja a szive fölött . . .

III.

Van még egy ilyen alakom. Az meg másképen járt az emlékeivel. Abban az örökké kedves korban, amikor még rajongva csókolgatjuk az ideáltól kapott rózsabimbót, ő szorgalmasan száritgatta és gyűjtötte össze a virágokat, melyeket ideálja nap-nap után egy kedves mosolylyal a gomblyukába tűzött. Egész gyűjtemény lett belőle. Napról-nap nőtt a gyűjtemény egészen addig a szomorú napig, amikor messze tájakra vitte szét a sors őket. A leány ott hagyta gyermekes emlékei helyét, elment messzire.

A fiú meg úgy érezte, hogy most borzasztó igazságtalanság történt vele. Úgy érezte, hogy meglopták a boldogságát, a szivét, mindenét. És nem maradt más emléke, mint a hervadt virágok, egy fehér papírlap, melyre a leány leírta emlékül a nevét szép, nyúlánk, karcsú betűkkel, meg egy parányi kis gyüszü,

mely valamikor a leányka rózsás ujjairól került az ő emlékei közé. Milyen boldog is volt akkor. Nem adta volna emlékeit a világ minden kincséért sem.

Pedig aztán egyszer mégis odaadta. Önszántából, titokban fosztotta meg magát a kincseitől. Akkor, mikor őt is utólérte a szerelmesek sorsa. Mikor messzi tájakról, szellő szárnyain jött a hir, hogy a leány, akitől a virágokat kapta, másé. Hogy nem is gondol többé reá. Hogy boldog, gondtalan, és vidám. Hogy elfelejtette azokat a virágokat, amelyeket egy bohó, rajongó fiú kegyelettel rakosgat ki minden este maga elé. Elbeszélget velők, azután óvatosan, vigyázva visszarakosgatja a nagy fadobozba, hogy másnap ismét elővegye.

Akkor aztán, amikor kihűlt, megállt a szive, még egyszer előszedte a hervadt virágokat, magába szívta azok nehéz illatát, elnézegette a szép, karcsú betűket, megforgatta ujjai között a parányi kis gyüszüt, aztán szépen visszarakosgatta ismét valamenynyit a fadobozba és a dobozt beletette a kályhába, a ropogó lángok közé. Csak az arcza volt sápadt, csak a keze reszketett egy kicsit.

Aztán elrohant. Bele a nagy sötét, szeles, őszi éjszakába. A szél a fülébe sivitott, feje fölött dörgött, villámlott, de ő mindezt nem hallotta. A villám helyett csak a kis szobája pusztító lángjait látta, amelyek most egy egész világot hamvasztanak el. Fülében csengett a hervadt virágok zizegése. Egy fadobozt látott égni s abban egy szép, ragyogó világot.