Északkeleti Ujság, 1910 (2. évfolyam, 1-54. szám)
1910-07-30 / 32. szám
északkeleti újság. 1' POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. •«te-' ¿3 v-C7 •> y'-.í Előfizetési ■ Egész évre .................... Félé vre Negyedévre Tárútoknak egész évre ..‘; 8 korona. 4 „ 2 » 5 „ Felelős szerkesztő: NEMESTÓTHI SZABÓ ALBERT dr. Szerkesztők : Suták István Csáky Gu?ztáv. = MEGJELENIK MINDEK SZOMBATON. = Szerkesztőség és kiadóhivatal: NAGYKÁROLY, HÉTSASTOLL-UTCZA 12. SZ („KÖLOSEY-NYOMDA“ R.-T. NAGYKÁROLY------Hirdetések ugyanott vétetni Nvilttér sora 40 fillér. Á katonai kérdésekhez. Egyáltalában nem jogos az a fölfogás, hogy a katonai ügyekhez csak katonák értenek s szólhatnak hozzá. Sőt hadseregünk számos vereségének egyik főoka abban a tábornoki rögeszmében rejlik, hogy a katonai tudomány csak a zöld tollas kalap alatt fészkelhet. A hadsereg nem a katonáké. S állítólag nem a katonák miatt van. Nem külön status a statusban. Legalább nem szabad, hogy az legyen. A hadsereg az ország védelmére való. A katonaság a népé. Tehat legelső sorban a polgári népnek' lehet és van beleszólása ebbe az intézménybe. A mi véderőnk harcképességét épen az rontotta mindig meg, midőn nem engedi, hogy hadi szervezetünkbe modernebb szellem hatoljon be. A mi „közös“ hadseregünk egész szellemére és szervezetére nézve elütő és különleges álláspontot foglal az európai hadseregek között. — Még legjobban hasonlít az orosz hadsereghez! Hadseregünkben a tömegerőre fektetik a súlyt s nem egyéni erőre. Ennélfogva a fegyelem a fő s nem a szellem, így lehetett fenntartani a múlt századokban zsoldos hadseregeket, de a mi modern századunkban hiábavalóság ily véderőt fenntartani. Háborúba küldeni pedig őrültség. Amint azt fényesen bizonyítja az ugyanilyen szellemben fenntartott orosz hadsereg. Ezt is csak rideg fegyelemmel, a legfőbb hadúr iránti vak engedelmességgel tartottak össze, akárcsak az osztrák hadsereget s Íme mi volt az eredmény? Az ellenséggel szemben letette a fegyvert, mert ahhoz, hogy valaki manapság megölesse magát, a fegyelmen s köteles engedelmességen kivül kell — még valami. Ma már az öntudatra ébredt emberek életének van célja, kell tehát a halálának is céljának lenni. A halálba ma már egy hadsereget csak a szellem hajt. Természetesen szükség van azért a modern néphadseregben is szubordiná- cíóra s katonai engedelmességre. Hisz a polgári életben is szükség van erre. Az állam rendjét tuiaidonképen a társadalom önfegyelmezése adja meg. De oly fegyelemnek, amelyet nem tölt ki és nem támogat a szellem, amelytől az egyén szabad lelke iszonyodik, nem ér semmit. S ilyen a mi közös hadseregünk fegyelme. Arra jó, hogy a hadgyakorlaton rendet csináljon, hogy katona; parádékon egyenletes lépésekre kényszerítse a bakákat; de a legelső háborúban csütörtököt fog mondani, akárcsak a muszka hadseregnél a japán háborúban A különböző nemzetiségekből összeszedett tisztek között egységes és különösen egységes nemzeti szellem soha sem fejlődhetik ki. Csak az tudja megítélni a mai közös hadseregünk szerencsétlen jellegét, aki ismeri a külföldi seregeket. A francia | hadsereget például a nemzeti glória tartja lösszé. Franciaországban lelkesednek a katonaságért. Talán az egész világon a mi közös hadseregünk a legnépszerütle- nebb intézmény s ez ennek a megölője. A francia hadsereg nemzeti intézmény s dicsőség minden franciára, hogy abban része legyen. De ami a legfőbb, a francia hadseregben a nemzeti szellem mellett igazi bajtársi szelle m van, mely még a fölöttes tisztek s közlegények között is megnyilatkozik. Nálunk, kivéve az igazán müveit tiszteket, akik a műveltséget és jól neveltséget hazulról vidék a kaszárnyába, a legbrutáiisabb tónus uralkodik. Ez az osztrák-orosz tiszti bánásmód, — mely a sötét múlt századokból maradt meg. Ez bomlasztja a mi hadseregünket is, ha ki nem reperálják egy modernebb, emberibb és nemzetibb szellemmel. Az olasz hadseregben mondhatni igazi polgári szellem uralkodik s ez hozza közelebb a hadsereget a nemzethez. A magyar társadalom valósággal idegen ellenségeket lát a katonákban. S hozzájárul a hadsereg népszerűtlenségéhez az a félhivatalos utasítás, mellyel a tiszteket távol tartják a magyar társadalmi élet minden nemzeti megnyilatkozásától. A népszerű francia és olasz hadseregek azt a fegyelmet, — amely a mi véderőnket összetartja, nem is ismerik. Az igaz, hogy nem tudnak „defellirozni“ Emlékek. — „Az Északkeleti Újság“ eredeti tárcája. — Irta: CSÁKY GUSZTÁV. I. Vájjon van ember, aki valami apró, értéktelen, haszontalan holmit, valami kis csekély tárgyat ne tartogatna emlékül. Régi, kellemes dolgok emlékeztetőjéül. Egy kavics, valami kirándulás emlékére, egy sárga lomb, egy levél, egy fénykép . . . Sok drága semmi, kedves apróság, amihez jobban ragaszkodik az őrzője, mint legértékesebb tárgyaihoz. Minél értéktelenebb, annál értékesebb drága rongyok ezek az emlékek. Múlt idők foszlányai. Milyen jő is lehet az évek hosszú sora után elbeszélgetni ezekkel az apró emlékekkel, újból végigélni egy szerelmi találkát; őszülő fejjel régi szerelmes leveket olvasgatni. Milyen drága dolgok ezek a kis lomok, melyek mindegyikéhez egy-egy halványuló regény fűződik. Egyik-másik oda van nőve az ember leikéhez s ha véletlenül elvész, üres lesz utána a szív, mintha egy kép, egy kis világrész kihalt volna belőle. Fakult levelek, amelyek együtt öregednek, halványulnak az emberrel. És hány ember van, aki beteges ragaszkodásában még a siron túlra is gondol, maga mellé temetted a régi, kedves emlékeit. II. Ismertem egy fiatal embert. Mondjuk, | hogy Farkas Péternek hívták. Közönséges, ! mindennapi, szürke szép, buta ember. Farkas Péter. Olyan Farkas, mint a többi Farkas, semmivel sem külömb. Egy adag romantika, két adag üzleti szellem, valami kevés tudásvágy, egy kis hiúság, sok jó kedv és mindez együtt összekeverve egy ember, egy összfoga- lom, Farkas Péter. Szerettem azt a fiút, mert jó, buta, naiv ember volt és nagyon őszinte. Minden ostoba ügyben tanácsot kért tőlem és nagyon hálás volt érte. Egyszer aztán roppant szerelmes lett az én Farkasom. Ez is bizonyítja, hogy buta, jó ember volt. Minden szerelmes férfi buta és jó. Ezért rösteltem, hogy én is ... . node ez már nagyon régen volt, talán igaz sem volt. — Mint minden embert, őt is utolérte a szerelmi csalódás. A drága nő csinált egy jó partiét és az eljegyzés előtt visszakérte Pétertől az összes os.toba apróságokat, amiket valamikor adogatott neki. Gyönyörű kis gyűjtemény volt az. Volt benne kettétörött kötőtű, levágott posztódarab, ócska rongyos keztyü, fénykép, néhány ártatlan levél, egy névjegy, néhány száraz virág, füleden pitykegomb, csipke és a jó ég tudná elsorolni, mi minden. A legérdekesebb azonban egy fonynyadt alma, amelyből a Péter szive hölgye ő nagysága valamikor kiharapott egy darabot és a többit piciny fbgacskái nyomával odaadta a lovagjának. Az meg eltette emlékül. Nem hogy megette volna, a szamár. Régi emlék lehetett! ez, mert a drága nő fogai helyét már csak Péter láthatta meg azon, más legfeljebb csak az idő fogainak nyomát észlelhette rajta. Önmagából kikelve rohant be hozzám egy délután Farkas barátom. Azt hittem, meg akar enni. — Végein van ! Végem van ! — Nagyszerű 1 No, ha véged van, akkor telepedj le oda ni, a díványra, igyál egy pohár snapszot, gyújts rá egy czigarettára, aztán meséld el elölről, hogy hogyan lett véged. Hosszas faggatás után leadta, ami történt. Őnagysága, a szive bálványa holnap tartja az eljegyzését és ma visszakérte az összes emlékeket. Hiába kért, könyörgött, kunyorált, hogy legalább egyet hagyjon meg neki, semmi sem használt. Még azt is megpróbálta, hogy elsikassza valamelyiket. Ez sem sikerült, ő nagysága pontosan emlékezett minden darabra és könyörtelenül megexekválta a Péter drágaságait. — Mindent, mindent elvett tőlem, — hajtogatta siránkozó hangon, ügy látszott, hogy a nő elvesztése nem fájt neki anynyira, mint az emlékek. — Hát aztán melyiket szeretted volna legjobban megtartani. — Az almát, kérlek szépen, az almát, amelyikből kiharapott egy darabot . . . — Hát, kedves Péter, te nagy szamár vagy. — Gondolod, kérlek ?
