Északkeleti Ujság, 1909 (1. évfolyam, 1-4. szám)
1909-12-25 / 4. szám
4-ik oldal. ÉSZAKKELETI ÚJSÁG. 4-ik szám. rneimbe . . . Oda jött hozzám s halkan rebegte : te érted tettem ... te érted, mert szeretlek téged s ezzal oda tűzte dobogó szivem fölé a viola szálat. Én pedig nem törődtem senkivel, semmivel keblemre vontam azt a daczos reszkető leányt s mámoros hévvel suttogtam: én pedig imádlak s forró csókot leheltem reszkető ajkára. Amig azon ábrándoztam, hogy mikor lesz szerelmes s kit fog szeretni ? nem is gondoltam arra, hogy ha majd szerelemre gyullad, tartós lesz-e szerelme ? S ha belém lesz szerelmes, nem-e férkőzik közzénk egy másik, a ki megöli boldogságunkat? Még akkor soha, de sohasem gondoltam erre. Akkor még nem ismertem a féltékenységet. Boldog voltam nagyon, ha csak egy perezre, ha csak egy pillanatra is találkozhattam vele. Olyankor együtt szőttük az ábránd fonalát s együtt tervezgettünk. Mily csodálkozással hallgattam okos szavait. S milyen gyöngéd, milyen szives volt hozzám. Azt hitem, soha, de soha sem leszek képes viszonozni azt az édes gyöngédséget. Egyszer amidőn a rendesnél hosszabb szoknyát kapott, örömtől, boldogságtól hevülő arczczal fogadott s midőn látta, hogy nem akarom észre venni a változást, duzzogni kezdett. — Hja, nagy szó a lányoknál a hosszú szoknya! Amidőn látta, hogy sehogysem akarom meglátni a változást, szemrehányással illetett, hogy észre sem veszem, hogy közeledünk boldogságunkhoz. Csak még Irén van előttünk, mondta lelkesülten s akkor misem fogja gátolni. Csodálkozást színleltem, pedig jól értettem mit akar ezzel mondani. Már ismét félreért? Kérdezte halkan. Hisz tudja talán, hogy gondolom ? Csak még azt kell megvárnunk, hogy Irén menjen férjez s akkor. . . akkor egészen nagy leány leszek. Ugy-e? Igen, úgy lesz! feleltem szomorúan s szivembe valami bánatos, valami vésztjósló érzés lopódzott s önkéntelenül jöttek ajkamra a szavak: s akkor . . . akkor mást fog szeretni, nem engem. Úgy történt, a hogyan előérzetem sugallóba. Nem, nem kisértem meg leírni, mert úgysem lennék képes, úgy sem lenne erőm hozzá. Még hosszú ideig voltunk boldogok, még sokáig, — nagyon sokáig ábrándoztunk együtt. Milyen szépre, milyen rózsásra festettük a jövőt s a midőn már közel voltunk boldogságunk tetőpontjához, jött egy vihar, egy kegyetlen vad orkán s ledöndötte szerelmünk várát. A sötét vészes fellegekből egy daemoni alak bontakozott ki. Elszörnyedtem . . . Magdának karcsú lenge alakját átkarolva vigyorgott felém a nőcsábitó. Megborzasztott, elrémitett a látvány. Es tényleg úgy volt, — a képzeményt rideg valóság váltotta fel. A felesége lett annak a gyűlölt alaknak, a kit utáltam, a kit agyon szerettem volna zúzni már akkor, a mikor Irénnel láttam együtt. Sok-sok esztendő telt el már azóta, hogy ez az eset történt s amióta kerülöm azt a vidéket, hova oly sok édes s oly sok fájó érzete köt a múltnak. Azóta nem láttam Magdát sem. Ismerősei azt mondják, hogy férjhez mente óta sohasem látták mosolyogni többet. — Azt mondják, hogy utóbbi időkben gyakran lehet látni a mezőn s szedi csokorba a mező tarka virágait, szeméből könny fakad, ki tudja kire, mire gondol As én életem . . . Az én életem nyugalmas, csendes, Enyült a búm, a gond, a fájdalom; Az én életem egy hervadó élet, Nem olyan, mint volt régen — egykroon. A te életed öröm s cs'alfaság, A bút, a gondot te nem ismered; A te életed titkos világába Beférközhetni nem lehet. Az én életem egy kialvó mécs mát, Mely néha-néha halványan lobog. A te életed fáklyaként világit S miként a nap — oly fényesen ragyog. Az én életem egy örökös éjjel, A te életed egy végtelen nappal, — Amikor majd rád borul az éjjel, Akkor halok meg csendes virradattal. Ressler Antal. Néhány szó a szeretetről. Irta : MASZK. A természettudósok régi idő óta vitatják, hogy vájjon rövid vagy hosszú élet vár-e még az emberiségre itt e földön. Az emberi élet ismert múltjára visszatekintve, vörös fonálként látjuk végighúzódni a legtökéletesebb szépre való törekvést. A lélek titokzatos iparkodása megvalósithatlanoknak látszó akadályokat gördít el utjából s látva a tudás csodálatos eredményeit, önkéntelenül jut eszünkbe a gondolat, ha a lélek, mint productiv erő, alá van vetve a fejlődé'- törvényének, az alkotórészeit képező jó tulajdonságok ha- ladnak-e azon eszményileg kitűzött cél felé, hogy a lélek valaha a legtökéletesebbé váljék minden emberben ? A sok, önmagában - véve gyönyörű tulajdonság közül kiragadva a „szeretetet", látjuk, hogy bizony az emberi lélek ma sem szeret sokkal tisztábban és őszintébben, mint évezredekkel ezelőtt. Az ősember a husevés kedvéért állatot öl, sőt embertársa húsától sem riad vissza: most még csak önmagát szereti. A családalapítás után szeretetét kiterjeszti övéire is, habár ebben még több az ös/tönszerii, mint a tudatos; az enyim és tied fogalmának nem ismerése még mindig a szeretet szunnyadozását jelenti. Amikor már csoportokban él és megalkotja a mai állami élet legkezdetlegesebb alakját, — a testi erőre, vagy észre kiválóbb egyén társa fölibe kerül s az alantmaradtak, a tömeg között már hintegeti magvát a szeretet két legnagyobb ellensége: az irigység és a gyűlölködés. A hatalomvágy uralmába hajtja a kezdetleges község lakóit és szomszédja javainak bírására uszítja az erőst. A gyöngébb, félelmében védekezik és kezdetét veszi a folyton tartó harc és háborúság. Akinek többje van, még többet kíván s az örökös tülekedésben majdnem eltűnik lelkekből a szeretet. Kisebb-nagyobb arányokban folyik ilyen alakjában az erősebb harca a gyöngébb ellen mai napig is. Ma ott állunk, hogy az államok egymással farkasszemet nézve, irtózatos összegeket sajtolnak ki a polgárok zsebeiből katonai célokra s mindezt a másiktól való félelem miatt. Az emberiség lelkületét megmételyezte a harc s igy az általános emberszeretet ma még a távol utópia ködében rejtőző jámbor óhajtás. Vessünk már most pár futó pillantást egy mai átlagember lelkületébe. Ahogy említettem, az egyedülálló ember szeretete önző, mert csak saját életének kellemessé tételére gondol. A családos ember már élettársával, vagy gyermekeivel is érezteti szeretetét, többi embertársaival szemben azonban ez a szeretet mindinkább vészit melegéből. Vészit, mert hiszen a jó barátok egymás hibáit, vagy gyengesé0eit, ha azok a társadalmi felfogás szerint csak kevéssé is kényes természetűek, — nem igen szokták egymásnak megmondani. A társasélet mostani alakjában is sokszor lehetetlen. Vészit, mert hiszen jó barátnők is dicsérik barátnőjük ruháját, kalapját, fésülködését vagy kedves modorát, a mikor magukban a megelégedésnek bizonyos nemével az ellenkezőt gondolják. Az alárendelt ember hogy hizeleg felebbvalójának, csakhogy kegyeit élvezhesse; hogy tömjénez- nek közéleti nagyságoknak, a kiket belsejükben a „vén hülye“ nem épen díszes jelzőjével illetnek. Nem is szólok a sok hölgyne* adott hazug bókok tengernyi tengeréről. Olyan apró jelenségei ezek a mindennapi életnek, amik alapján megc llapitható, hogy a mai társaséletben sincs igazi, absolut szeretet, mert alig van ember, aki — magamagát is beleértve — önzetlenül szeretne, mondjuk tiz embert. Hát a többi millió és millió hol van ? A jótékonyság ezernyi faja ugyan magán viseli a szeretet nemes zománcát, de, ha a jótékonyságot gyakorló leikébe pillanthatnák, a legtöbbször meglátnék a hírnévre, emlegetettségre, köszönetre való vágyakozást. A jótékonyságot a legnemesebb önző szeretetnek nevezhetnők. A humanismus számtalan megnyilatkozása s főképen ama társ idalmi forrongás, mely napjainkban bontogatja szárnyait, hogy az egyén boldogulását a többi hátránya nélkül előmozdítsa, oly nemes korszellem uralkodásának kezdetét jelentik, amely valamikor megvalósítja a „szeresd felebarátodat“ gyönyörű parancsát. E forrongás, mint minden tömegmozgalom, nem ment ugyan a salaktól és túlzástól,, magasztos céljainak egy része azonban lassan- kint feltétlenül diadalra jut. Ez azonban még a messze jövő zenéje s én azt hiszem, hogy annak a természettudósnak van igaza, aki még hosszú életet olvas ki a természet könyvéből az emberiség számára, mert a szeretet máig még nagyon kevesek lelkében él mindenki által kívánatos absolut tiszta alakjában. Fizessünk elő az „ÉSZAKKELETI UISÁG“-RA. ft * * fr fr fr fr fr fr fr fr fr fr fr m fr fr fr fr fr fr fr fr fr fr fr fr fr fr 41 Az 1907. évi helyi iparkiállitáson a debreceni keresk. és iparkamara által első díjjal, ezüstéremmel kitüntetve. — A debreceni 1909-ik éri iparművészeti kiállításon bronzéremmel kitüntetve. ^ DRÁOUS ISTVÁN épület- és diszműbádogos NAGYKÁROLY, Gencs-utca 3. szám. Részit és elvállal mindennemű bádogos munkákat, úgymint: tetőfedéseket, eresz-csatornákat és íedélfesté- seket. — Megrendelések a legszebb és legjobb kivitelben a legrövidebb idő alatt készíttetnek. Javítások gyorsan és pontosan eszközöltetnek. Kertben. Rózsás, virágos kertben jártunk, Már rég leszállt az alkonyat. Este volt — szép csillagos este, Midőn karomba fontad karodat. És jártunk-keltünk fáradatlan, Az égre néztünk fel együtt; Te nem találtad csillagodat, Pedig kerestük mindenütt. Megvan! — kiáltád lelkesülten, Ott van, ott az a fényes nagy! Hát a tied ? — kérdezted tőlem — Halkan suttogtam: az te vagy.
