Északkeleti Ujság, 1909 (1. évfolyam, 1-4. szám)

1909-12-25 / 4. szám

4. szám.

ÉSZAKKELETI ÚJSÁG

3-ik oldal.

Emlékesem . . .

Emlékezem ... ott ültem én Jó anyám ölében.

Kis kacsomat összetéve Szemem a szemében.

Emlékezem . , vele jártam

A szűz templomába,

Liljomfakasztó tavasznak Virágos havába’.

Ma már ritkán, igen titkári Ülhetek ölebe,

Egyszer járom esztendőnként Azt az utat véle.

De a szava esdö hangján Mindig a fülembe’:

„Máriához édes fiam,

Légy hü mindörökre’.“

Szentiváuyi Béla.

Emlékeimből,

— Az „Északkeleti Újság“ eredeti tárcája. —

Irta: R.

Szép nyári délután volt. — Az égnek azuros kékjén fehér fátyolszerü felhők úszkáltak. Olykor-olykor eltakarták halványan a fényes, sugaras napot . . . Junius közepe felé járt az idő. Az enyhe szellő lágyan simogatta lázas arczomat. Az erdő, mely körül koszo- ruzta a falut, csábosán hívogatott csalogatott kebelére. A lejtős hegyoldalon juhnyáj lege- lkszett. — Majd odébb egy két borjut lehetett látni, mely a gulyából maradt vissza, — olykor-olykor megkondult a kolompos nyakában a harang giling-galang s elzugott tompán. A hegykoszoruból, mit erdők koronáztak — egy tisztás nyillott, melyen át a falu templomának, vékony fehér tornyát lehetett látni. Különös érzés fogott el, midőn a hegytetőn a zúgó-bugó erdő lábainál találtam magam. Szemeim körülrévedeztek a gyönyörű tájon, nem akartak betelni a varázslattal, mit a természet alkotott. Megálltam elbűvöltem Elkábitott a gyönyörű látvány. Szivemben különös zsibbasztó érzések keletkeztek s lassan-lassan felujult szivemben a múltnak minden gyönyöre, minden keserűsége. A meghaltnak vélt fájó érzemények újra életre keltek bennem. Szemeim elé képzeltem azt a csalfa csábos leányt, aki megölte a szivemet, aki élve eltemetett. Ott állott előttem csábosán, kaczérkodva. Hab ruhájának fodrával enyelgett a szellő. Szőke haja keblére omolva. Szeméből epesztő tűz lángolt felém. Érzékeim' elzsibbadtak. Nem tudom mi volt oly nagy hatással reám a szerelem démonja, avagy keserves panaszos hangja az erdőnek, de tehetetlen voltam önmagámmal. Azt sem tudom meddig maradhattam ilyen állapotban, de azt hiszem, hogy jó ideig. Kábultságomból édes gyermek kaczaj ébresztett fel. Egy fiú és egy leány gyermek kaczaja, kik pajkosan futottak egy szines lepke után.

Megkapó gyönyörű látvány volt, mint szaladt egyre jobban kipirult arczczal a leány s utánna a fiú. Ez a kép emlékembe hozott egy édes ártatlan nyári délutánt, akkor utólszor voltam együtt vele a mezőn. Neki is szűk volt a nagy tágas udvar. Kivágyott a rétre fogdosni az aranyos szárnyú tarka lepkéket. Én követtem őt. Hogy örült, ha elcsíphetett egyet. Én pedig kértem, könyörögtem neki, hogy engedje szabadon, hadd örüljön szegényke tovább is az életnek, hisz oly szép selymes köntösében. 0 rám nevetett, de milyen nevetés volt az. Majd megfagyott tőle a szivem. Aztán pedig fogta a gyönyörű tarka pillangó szárnyát s letépte a vésony karcsú testről. Kegyetlen! Szaladt ki a számon önkéntelenül s aztán duzzogni kezdtem. Ő erre oda jött hozzám s vigasztalt. — Suttogott édes, bohókás —

gyermekes szavakat a fülembe. Tele szedte kötényét vad mezei virággal s azzal behintette a fejem. — Nem illik Magda, szóltam hozzá, hogy igy bánik velem. Tudja jól, hogy mennyire szeletem a pillangókat, miért igyekszik hát örökké fájdalmat s keserűséget szerezni nekem ? Maga már nem olyan kicsi gyermek, ne futkosson örökké, hanem üljön ide mellém s hallgasson meg. Kérem valamire. — És a pajkos leányka leül mellém. Szép szemeit rá szegezte

az én halvány arczomra. Amint igy ültünk egymás mellett, figyelemmel kezdtam vizsgálni Magdát. Hihetetlennek tetszett nekem az a pajkos gyerek leány. Szeméből ártatlanság, szen- deség sugárzott. Arcza tüztől égett. Megfogtam selymes kezét s kezdtem beszélni hozzá csacska szavakat. Mintha nem is a lepke űző pajkos leánykához beszéltem volna. Úgy hallgatott rám, mint egy Istenre, majd hirtelen felugorva nyakamba vetette magát s össze csókolta arczom — miközben gyerekes hévvel suttogta folyton szeretem . . . szeretlek . . .

Akkor még gyermek-ifjú voltam, de azért úgy gondoltam úgy hittem, hgy ő nélküle élni nem tudok. Szerettem már akkor nagyon, igazán azt a pajkos szívtelen leányt. Gyermekek voltunk még mindketten, Magda vonzódott hozzám, szeretett, mint játszó pajtását. Én pedig már akkor is férfias hévvel szerettem őt.

Alkonyaira járt már az idő, amikor eszünkbe jutott, hogy haza kellene menni. Gyönyörű színben áldozott le a nap s halvány sugarai ott játszottak a leány édes daczos arczán. Széles szalmakalapja nyügött a tenger virágtól, mit köréje rakott, kezében fűzfa vesszővel, melylyel a tarka-barka virágokat ütötte verte, miközben egy szót sem szóllott hozzám.-Ugyan, hogy lehet olyan szívtelen Magda ? — kérdeztem tőle. — Mit vétettek magának azok az ártatlan virágok, hogy úgy üti őket? Hát sohasem lesz már magából komoly nagy leány ? — Ne faggasson ! Nekem játék kell. Énnyi az egész! Haragszom is magára, mert maga mindég olyan komoly. Játszani sem jön el már hozzánk — csak néha-néha s akkor is oly keveset beszél . . . Soha nincs egy nyájas, egy szives szava hozzám. Persze mikor Irénnel beszél akkor tud nyájas lenni. Akkor maga is játszik. S hogy nevet ilyenkor. Igazán kérem mondja meg, miért gyűlöl maga engem ? — Nem gyűlölöm, — feleltem kurtán. — Köszönöm a választ — felelte gúnnyal. — Elcsodálkoztam rajta, hogy ez a gyermek leány már gúnyolódni is tud.

* *

*

Az égen lassan kigyultak a csillagok milliárdjai. Édes fűszeres volt a lég. A bájos holdvilág mosolygott le ránk, Magda úgy nézett ki virágos kalapjával, mint egy vizi tündér. Hab ruhájában, mintha hullámok között ringott volna, amint szapora lépésekkel igyekeztünk a falu felé. Szótlanul, daczosan haladtunk egymás mellett. Már-niár látni lehetett a faluszéli rozzant házak kivilágított ablakait. — Szent Isten 1 — Kiáltott fel egyszer — egészen este van 1 Mi lesz velem, ha megtudják, hogy ismét kint csatangoltam a,réten? Végem van! Azt a szidást el nem viselem, amit kapni fogok. Miért is nem figyelmeztetett, hogy korábban jöjjünk haza? Persze maga örül annak, hogy én ki fogok kapni 1 Már most tudja meg, hogy igazán haragszom magára! Legyen nyugodt feleltem neki — nem fog kikapni. Kimentem én magát a bajból, csak Ígérje meg, hogy ezután okos-nagy Lány lesz.

Ezután fokozottabb gyorsasággal igyekeztünk s nemsokára otthon voltunk. Magdának elmaradása föl sem tiint, hisz hozzá voltak szokva elmaradásához, csak akkor indultak keresésére, ha már későre járt az idő. Mikor hazaérve a szobába léptünk, akkor vették csak észre, hogy a szokottnál jóval későbben jött haza.

Édes anyja nem is késett sokáig megkérdezni, hogy hol barangolt ismét egész délután? Magda esdö tekintetet vetett rám. Oly gyönyörűség volt látni félelmében azt a bátor daczos leányt. Igyekeztem megnyugtatni édes anyjat, hogy kis nővéremnek kérésére maradt el ily sokáig s kért, hogy kisérjem haza. Magda könnyedén sóhajtott fel, mig én — jó éjt kívánva — ballagtam haza.

Szorongó szívvel leverten értem haza. Éreztem, tuddtam, hogy szeretem azt a gyerek leányt. Végtelenül bántott különben az a tudat, hogy Magda annyira gyerekes volt ma velem. Miért nem szerelmes? Mikor lesz szerelmes?

S ha szerelemre gyullad, ki lesz az a boldog, akit szeretni fog? így tépelődtem magamban. Az a meglepő felfedezés aztán, hogy kevesli a vele való foglalkozásomat, egészen más irányt adott a további fejleményeknek. Elhatároztam magamban, hogy ezután többet foglalkozom vele. De elhatározásomat nehezen tudtam megvalósítani. Űzött kergetett felé vágyam, ha

nem láttam. Ha pedig együtt voltam vele, futni szerettem volna tőle.

A réti kirándulás után jó ideig nem láthattam Magdát. Pedig úgy vágytam, úgy epe- kedtem utánna. Úgy látszott, hogy megváltozott ő is. Nem csatangolt többé órák hosszat az utczán. Egy pár hónappal a réti kirándulás után találkoztunk újra együtt.

Bármennyire is vágytam Magda után, be kell vallanom, hogy talákozásunk kényszer találkozás volt. — Valami családi-ünnep-forma, melyre egész családunk hivatalos volt hozott bennünket össze újra. Ebéd után egyszerre csak azt vettem észre, hogy Magda észrevétlenül eltűnt a társaságból. Feltűnt, hogy mennyire szótlan volt egész nap és mennyire hideg hozzám. — Miután a vig zaj s lelki mulatozás sehogy sem illett lelki állapotomhoz, vágytam ki a szabadba. Szerettem volna futni, úgy utáltam, úgy gyűlöltem a nagy társaságot, mesterkélt szives mosolyok s az udvarias hazug bókok, mik az asztalnál lejátszódtak egy cseppet sem tetszettek nekem. Amint kifelé igyekeztem — a szalonon kellett keresztül mennem — azt hittem, hogy ott fogom találni Magdát. Csalódtam, nem volt ott. Hanem ahelyett érdekes idyll tárult szemeim elé. Irén ült ott a zongora mellett bizalmas suttogások közepette, szemei édesen, szendén révedeztek egy nagyon is kiélt férfi arczon. Ökölbe szorult a kezem s ajkam önkénytelenül átokra nyilt, nem tudom miért, de úgy szerettem volna agyon zúzni azt a nőcsábitót. Amint úgy álltam ökölbe szorult kézzel s dúlt arczczal egy éppen olyan alak meresztette rám szemeit, akkor vettem csak észre önmagamat amint nesztelenül a nagy tükör felé közeledtem, hogy az a kikelt alak, ökölbe szorított kezekkel saját magam vagyok. Szerencsére nem vettek észre, óvatosan vissza huzódtem s azzal észrevétlenül elosontam egy oldal ajtón s egy pillanat alatt kint voltam a szabad természet ölén. Léptemet a kert felé irányitottam. Tudja Isten miért, de úgy érzem valahányszor lelki állapotom zilált, csak a virágoknál lelhetek vigasztalást. Úgy eltudom nézni azokat a hallgatag s mégis sokat mondó virágokat. Mily különböző az ő életük is. Van ő közöttük is szép, pompás, illatos, kaczér, hivalkodó, de viszont akad szerényen meghúzódó, szegény árva virág is.

Úgy értek hozzá, hogy kell a nyelvükön beszélni s ők is úgy értenek engem. Ismerem életüket, szokásaikat. Ha egy ágon egy hatalmas pompásan nyíló virágot látok, mellette egy száraz, szegény elhervadt virággal, az egy boldogtalan családi életről szól. Hűtlen a férj, nem szereti nejét, azért hervad, azért olyan halvány, sárga az asszony. És viszont megfordítva ugyan ez az eset áll fent a hűtlen, kaczér asszonyra is. Akkor a nagyobb, a férfi lesz bánatos s lehorgasztja gonddal telt fejét. Ha ilyen eset akad beszélek hozzájuk s békitőleg lépek fel köztük, — úgy szeretek beszélgetni velük.

Amint a kertbe léptem, ott láttam Magdát, piczi fehér violákkal játszott. Feléje mentem s a midőn megpillantott, ijedten rezzent össze mintegy csínyt tevő gyermek s úgy elpirult, a hogyan csak egy gyermekleány tud elpirulni. Olyan jól illett az a kipirult rózsás arcz hófehér ruhájához.

— Milyen szomorú ma. — Törtem meg a kínos csendet. — Milyen komoly. Látja igy szép maga - Magda, kiáltottam lelkesülten. - Úgy szerettem volna keblemre zárni azt a hideg makacs leányt.

— Igyekezzen vidámságot szerezni magának — felelte halkan. Ne mondja többé, hogy szívtelen vagyok. Szeretem a virágokat s le nem tépnék egyet a világ minden kincséért. Látja ott azokat az édes fehér violákat? Azok az én kedvencz virágaim. Úgy el tudom nézni órák hosszat őket. Mo;t tudom csak mennyit vétettem maga ellen . . . Most tudom csak igazán mérlegelni a maga fájdalmát. Hogy olyan szívtelen voltam . . . Hogy téptem, hogy ütöttem, vertem azokat az édes mosolygó virágokat. Ugye akkor nagyon, nagyon szívtelen voltam? Feledje el. . . ne gondoljon többé arra a napra. Olyan édesen kért, hogy megígértem neki . . . Ezután hirtelen elhatározással oda rohant az édes ártatlan fehér violákhoz s a legszebb szálat letörte ... Azt hittem álmodom, szólni sem tudtam, hozzá, pedig megakartam dorgálni érte. Megértette. Láttam, hogy könny tódul sze-