Északkeleti Ujság, 1909 (1. évfolyam, 1-4. szám)
1909-12-25 / 4. szám
2-ik oldal. ÉSZAKKELETI ÚJSÁG 4. szám. és élvezeteket, minden iránt, ami bajjal, köte- lezettséggelf vagy felelősséggel járt; és hogy minél jobban megtarthassa kedves szabadságát, mindjárt a legelső és bátran hozzátehetjük, még egyáltalán ki nem forrott ifjúságában — felöltötte a papi ruhát. Az egyházi öltöny, sajnos, abban az időben gyakran szolgált dominóként azoknaK, akik az életei folytonos, végeszaka- datlan karneválnak tekintették! Ez az öltöny nem akadályozta őt abban, hogy egész életén át s az egész kereszténység előtt hangoztassa Laura iránti szerelmét. A bölcsőtől a sírig fáradhatatlanul kereste mindig a vig társaságot, a mulatást, jólétet és élvezeteket; hanem azért szabad perceiben gyönyörű stílusban irta meg a „de vita solita/ia“ és a másik nem kevésbbé ékes stilusu „de otio religiosorum“ cimü értekezéseit. Ismerte és tisztelte az ókori irodalmat, amely akkor kezdett újjászületni, dicsőítette a régi rómaiak és görögök erényeit és becézte az ő olasz nemzetének lustaságát, hivatkozva az ó-világ tradícióira és emlékeire, s a rómaiak méltó követőit és egyenes utódait magasztalva nemzetében. Olyan plátói módon szerette ő ezeket a régi erényeket, mint amilyen plátói volt Laura iránti szerelme; a „drága Itália“ számára pedig csak klasszikus visszaemlékezéseket és retorikai frázisokat tartogatott, melyeket különben annak elnyomóitól sem igen sajnált. Ez a nagy hazafi fáradhatatlanul törte magát Modenna, Párma, Pádua és más városok apró-cseprő urainak jóindulata és barátsága után; himnusaiban és leveleiben dicséretet zengett még a vérengző nápolyi Johannának és a sápadt IV. Károlynak is, sőt egy felbuzdulása alkalmával a nyomorúságos Rienze és a rettenetes Colonnák nagyságát is hangoztatta. Ritka, magasztos adományt nyert az Istentől, mely adomány sok embert géniussá tett s amely adományt én nem merném csupán talentumnak nevezni; a véleményadás valóságos egyeduralmát ragadta magához kortársai között és mindezek dacára még sem engedett el soha egyetlen alkalmat sem, amikor feltűnhetett a világ előtt. Nem történhetett semmi esemény a kereszténység világában, melyhez ő hozzá ne szólt volna kötött, vagy kötetlen formában, de mindig úgy, hogy ezzel valakit lekötött magának; levelezett minden királylyal, főherceggel és uralkodóval és az irodalomban atyja lett az Aretinók és Woltérok nagy dinas- tiájának, annak a kemény lelkű, de törékeny szellemű, könnyű tollú és még könnyebb lelkiismeretű dinastiának, melynek tagjai a „királyság eszméjé“-nek hatása alatt testvérei let • tek a világ urainak s kölcsönös barátsággal, kölcsönös magasztalással és kölcsönös megvetéssel adóztak egymásnak. Neki is volt egyszer egy ideális trónja, ő is keresztülment egy igazi megkoronáztatáson, melytől fogva számítani kezdte többi sikerét. Milyen boldogító komédia volt ez ! És mennyivel boldogitóbb azért, hogy az olaszok mai napig is emlékeznek reá, elragadtatással és elérzékenyüléssel emlegetik ezzel a kiáltással: Vox populi! . . . Aki ismeri a kulisszákat, az egészen más képet alkot magának az egész látványról; aki olvasta Petrarca leveleit, az tudja, hogy ez az okos és lusta ember milyen elővigyázattal és mily hosszú időn át készítette elő a lelkesedésnek ezt a kitörését; hogy eleinte milyen jelentéktelen hangon, később pedig milyen sokatmondóan irt minden ismerősének „Lauráról“ és a „lantról“ ; hogy el volt készülve arra az eshetőségre is, ha ez Rómában nem sikerülne, s ez esetre Párisi tartogatta; hogy miképen áltatta tömjénnel és myrrhával éveken át Róbert királyt, aki kénytelen volt ártatlanul játszani a főszerepet : mig végre egy örökké — még az utókor számara is! — emlékezetes napon a Se- natus populusque Romanus a nagy költő koszorújával koronázta meg Laura szerelmesét a Kapitoliumon ! Költő volt, ez kétségbevonhatatlan. Mestere a szónak, akihez hasonlót felmutatni nem könnyű dolog, bárha nem is járta meg ama troubadurok útjait és szenvedéseit, akiknek földjén lakott s akiknek művészete és dala annyira befolyásolta őt. Csakhogy ezt a művészétét ő öntötte hasonlíthatatlanul tökéletes formába, ennek a dalnak ő adta meg azt a •bűbájos, kábító dallamosságot és a gai saber- nek olyan szabad és müértő követője volt, a hogyan ez emberi elmének csak hatalmában állhatott. Múzsája folyton fonogatta és bontogatta a szavakat, mint valami koszorút, vagy az ujjak könnyed játékát; verse becézi a fület és kellemesen ringatja el a lelket; rímei édesen, gyöngyözve peregnek, mint a szeráj szö- kőkutja; minden sonettje ezüst húrhoz hasonlóan cseng, mint a Wokluza forrása . . . És mégis, aki a külső forma bálványimádását nem állítja a gondolat atheizmusa mellé; aki az élet szivárványszineinek nem áldozza fel az élet igazságait; aki gondol arra, hogy a művészet nemcsak arra való, hogy virágokat hímezzen, sőt hogy épen az a feladata és tulajdonsága, hogy egyszerre nyújtsa a virágot és gyümölcsöt, mint a hogy azt tennie kell: az Petrarca szobra előtt sokáig habozva fogja kezében tartani a koszorút és végül talán nem fogja azt odahelyezni! „Nagynak lenni — Hamlet aranymondása ez — nagynak lenni annyit jelent, mint csak nagy dolgokban venni részt.“ Petrarca semmiféle nagy problémát nem állított maga elé, semmiféle nagy témát nem bolygatott meg, a költészet semmiféle nagy műfaját nem érintette. Csak Afrika cimü nagyobb darabját kezdte meg latin nyelven és pedig csupán a kapitóliumi jelenet kedvéért, azután pedig sietve, a legcsekélyebb jóakarat nélkül fejezte be, mert már nem volt reá szüksége ; csak azokat a chansonokat és sonetteket irta szeretettel és szívesen, amelyek egyedül hoztak neki dicsőséget. Nagynak lenni, — ezt is hozzá kell tennünk — a teremtésben lenni nagynak, annyit jelent, mint tudni azt, hogyan keil proteus módra változtatni magunkat, körülfogni hatalmas karral az egész emberiség „hárfáját“ és tudni azt, hogyan kell verni annak minden egyes húrját. Petrarca egész életében csak egy érzést tudott, vagy akart megénekelni, ez az érzés pedig (gondoljanak bármit is az érzelgős fiatal leányok és szerelmes ifjak) nemcsak első, de semmiféle helyet nem foglal el sem a komoly művészetben, sem pedig a komoly életben! Nem ismerte ezt az érzést az ókor nagy költészete, fukar kézzel adott csak neki egy kicsinyke teret Shakespeare nagy művészete és milyen kevés jelentősége volt azon emberek életében, akik igazán számottevők az életben, akik uj irányba tolták a világot és uj tájakat nyitottak meg a föld fiai előtt! A terjedelmes Parnassuson Petrarca csak egy szükkörü, kicsiny és csak egy fajta termésnek az elvetésére alkalmas földdarabot tudott szerezni: csakhogy, mint ennek gyakorlott művelője, ügyesen és okosan tudta használni e kis helyet, különböző eszközökkel tudta termékennyé tenni, gondosan őrizte vihartól és minden rossz időtől, sőt néha verejtékével is öntözte. Elég elolvasni a Saggi-ban a Fascola történetét, melyet szerző sajátkezüleg jegyzett le, egyetlenegy sonettnek a történetét, amelyet hat hónapi mnnkával tudott csak megírni, — hogy meggyőződést szerezzünk magunknak arról, hogy mig Ámor (amint arról mindig panaszkodott) fáradhatatlanul hegyezte ellene nyilait, addig a szegény sebesült fáradhatatlanul faragta rimeit. Ez mindenesetre a szerző szorgalmát bizonyítja, de még nem jelenti sem az érzés őszinteségét, sem az ihlet valódiságát. Hideg tűz, fáradtságos mesterséges elrendezés, inkább a gúnyos szellemesség, mint a lélek munkája, mértani kiszámítása és felmérése a retorikai alakzatoknak és ügyes fordulatoknak, melyek majdnem mindig szerencsés kimenetelűek, de talán sohasem szerencsésen találóak: ezeket a jeleket a hires Rime gyűjteményben könnyen megkülönböztetheti bárki, a kinek egészséges lelke és tiszta ítélőképessége van ; és ha szokása, miként a dán királynak, jegyzetet készíteni, lehet, hogy szintén nem talál más jegyezni valót, mint, amit ez talált: „Szavak, szavak, szavak! . . .“ Máskép Ítéltek akkor; máskép Ítélt mind- ezideig az utókor is és ehhez az utókorhoz megelégedéssel Írhatta Petrarca, hogy minden célt olyan módon ért el, a mely méltó minden ember irigylésére. Csak egy nevet kerülgetett mindig óvatosan, csak egy embernek a megemlítése elől tért ki mindig makacsul: az egyetlen Daniéval szemben fukarnak mutatkozott elismerés dolgában ez az ember, akinek dicséretekben egyáltalán nem volt szokása szűkmarkúnak lenni; még a jólelkü Boccacio is hiába iparkodott valami élénkebb szikrát csalni ki a „szeretett Franciscus“-ból a Komédia I szerzője számára. De miféle lelki kapocs is lehetett volna e két ember között, kik közül az egyik oly mohón habzsolta a föld minden élvezetét és kéjét, a másik pedig hitte a tul- világi élet büntetését és jutalmazását; azon ember között, aki mindent csak szóval tett és azon férfiú között, aki minden szavát tettel erősítette meg; a szó gyakorlott mestere között, aki minden irányba hajlongott és mindenkinek a kegyét megszerezte magának s a nagy biió között, aki nemes büszkeséggel mondhatta el magáról: Aveva fatto parte per se stesso ... ?! Dal a kis comtesseről. Volt egy költő, fiatal, tehetséges, Szeme sötét volt, halovány az arca, A nagyközönség szerette, becézte És minden versét tetszéssel fogadta. A nagyközönség szerette, becézte, A sok szép leány mind bomlott utána; Észre se vette, vagy tán nem akarta ? . . . . . . Manassez grófnak volt egy szőke lánya. . . . Manassez grófnak volt egy szőke lánya: Henriette comtesse ... a szeme sötét. Henriette comtesse még egészen gyermek, Úgy elhallgatta néha a mesét. Henriette comtesse ... A szeme sötét, Az ősszel múlt csak tizenhat éves még; Henriette comtesse szoknyája rövid volt S az ifjú költő öt szerette már rég. Az ifjú költő öt szerette már rég, A sok szép versét mind-mind hozzá irta; Miatta volt az arca olyan halvány S álmában mindig, mindig csak öt hívta. Egyszer beszélt vele a patak partján. Henriette comtesse szedte a virágot, Megszökött . . . Unalmas volt otthon néki, A kertben hagyta a vén gardedámot . . . Az ifjú költő egyedül bolyongott Az árnyas erdő hűvös rejtekén, Mig arra került Henriette, a comtesse Szomorú arccal, eltévedt szegény. Ibolyakék szeme tele volt könnyel, Arca halvány volt, hangja reszketett: Bocsánat, uram, nem mondaná meg? ... Az én nevem Manassez Henriette! Angolul beszélgettünk lenn a kertben, A miss elaludt . . . Unatkozni kezdtem, Elindultam a szép erdei utón, A patak partján gyöngyvirágot szedtem. Eltévedtem . . . Oh, mutassa meg, kérem, Merre menjek, hogy biztos útra térjek? . . .Jaj Istenem ... A mama már aggódik ... . . . Lehetséges, hogy délre hazaérjek ? Fölnézett reá gyönyörű kék szemével, Két kis kezét könyörögve összetette. Az ifjú költő megmondta nevét, Előre ment és Henriette követte. A költő, ugy-e? kérdezte vidáman. Egyszerre visszatért a rózsás kedve; Beszélt, csacsogott a költő fülébe Sokat, kedvesen, vígan, kötekedve. Oh, én is sokat olvastam már öntől, Az egyik verse különösen tetszett . . . Hogy melyik ? . . . Várjon. Jesszusom. A néni Ott jön. No nézze, lent — a patak mellett. Kezet nyújtott sietve, izgatottan S elment. A költő úgy nézett utána, Amig a siirü, zöld bokrok között Meglibbent néha hófehér ruhája. Megsimitotta homlokát kezével: ... Csak legalább megmondta volna azt az egyet. Vájjon melyik volt az a költeményem, Amelyik neki különösen tetszett? ... Úgy két év múlva, Henriette, a comtesse Olvasott egyszer pár sort az újságban. Henriette comtesse hangosan sikoltott, Még jó, hogy nem volt senki a szobában. Eszébe jutott egy idyll az erdőn S a két kezével arcát eltakarta: . . . Volt egy költő, fiatal, tehetséges, Szeme sötét volt, halovány az arca. Rusitska Mary.
