Északkeleti Ujság, 1909 (1. évfolyam, 1-4. szám)
1909-12-25 / 4. szám
KARÁCSONYI MELLÉKLET. az „Északkeleti Újság“ 1909. évi deczember 25-én megjelent 4-ik számához. Hódolat a szentségi Jézus előtt. — A nagykárolyi Oltáregyesület tizedik évfordulójára. — Szivünknek lángja tör ma fel az égig! . . . Mind ünneplőbe, kik beszéded’ értik. A hála hangzik hő imának szárnyán: Dicsérünk, áldunk tíz év fordulóján! . . . Virág ha nőtt az elvetett magokból, Ha édes mézet gvüjténk liljomokból, S templom fényétől fényes lett a lelkünk, Az angyalok karával áldva zengünk! . . . . . . Gazdag valál: Szivednek lángja égett, S oly elhagyott, mert a szivünk nem értett. A trónod állt s ott vártál, ám hiába . . . Szegényül éltünk künn —- a pusztaságban. Vért izzadánk s hajszoltunk földi kincset S vérünk sárrá lett s még bemocskolt minket... Aranynak, kincsnek koldustarisznyája, Mélyen lesújtott a földnek porába! . . . S Te vártál, hívtál: „Jöjjetek Szivemre, Koldusszegényül élek — kincseimbe’ . . . Szegénységte/íből adjatok ti nékem S gazdag leszek s gazdag leszel te, népem!. .. Szíved mosolygó lesz: malaszttal ékes, Kereszted rózsás, szenvedésed édes, S a templomom, a trónom virágos: Méltó te hozzád s az égnek Urához! . . .“ Esdeklő szód a szivünkbe nyilallott, Szegénységünk ígéretedre hajlott S ruháztunk Téged a filléreinkből . . . így lett Tiéd: a lelkűnknek imája, Szivünknek könnye s két kezünk munkája Csak Érted lángolt lelkünk tiszta lángja, Forrón hevíté templomod pompája ! . . . Ah, mennyi szív áldotta már hívásod,’ Hány összetöri lélek az égbe szállott! . . . Oltárt építve: oltár lett a lelkünk, Egymást keresve, így egymásra leltünk! . . . Kenyérmorzsát kértél búsás kamatra S ki mindenét: szivét is Néked adta, Nagy kincsre lelt: szentséges szent Szivedre, Hogy angyaloknak tellik benne kedve! . . . Csodás világ! . . . Beillenél mesének! . . . Az önző szív hogyan is értené meg?! . . . Ki még nem ismer, annak puszta álom, Ki nem szeret, annak meg néma várrom . . . Csodás világ! . . . Tavaszban él Tevéled, Virág között, akit kegyelmed éltet . . . S kebledre zárva tél fagyától óvod, Ahol dicsőn: a szívben áll a trónod! S itt állunk most tíz évnek fordulóján És elmerengünk egyletünknek múltján . . . Kicsiny csirából nőtt sudárrá fája, Mert benne forrt, keringett véred árja. S amint csodálom, megtörik a térdem: Imádlak Jézusom a nagy Szentségben. Csodát tevéi, a sziveink úgy érzik, Azért lobog ma lángja fel az égig! . . . Horváth yetiö. Dante és Petrarca. Irta : Julian Klaczkó. Lengyelből fordította: Csáky Gusztáv. Ama csöndes és néptelen kolostorok egyikében, melyek Olaszország hozzáférhetetlen hegyei között, mintegy azért, hogy közelebb legyenek az éghez, egy-egy magas csúcson húzódnak meg, századokkal ezelőtt hatalmas, hallgatásával is ékesen szóló, komor alak jelent meg, melyet Isten szemmelláthatólag kiválasztottjaként választott magának, mert magán viselte a megpróbáltatás jellegét. — „Mit keresel itten ?“ — kérdezte a klastromi barátok egyike azzal a rettegő előérzettel, hogy most nem mindennapi vendéget Iát maga előtt; és válaszul azon szavak egyikét nyerte, melyek első látszatra közönségesek és üresek, de amely szó nagy súllyal esett a barát szivére, mert a szó a szelleni világában olyan, mint a test az anyag világában: ütésének ereje nem az akarattól függ, hanem a magasságtól, amelyből leesik. — „Pax!“ — felette a titokzatos alak s a hallgató emlékébe örökre belevésődött ez a szó és ez a pillanat. A jelenkor festőművészeié, amely (sajnos, tagadhatatlanul a nagyobb történelmi alkotásokhoz szükséges ihlet és lelkesedés hiányában) olyan mohón kapkodja szét és olyan serényen dolgozza fel a történelmi anekdottát, nem tudom, miért nem jöt kísértésbe mindezideig, hogy megörökítse a most elmondott jelenetet. Én valahányszor gondolatban alkalmas tárgyat keresek korunk festőművészei számára, olyankor képzeletemben mindig önkéntelenül is a szerény kolostor nagy vendége merül fel; mindig magam előtt látom azt a festői és oly magasztos pillanatot, melyben korának legnagyobb embere ezzel az egytagú szóval tártaiéi nagy lelkét az Isten szolgáinak egyik legala- csonyabbika előtt. A nagy génius itt, az Alázatosság lábai előtt kereste azt, amit Isten a jó életű embereknek megígért: Békét keresett! „Béke!“ Ez volt a jelszava a haihatatan, zarándoknak egész földi vándorutján keresztül jelszava volt ez az ő rendszerének, politikai működésének és mindenkori ideáljának! Ezt a békét nemcsak akkor egyszer, nem csupán önmagának és nem az unalom pillanatnyi hatása alatt kereste abban a kolostorban, hanem kereste folyton és ernyedetleniil az egész kereszténység számára; formába öntötte ezt a Mo- narchiá-jában és megszentelte a Komédiá-jában : békét akart a világi hatalom és az Egyház között, egyetértést a császár és a pápa között, harmóniát az emberek világa és a lélek világa között. És mekkora küzdelmeken, milyen kínokon át igyekezett eme ideál felé. Milyen tövises volt ez az ut, melyet átfutott ez a férfiú hirdetve az isteni igét az emberek között! Mennyi véres csalódás, titáni erőmegfeszités, laokoni kin szakította meg ezt az utat! Milyen kevéssé értették meg kortársai életében ezt az embert és milyen keveset juttattak neki halála után a tisztelet azon neméből, (similitudine decus), melyet Tacitus a nagy halottak iránt az utókor által lerovandó hála és tisztelet egyetlen módjaként nevez meg! Vájjon nem késett-e el az ő ideálja? Vagy nem volt-e korai ? Avagy talán egyáltalában nem arra való, hogy ezt a mi szegény, örökké harcban álló sártekénken meg lehessen honosítani ? Más kérdés ez ! Annyi bizonyos, hogy a nagy flórenci hitt ebben az ideálban és feláldozott neki minden földi jólétet és kényelmet. Az is bizonyos, hogy a keresztény polgár ember feladatát igen komoly és szigorú oldaláról fogta fel, hogy eleme volt a legnagyobb fáradtság és hogy minden dala tett volt! Szerepelt ő mint dalköltő is; ifjú korában szerelmet is vallott azokban a Chansonokban és sonettekben, melyeket később annyira megszeretett és művelés alá vett az olasz költészet; fiatalon hódolt is annak a szárnyas istenségnek, amely újkori és bizonyára nem valami dicsőséges fátumja lett a klassikus félszigetnek. Csakhogy ő hamar eldobta magától ezeket a chansonokat és sonetteket, hogy a hasonlíthatatlanul méltóbb „isteni“ alkotásoknak szentelje magát, melyekre reszketve gondol az emberi képzelet; pedig az ő szerelme olyan nagy és nem mindennapi volt, hogy az egyik költő ezt mondja róla„Ettől az emberi izom meg nem puhul, hanem acélos lesz, miként a hárfahur s ha a legtüzesebb nóta kél is rajta, meg nem reped, el nem szakad soha.“ Szégyen és bűn nélküli szerelem volt ez, mely csak egy pillanatra, futólag érintette a földet, hogy nyomban felemelkedjék a magasba; olyan szerelem volt, amely egy drága lény elvesztése miatt nem ásta el magát vele együtt a sírba, hanem utána törekedett fel az ég felé; olyan szerelem, amely az indiai legenda ama misztikus rózsájához volt hasonló, melynek pompás illata áthatja még a kést is, mely őt lenyesi! Költő volt, de a költészetet nem használta játékszernek, vagy szemfényvesztő eszköznek: az ő kezében az arkangyal lángpallosává lett, mely őrizte a Jó és Rossz közötti határt, elérte az Igazság ellenségeit, az Erény üidözőit és a „Béke“ megzavarod:. Olasz volt és az olaszok számára ő teremtette meg legelőbb azt a felséges nyelvezetet, mely nekik a nemzeti jelleget megadta; és a nemzet szerette, imádta őt: „fel akarta őt emelni, boldoggá akarta tenni, hogy láttára eibámuijon az egész világ“; de ő azért nem dicsőítette ezt a nemzetet, nem hizelgett neki; nem emelte fel bámulattal és nem puhította dédelgető sinrogatással ; hibáit nem avatta erényekké és gyengeségeben nem kereste az erőt; ítélt fölötte; nem nevezte kiválasztott népnek; szemére vetette bűneit és javulásra intette; szigorúan ostorozta és semmi fájdalmas igazságtól meg nem kímélte. Az ő Múzsája a művészet szentélyében nem volt sem Hierodule, sem Bajadér, hanem ihletett papnő, aki lesújtotta a bűnt, hangoztatta az erényt és áldozatokat hozott. Ó, ez a férfiú a génius feladatát is csak megfontolt és szigorú oldaláról fogta fel! Ezért nem érte el a Kapitóliumot és nem volt sze encsés övéi között; ezért élt számkivetésben és halt meg nyomorban! És mégis van-e nemes és becsületes gondolkozásu ember, aki ne irigyelné tőle ezt az életet és ne sóhajtana az ilyen halál után ? Nem nyerte vissza a tőle elragadott kincset, nem tért vissza hazájába, hanem olyan munkát hagyott hátra ennek a hazának, melyben az megtalálta dicsőségének egyik legnagyobb zálogát, amelyben megtalálhatta volna a tudomány még drágább kincseit. Nem láthatta megvalósulni a „Béke“ ideálját, az isteni békének azt az ideálját, melyet ő a Templom és a Hatalom, a Cézár és a Pápa, az emberi és lelki világ között szeretett volna felépíteni, amelyet folyton hangoztatott, melyet mindig áldott és dicsőített, — és ki tudja, meg fogják-e ezt érni valaha a későbbi századok? — de azért az ő saját, egyéni életével példát mutatott egy másik harmóniára, a mely szintén isteni: ritkán — Olaszországban talán még ritkábban, mint bárhol — előforduló példáját mutatta a génius és a Charakter közötti harmóniának ! . . . Ennek a géniusnak, ennek az igazi charakternek a világrajötte előtt tizennyolc évvel Arezzóban, ugyancsak flórenci családból egy másik férfiú született, akit az olaszok hasonló büszkeséggel emlegetnek, de hasonlíthatatlanul nagyobb szeretettel vesznek körül. Pet- racco, vagy Petraccolo volt a családi neve, de ő a ,obb hangzás kedvéért Petrarcára változtatta. Bár száműzött atyának volt a gyermeke, előtte mégis nyitva állt hazája; ő azonban csak úgy távolról szerette a „drága Itháliát“; csak úgy időközönként kereste fel, hogy zajos tapsvihart és egy sereg ovátiót arasson; állandó tartózkodási helyéül Avignont választotta, ahol az akkoriban inkább fényes, mint szent pápai udvar balthazári pompába merülve iparkodott feledni a babiloni Templomból való kiűzetésének gyalázatát. Az ügyes, szellemes, udvarias, tanult ember itt magas polcra juthatott és elfoglalhatta azon állások egyikét, melyekhez oly mélyen sóhajt fel minden jóravaló törekvés, ha polgári érzelmekkel párosul. A pápa és a főpapok fel is hívták nem egyszer és nem egy magas állás elfoglalására. Petrarcának azonban mindegyiknél többet ért a „szabadsága“: a a munkát, azt elhárította magától, hanem a jövedelmet azt szerette. Neki is meg volt a maga fogalma a „Béké“-ről, csakhogy nem dantei szellemben: magasztalta a kedves, önző békét, párosulva a föld minden kényelmével és élvezetével, tele dicsőséggel és gazdagsággal, de menten minden gondtól és áldozattól. Különös ellenszenvvel viseltetett minden iránt, ami akadályozta, vagy megzavarta a jó életet
