A Polgár, 1914. július (6. évfolyam, 27-30. szám)
1914-07-19 / 29. szám
2, oldal. POLGÁR Szatmárnémeti, 1914. — Folynak, folydogálnak, még az országút helyén is a patak folydogál. Nincs az a Velence, amelyik olyan szép lett volna, mint a mi megyénk. Egyik végétől a másikig csónakon lehetett járni s az állattani tudósok külön fejezetet Írhattak volna a kukoricában élő gémről, meg a búzaföld felett szaladó szárcsákról, arról nem is beszélve, hogy milyen exotikus látvány az, amikor egy karcsú vizi sikló jön a rozson át. Egy szem búzát vetett el a gazdaember és kapott helyébe öt gémet, három szárcsát, egy szekérderék vizi siklót, a békákat nem is említve. Gyümölcs, az csak lett volna, de az alma azt hitte, hogy ő naspolya, amelyik akkor jó, amikor már rothad. így aztán az alma is már fenn a fán rothadt el, meg sem várva, hogy kicsónakázzanak érte. Az idén aztán örült az ember a szépen mosolygó kék égnek és mert az országúton sem látott csillogni vizet, joggal tehette fel a kérdést, hogy hát most hogyan folydogálnak a dolgok: — Az idén már nem is foly- I dogálnak, hanem szaladgálnak, j mert a búza helyén mezei egér j nőtt és mert ami búza volt, az I nem ette meg az egeret, az egér ette meg a búzát. A tavalyi gémek és gólyák nem jönnek el mezei egeret enni és lön annyi mezei egér, hogy minden tavalyi gémre ezer darab esne. De mert a gazdaember közel van földanyánkhoz, az ég meghallgatja kérését és utolsó percben küldi az esőt. Az meg nem is esik, hanem szakad olyan nagy buzgalommal jön segíteni | szegény gazdaemberen a hegyek- i bői, hogy fél nap alatt elmossa a fél megyét egerestől, búzástól, mindenestől, még a vasúti töltésből is csak mutatót hagy. Az egér ott veszett, az már szent igaz, de vele a termés is, mert hogy az esőnek nem volt módja kiválogatni, hogy melyik az egér, melyik a búza. A gyümölcs ellenben az idén igazán nem játszott kétszínű játékot a szegény gazdaemberrel: már mindjárt májusban elfagyott, gondolván, hogy ami biztos, az aztán biztos. A mi megyénkből azt írja a hivatalos jelentés, hogy közepesen sikerült a termés. — Persze a középarányt vették : mezei egérben dús termés, kalászosokban szinte semmi, tehát végeredmény, közepes termés. A szegény gazdaember megy a fő Adóhoz : — Adó uram, adó uram, két éve nem hoz a földem semmit, úgy olvasom, hogy a földadó kulcsa le is száll, én rám meg kivetnek majd két akkora adót, mint eddig ! Azt mondja a fő Adó : megalapítani örök hivatásunk s melyben az igazság, hit és honszeretet, e három szeretet a nagy szentháromság! A jelennek és jövőnek ezt az országát megépíteni nyertük itt bő mértékben az utravalókat, amikért ez ünnepélyes percben rójuk le gyermeki hálánk adóját és fejezzük ki sírig tartó köszöne- tünket. Érezzük pedig, hogy bár útban a lábunk, nem lehet innen végképen megválnunk. Oltár e hely keblünk szentegyházában, ahová ezután is imádkozni járunk. Bárha ez ismert falakat, a kathetrát, a padokat nem is köszönt- | jük többé a viszontlátás pajzán örömével : de azért lesz .........lesz találkozás unk . . . Ha majd a reménység nem váltja be szavát, hűtelen lesz hozzánk a csalfa szerencse, utunk röge-köve feltöri a lábunk s a sóhajok szárnyán ide visz- szaszállunk ... óh, akkor is lesz találkozásunk .... Ha majd a zűrzavar, a világ zavarja kifárasztja lelkünk’ és a zsibongásban lágy hangokra vágyunk és a keresésben visszhangokra lelünk: régi tanáraink „megmondtam“ szavára és egy pillanatra újra gyermek leszünk:óh, akkor is lesz találkozásunk !... Ha majd szivünk tiszta, ünnepi ruháját megtépi az élet s beszennyezi j sárral s körülöttünk hideggé válnak az J emberek; óhajtva az igaz szeretet melegét, fölengedett szivünk ide visszadobban :... óh, akkor is lesz találkozásunk !... S ha jó szolgák leszünk az élet mezején, megálljuk derékül hivatásunk helyét s a talentumokkal híven sáfárkodunk és volt tanáraink büszkén szólnak rólunk: „Ezek a mieink, mi nevelt fiainkóh, akkor lesz a legszebb találkozásunk!----Nem búc súzunk hát örökre, kedves Tanáraink! — Persze, persze, a szürke ló sem fizet vámot, az adó kulcsa is leszáll, de nem a kend adója, hanem a földé. A Föld ne fizessen vámot, de kend fog fizetni ezután is annyit, hogy a kajla füle ketté állhat tőle. A gazdaember ezután számot vet: Elvetettem a szem búzát. A föld megsokszorozza. Ebből jár tiz szem adóba, tiz szem a bankba, tiz szem a megmivelésre, nekem is kellene nehány szem, de amikor a föld nem szemmel sokszorozta meg a szemet, hanem adott gémet, gólyát, vöcsököt, bölömbikát, szárcsát, békát, mezei siklót és viziegeret, úgy hogy mint állatkerti igazgató egészen jól megélnék, de melyiket vigyem ezekből a bankba, melyiket az Adóba? És leszáll a végtelen nyugalmu alkony, a párás, éltető alkony. Kék borongás kél az erdélyi hegyek felől, hogy mint remekbe szőtt fátyol, beborítsa a nyugalom völgyét. Száz kis fehér házikó kapujában áll száz szomorú ember, kiknek földjén, termő búzaföldjén meiancholikusan szól millió béka. Kijön a kis kapuba az asszony: — Gyöjjön be apjuk, mit hallgat úgy, mintha a pap beszélne? — Hallgassad csak anyjuk, milyen szépen szól a mi búzánk? .... Szép élet a gazdaélet! (s- f.) Mi sem válunk végkép, szeretett barátim ! Bárha kitűzve a fokon a szélrózsa, hogy irányt mutasson, egyikünknek erre, másikunknak arra — tovább .... tovább . .. tovább . . .: kicserélt templomi érzésekkel távozunk innen, az apró bajok is édessé olvadnak: össze- tartónk e szellemi dajka s a közös emlékünk: Itt, az iskola padjában be jól játszadoztunk, de szépen megfértünk !... Isten veled, te alma-mater! Csak vi- lágolj tovább, nagy messze vidékre, nagy messze időkre !.., Isten veletek, Tanáraink! Felejtsétek el hibáinkat s jóságtokért fizessen meg az Ég!... ___Fel búcsúcsókra cimborák!... * * * (E búcsúbeszéd kézirata a szatmárnémeti református főgimnázium irattárában helyeztetett el.)
