A Polgár, 1914. január (6. évfolyam, 1-4. szám)
1914-01-04 / 1. szám
VI. évfolyam. Szatmárnémeti, 1914. január 4. 1. szám. TÁRSADALMI, SZÉPIRODALMI ÉS KÖZGAZDASÁGI LAP. Megjelenik minden vasárnap. Előfizetési ár: Egész évre. . . 4 korona. Egy lap ára 10 fillér. Boldog újévet! Egy angol folyóirat karácsonyi számának címlapján a következő kép jelent meg: Az öreg december, mint nagyapa egy kis unokát tart a karján és ez a kis unoka, ez január. Nagyon kedves, bájos kép. Igazi angol humor van benne és nem tudjuk, hogy a rajzoló szánszándékkal tette-e, vagy Csak a kép bájossága kedvéért, de van benne valami, ami mintha szomorú prognózis akar lenni. A kis január, amint belekap a vén december szemébe, mintha azt mutatná, hogy ez a két hónap, az elmúlt esztendő utolsó hónapja és a kisded gyermek, a jövő esztendő csecsemőhónapja, olyan nagyon szeretnék egymást, olyan bizalmas lábon állanak egymással. Az öreg december pedig Laptulajdonosok, kiadók és a szerkesztésért felelősök: az Északkeleti Könyvnyomda tulajdonosai. karján hordja a kis januárt, amely az ő teste, az ő lelke, az ő unokája. Ha végiggondolunk a letűnt esztendőn, bizony szomorúság fog el bennünket, mikor az jut az eszünkbe, hogy ennek az esztendőnek december hónapja fogta karjára emelte karján tartotta a januárt. Hát az 1914-es esztendő első hónapja seri fog megnyugvást hozni. Az s >m lesz jobb, vi- gabb, kedvesebb, az sem lesz enyhébb, mint december — hónapnak az unokája, az is ebből a szomorú családból származott gyermek lesz. N''s. hihetjük el. Nem szabad elhinnünk. Mert ha még ezt is elhinnők, akkor már valóban szomorúan, kétségbeesetten, csüggedten kellene lehajtanunk a fejünket és azt várnunk, hogy — bocsánat az ünnepélyes Szerkesztőség és kiadóhivatal : Szatmárnémeti, Kazinczy-utca 18. szám, (Zárdával szemben). Telefon-szám: 284. alkalomhoz nem illő triviális kitételért — mikor üt bele az isten nyila ebbe a kerek világba. Egy hosszú esztendő utolsó napján letarolt erdőkre, elhervadt reményekre, megritkult embersorokra tekinthetünk vissza az egész világban, de különösen a magunk házatáján. Háború, katonai készenlét, járványok, árvizveszedelem ezek a képek jutnak eszünkbe a szerencsétlen 1913-as évre gondolván. Mintha az utolsó Ítélet napja következett volna el, mintha a letűnt évet a másik tatárjárás évének szánta volna a Gondviselés. Nem tudjuk, valóban olyan sokat bűnöztünk; annyira megromlott-e ennek az országnak a népe és ennek a népnek a lelke, hogy uj Szodoma és Gomorrha sorsa vár reá. Nem tudunk semSápadások. Amikor délelőtt megérkeztem Álomországból (még küzdők s biztatom magam : Fiam aludj, még szorítom le a szememet, még állítom az agyamat, de mégis) kinyitom a szememet — olyan, olyan idegen köröttem minden: a lámpa halott és a roló-résen jövő világosság ébresztgeti az ájult képeket a falon ; és én vagyok a legidegenebb. Gondolni akarok: Jolánra tán és a többi nőre, előveszem a tárcámat, egy képet nézek: valaki nekem adta, hogy ha szomorú vagyok, megnyugtasson. Leejtem a képet s már el is felejtem, köhögök és gyűlölöm a szobámat. Gyűlölöm a szobámat, mely lassan ébredez, a szék árnyéka nyújtózkodik és a díván lomhán fekszik a földön, fáradtan szunnyad, mert most bús ölelésemmel nem háborgatom. Az Íróasztalon fehér papírok vannak szétszórva. Mi is az? Igen. Éjjel valami nagyon * szépet akartam irni és hozzá is fogtam, de, emlékszem, hirtelen sírni kezdtem és már nem tudom, hogy miért. — Jó volna, fiam, felkelni, az agyat megnyugtatni, valamit csinálni, sétálni ... Fölriadtam. — Ki van itt? — kérdeztem, de nem feleltek. Itt vagyok ? — szóltam újra, megreszkettem és a könnyeim kibuggyantak lázas szememből. Itt vagyok? — kérdeztem magamat és kezemmel végigsimogattam az arcomat, mely nedves volt és hideg. — Ki vagyok? — gondolkoztam. A kezem a nyakamra hullt és körölfogta. A szememből könnyek ömlöttek és nem láttam semmit. Nem láttam semmit, mert éjszaka volt, az ágyamon feküdtem az Álomországból jöttem meg, sápadtan, mint egy tikkadt vándor és árokszélen. Nagy tündérkertről álmodtam, aranyés ezüstlevelü fákról és a virágoknak olyao illatuk volt, mint az asszonyoknak. Beléptem a kapuján. Valamelyik fán egy madár kezdett énekelni és én ráismertem, hogy amit énekel, az Mendelssohn. És távolról a párja felelt neki halvány Chopin-étü- dükkel és amikor a koncertnek vége volt, az arany és ezüst levelek összecsengtek és én olyan zajtalanul léptem, mintha csak a lelkem lettem volna. A nap sütött, sugarai olyanok voltak, mint egy szőke leány haja és átlátszó ujjaimmal bele is akartam nyúlni azokba, mint a Jolán hajába tegnap, amikor fehér szobájában kibontotta. Finom, törékeny tündérlányok közé léptem, végigcsókoltak és én megszépültén lerogytam előttük a fűre. Csittit- gattak: egy sirós gyerek lettem, olyan, amilyen igazán sose voltam: finom, törékeny tündérlányok közt megszépül-
