Északkelet, 1911. november (3. évfolyam, 229–253. szám)
1911-11-04 / 231. szám
4. oldal. Szatmárnémeti, 1911. ÉSZAKKELET : Modem rahafesíés: bamtíty Legszebb rahatiszütas Vegyileg száraz utón! 2. ix Ntflyfctoajy Sxécheayjt-u. 43. Atapj; tíÜ¥L a Bánék kukoricaföldje mellett megtalálták halva. A bíró, a jegyző és két esküdt hivatalosan megjelent, hogy fölvegye, mit hagyott hátra a vén koldus. Arról is Csapóné tett jelentést, hogy a Topor fia valahol Sümeg és Szent-Grót között töri a követ az országúton. Akkor hát bizonyos, hogy ennek a ringy-rongy hagyatéknak volna gazdája, csak föl kell keresni és értesíteni. E célból kiküldték a kisbirót. Valahol a poros országúton, ott Szent Grófon túl, abban a lapos völgyben, mely ben a Zala lomha vize is folyik, csakugyan megtalálta a kisbiró Topor Miskát. Sokáig nézegette, mert már nagyon regen nem látta, de miután többen erősítették, hogy ez a Topor, végre rászánta magat, hogy megszólítsa. Tudta a kisbiró, hogy hivatalos dologban jár, azért nem szabad neki elhirtelenkednie a dolgot. — Jó napot adjon Isten, Miska, ha u- gyan te vagy a Topor-gyerek Ukkról. A legény fölnézett. — Én volnék. — Gyere ide a fa alá, egy kis beszédem volna veled. dem volna veled. Leültek egy magános vadgesztenyefa árnyékába s miután előbb komótos las&tyíiágj-l gal (hogy azalatt gondolkodhassanak!) rágyújtottak, a kisbiró megkezdte a tárgyalást. — Tudod-e Miska öcsém, ki vagyok én? * | — Honnan tudnám? Van öt esztendeje,- hogy senkit se láttam a falunkból. — Én vagyok az ukld kisbiró. — Isten éltesse kigyelmedet és tartsa — meg a hivatalában, amig jól esik. — Köszönöm. Aztán meg azt is tudnod, kell, hogy hivatalos járatban vagyok itt. — Most már ezt is tudóm. — De most jön, öcsém, a java. Tudd' meg, hogy te miattad vagyok itt hivatalos járatban. 1 — Én miattam? — Ezt már csodálkozva mondta a legény. — Hát törődik a falu pgy ilyen szegény, ágról szakadt emberével? — A falu bizony nem' igen törődik veled, öcsém, hanem törődik a községi elöljáróság. — Azon is csodálkozom, mert hiszen nem vétettem én senkinek sémit. — Arról nincs is szó, öcsjém, ne félj, mert ez hagyatéki ügy. A legény nagyot nézett, nem értette. — Úgy áll a dolog, hogy meghalt az apád. A legény levette kalapját, keresztet vetett magára s halkan igy szólt: — Adjon az Isten nek I nyugodalmat a másvilágon. — Amen. — morogta utána a kisbiró. Azzal, az apjával elintézvén a dolgát, a Topor-fiu föltette a kalapját s várakozóig nézett a kisbiróra. — Az apád után pedig maradt valami, azt üzeni az elüljéróság, gyere haza és vedd át A Topor gyerek egykedvűen vállat vont — Mit csináljak én azzal a koldushagya tékkal? Talán annyit se ér, mint a mennyit vesztek, ha itt kiállók a munkából. — Nem úgy van az öcsém. Ha csak egy gombostű marad rád az apád után, azt minekünk kötelességünk számon tartani és az örökösnek átadni. Ez a dolog rendje. Mikor aztán átvetted, csinálhatsz vele, amit akarsz, nekünk akkor már semmi közünk hozzá. Ezt akartam neked megmondani, hivatalos járatban. Valami szomszédfaluban delet harangoztak, Topor elővette a tarisznyáját, megki- náita a kisbírót és szó nélkül falatoztak. Ezalatt a fiú még egyszer végiggondolta a dolgot, a minek az az elhatározás lett az eredménye, hogy hazamegy. Be is jelentette rögtön valami felügyelőnél a munkából való kilépését s a kisbiróvai elindultak. Másnap ugyancsak nagyot bámult Ukk község bírája, mikor megjelent előtte egy nagy szál legény s azt mondta, hogy ő az öreg Topor Sándornak, a falu koldusának egyetlen fia, a Miska, s megjött volna a falu hívására. A biró maga ment ki vele a faluvégi koldustanyára megnézni, hogy ugyan mi maradt a gyerekre. A vályogból vert ház, melynek nádtetejét a zöld moha csak szilárdabbá tette, elég jól állotta az idők viharait, el lehetett lakni benne. Volt benne ágy is, kétfiókos sublót, egy pad, kapa, áslö, néhány pipa, korsó, cserépedényekekkel, egy kis szárazkenyér. A ház végéhez volt csapva egy kocsiszín, a szamár és a kordély számára. Azután jött a krumpliföld, napraforgóval. Mikor mindent számbavettek, igy szólt a biró: — Hallod-e, öcsém, legokosabb volna, ha beülnél a házba és átvennéd az öregnek a mesterségét. — Már, hogy koldus legyek? — Az. Minden rendes faluban van pap, jegyző, van biró, törvénybiró, kisbiró, meg1 koldus. A Czikesz, aki még az apád életében szeretett volna második koldus lenni, meghalt. És hiába gondolkozunk, nem tudjuk, hogy kit nevezzünk ki apád helyébe. Hát úgy gondoltuk, legjobb lesz, neked is, meg nekünk is, ha te átveszed ezt a hagyatékot is. Ez igy dukál, fiam. Neked jussod is van hozzá. Ha valakinek az apja koldus, hát a fia is legyen koldus. Ez a rend a községben. A fiú sokáig hallgatott és gondolkozott a halottakon. — De hát én sose koldultam életemben. Mikor elkerültem hazulról, mindjárt bojtár-gyereknek mentem, aztán béres lettem, majd meg kőtörő-munkás az országúton. El tudtam magamat tartani a két kezeM utján, megszoktam a dolgot, azt tartom, ezentúl is meg tudnék élni, meg tudnám keresni a kenyeremet. — Azi gaz, de látod, a munka mégse bizonyos, egyszer van, egyszer meg nincs. A hivatal pedig bizonyos. Látod, igy a falu is meg lenne elégedve és mindenki örülne neki, hogy a vén Topor után a fia vette át a mesterséget, nem pedig valami idegen, a kinek semmi köze sincs hozzá. Jó dolgod lenne, jobb, mint akárkinek, a te helyedben. Gondold meg és ha dűlőre jutottál, gyere be a községházához jelentkezni. Isten áldjon meg! Topor Miska egyedül maradván, végig nézett a koldustanyán s a szegénység iskolájában felnőtt, ide-oda pofozott, nyomorult, gyáva leikébe valami nagy megnyugvás vonult be, az, hogy ime: ez az övé itt, innen nem zavarja k i senki s időtlen időkön keresztül zavartalanul, nem zaklatva, nem kergetve ,nem rugdalva senkitől, lemorzsolhatja napjaiÉt. És Topor Miksa, levetvén sze génységének kopott gúnyáját, fölvete apja koldusságának rongyait és mohó léptekkel elindult a községháza ielé, hogy lekösse magát egész életére koldusnak. A hivatalos rongyok lyukain át szinte kidülledtek acélkarjának és domború mellkasának hatalmos izmai ... A hjrdetésről. A modern kereskedelem kerekének hajtóereje a hirdetés. Az az ember, aki a legtöbbet tudja alkotni a legkevesebb energia fogyasztással, boldogul a leggyorsabban. A hirdetés mindenütt emelte a forgalmat, ahol azt okosan, kellő itélőte- hetséggel alkalmazták, s bebizonyult, hogy a hirdetés feltétlenül szükséges a modern üzlethez — hogy a hirdetés az az erő, melyre a megváltozott ipari és kereskedelmi viszonyoknál fogva szükség van. A jó hirdetés nem egyéb, mint írott argumentum, s nevelési eszköz, s a modem kereskedelem leghatásosabb elárusító eszköze a hirdetés — az írott szó. Felelős szerkesztő: Dr. Veréczy Ernő. Társszerkesztő: Duszik Lajos. Laptulajdonos: Északkeleti Könyvnyomda. Hirdetések jutányos árért vétetnek fél az »Északkelet« kiadóhivatalában Szatmárnémeti Karfnczf -. idea la (Zárdával szembe*,)
