Északkelet, 1911. szeptember (3. évfolyam, 178–202. szám)

1911-09-15 / 189. szám

Szatmárnémeti, 1911.

ÉSZAKKELET

4. oldal

Sehet Segsoiícsóbihass nős férfi- és fiú gyermek s*u*

============ fn„t vásárolni. Szatmár Deák-tér 21. i-----Me

gérkeztek a legújabb férfi, »*05 és gyerraBeSs újdonságok.

kényszeredve. Kiadta nevelőbe, tartásba egy kerülő családba. Itt elejtették a gyermeket. Agyrázkódást kapott.

Hülye, szerencsétlen lett egész életére.

Már suhanc számba ment. De se Írni, se olvasni nem tanult meg. Nem is igen Vö-l rődtek vele, hogy Írástudó vagy egyáltalán elemi műveltségű ember válljék beOöle.

Hanem vált belőle egy tipikus alakja a városnak. Akit nem csak hülyének, de esze- , lösnek is tartottak.

A gyerekek mulatsága volt. Gúny és tré- J fa célpontja. Házról-házra járt rongyos ruhájában és különc sipkájában.

Az öreg bányász háznál nagyon otthon érezte magát. Az ilyen hülye lelkek ösztönüknél fogva megérzik, megismerik a jó lelkeket.

Aranka isoha $e eresztette el éhesen vagy üres kézzel, ünnepe volt, mikor Arankáékra került a sor. Mert Muta Nácinak volt olyan számitó esze, hogy beosztotta magának a házakat a hét, a hónap egyes napjaira.

A következő nap reggelén ez a Muta Náci lélekszakadva szaladt be Arankáékhoz.

Nem birt szóhoz jutni. Csak járt-kelt egy ideig jobbra-balra. Hozzáfogott háromszor is a mondókájához. De még mindig nem tudott szóhoz jutni. Csak lihegett, fjt, mint valami fújtató. Végre rákiáltott az öreg atyus:

— Beszélj hát, mert mindjárt ellátlak egy burgyával.

— Hát-hát az Aranka, a Gyöngyös A- ranka, a szép Aranka ott van az ablakban...

— Mit beszélsz te bolond. Hiszen itthon van Aranka.

— De azért ott van az ablakban. Igen Aranka. A gyöngyös, a szép Aranka, az ablakban. Úgy mosolyog.

— Iöjj már Aranka — boszankodotl atyus a hülye Muta Nácira. Mit beszél a bolond.

Aranka bejött. Muta Náci meg csak isim telte, hogy Aranka, a gyöngyös, a szép A- ranka ott mosolyog az ablakban.

Végre nagy nehezen kisült, hogy Arankának az arcképe ott van a festő ablakában kitéve.

Aranka egészen elkomolyodott. Ezt már még sem várta a festő úrtól. Hiszen ő nem adott erre •oj'kot. ő nem bánt senkit. Miért bántják őt? Miért viszi őt a piacra? A kirakatba. Ez már még sem járja...

— Aztán ha hallaná Aranka, — vigyorgott Muta Náci.

— Mit hallanék? Kérdezte Aranka meglepetve.

— Hogy dicsérik. De szidják is. Hallottam két leányt, hogy szidták. Az én gyögyömet Arankámat.

— Ne többet Náci.

— Az én számat nem lehet befogni, i Amit én hallok, azt hallom. Azt mondották a jányok, asszonyok is mondották, hogy

— Elég. Ne többet Nád.

— Ki kell bökni, mert különben megpukkanok.

— Hát inkább pukkadj meg, vágott közbe az öreg atyus.

— Azt mondották hi-hi-hi, hogy Arán. ka á festőt szereti.

Lángvörös lett a leány, Aztán elsápadt.

Muta Náci nem volt elég muta, hogy ! észre ne vegye a leány fájdalmát.- Ne búsuljon lelkem-gyöngyöm, Arankám, én úgy hátba ütöttem azt az asszonyt, hogy belebődült.

— Ne bánts senkit Náci, intette a leány a muta fiút. Itt van az ebéded, ülj le és edd meg.

Ő pedig lement a kertbe. Virágjai közé. j Úgy szerette a virágokat. Azok nem bántanak senkit, de azok védelmeznek. Virulnak, illatoznak és szeretnek. Az emberek nem sze- j rétik egymást. Tanulhatnának a virágoktól, j Úgy kellett nekie, az ő szivének most ez a j I magány. Ez a szép virágos kert, boldog le-1 i ánykorának legszebb emléke. Lám-lám, igy | szőtte gondolatát — senki se maradhat meg az emberek nyelvétől, fulánkjától menten.—-I Milyen rosszak is az emberek. Szegény leánynak békét nem hagynak. Az úri leányról még gondolni se szabad rosszat, hát még il- Tetlent. Az Isten őrizzen. Az rágalmazás. Azt.; ! a törvény megtorolja. Az müveletlenség. Csak i a szegény leánynak kell tűrni. Némán szót- ! lanul. Hát ez a bányász leány sorsa. Hát j már el se tudják képzel ni. hogy a leány meg- 1 őrizze tisztaságát, egyetlen kincsét, vagyonát,

! amit az uj tűzhelyre visz — ártatlanságát.

Soha se volt ilyen bánatos ez a leány. De fájt lelkének, hogy az utolsó pilanatát,' szép, tiszta leánykorának utolsó napjait igy megkeserítik.

Az eső csendesen permetezni kezdett... Aranka gyönyörűen zengő, ezüst csengésű hangján dalolni kezdett és úgy búcsúzott az ő kedves virágaitól.

És szállt az ezüst hang messze, messze keresztül és fel hegybe, völgybe:

Azt gondoltam eső esik Pedig a szemem könyezik.

Abban a kéknefelejts szemben pedig csak ugyan megrezzent egy könycsepp. Mintha gyémánt darabka csillogott volna benne. Nem

az emberek nyelve fakasztotta. A virágoktól tói búcsúzva. .. búcsúzni akart boldog és szép leánykorától. Az élet legszebb virágos korától is.

IV.

Gyönyörű őszi este volt. A csillagok már sűrűén ellepték a rnég mindig üde kék égboltot. Mosolygásuk, ragyogásuk egy csepet sem áruitták el, hogy a természetet már érinti az október iehellete. Pedig az ősz bús fénye öntötte el a hegyeket, erdőket és mezőt.

Két ur sétált az utcai fasorok alatt. Az egyiket már jól ismerjük. A festő alakja. A másik őszbecsavarodott úri emzber: a bánya- főnök.

Már jó ideje sétálgatnak. Mi azonban csak most vesszük észre őket, miákor halljuk a festőnek ajkáról.

— Elviszik a szép Arankát.

— Jól mondja, igazán szép Aranka.

— Ugy-e tanácsos ur? Ezt a leányt a gráciák kedvelik. Isten két kézzel szórta, pazarolta rá áldásait.

A tanácsos ur elmosolyodott hamvas ba jusza felett édesden:

— De festő barátom, már régben veszem észmre, hogy nagyon érdeklődik Aranka iránt.

— Nem tagadom, felelte a festő nyűgöd tan. Viharos múltak ideje után jöttem ide szülő városomba. Már alig ismertem valakit. A temetőbe kellett piennem, hogy ismerősökre

j akadjak. Bejártam Európa legnagyobb városait és megfordultam a szalonok bóditó levegőjében és káprázatos fényében. Láttam világhírű szépségeket, volt módomban vi- j szonyt-viszony után szőni — és e kéjgázban undor fogott el az élet iránt. Hazugság minden itt e müveit világban. Hazugság a szépség, mert festve van. Hazugság a szerelem, mert a csalódás mérge van kelyhében. Hazugság az ambíció, mert csalódásba kerget. így jöttem haza, ilyen érzelmekkel. És itt egyszerre egy szebb, job, nyugodtab jövő álma suhant át a lelkemen, Gyermek korom óta ismerem itt a tavaszi, nyári, őszi és téli erdőt. A csöndes, a viharral vert erdőnek minden hangját, beszédét, visszhangját és suttogását.

Folytatjuk.

Felelős szerkesztő: Dr. Veréczy Ernő. Társszerkesztő: Duszik Lajos. Laptulajdonos: Északkeleti Könyvnyomda.