Északkelet, 1911. július (3. évfolyam, 127–152. szám)
1911-07-30 / 152. szám
Szatmárnémeti, 1911. ÉSZAKKELET 5, oldal. MentőszeM# is Utam, Herez Sándor orvosi műkötszertárában S£sa/fciná»r, A kocsisnak szintén rosszul esett ezt ^hallani; zsörtölődni kezdett: —- Hát kár is volt ilyen napon eljönni hazulról. Fölszentelik az uj templomot, mi 'meg nem leszünk otthon. Megver bennünket <a jó Isten. Tóth István megvakarta a fejét. — Én is sajnálom, András, de akkor elszalasztottuk volna ezt a jó üzletet. Ilyen olcsón még nem jutottam házhoz, mint éppen ma. A kocsis nagyo usokfélét gondolt, de nem szólhatott. Ilyenféléket gondolt: — Hej, te csúf uzsorás, ehhez a házhoz, sem tisztességes utón jutottál! Nem átall a (jonosz vasárnap, templomszenteléskor olyan házat ötöd-áron megvenni, melyből kiűzik a lakót, a ki tartozik neki. De meg is veri érte a jó Isten. >. — Te, András, ugy-e már nem harangoznak? A kocsis erősen fülelt. — Már nem, ténsuram! — Akkor hát lépésben menjünk, kíméljük a lovat. Úgyis elkéstünk. És a sovány lovak csendesen lépkedtek a messze látszé torony irányában. Fölséges vasárnap reggelre virradt anag falu jámbor lakossága, s most nagy ünnep- -re készül. Hatalmas uj templomát akarja föl- szentelrii, mellyet közadakozásból épített Isten dicsőségére. Junius utolsó vasárnapja volt. Az előző szombaton vihar dúlt, óriás zápor ömlött s felüditette a természetet. Csodás, szép nyári reggel köszöntötte Istennek uj hajlékát. A föld fölszikkadt, fa, fü, virág üdén, az égi harmatban bőven meg-' fürödve állt a lángoló nap melegében, ünnepi fény áradt a falura, ünnep volt a szivekben. Elütötte a tizet. A templom a falu egyik végén, kissé emelkedett helyen állott. Piros cserepén remegett a tüzes levegő, fényes bádog-tornya vakító sugarakat szórt a messzeségbe. Mind a három harangja zúgott s a nép özönével tódult be a templom három ajtaján., Majd jött a püspök hat esperes, számos lelkész, tanitó és sok világi ur kíséretében, 'Áhitatos, komoly arccal, alázatosan levett kalappal léptek a tágas templom hatalmas falai közé, melynek hajójában több ezer ember szorongott. Mig egy másik ezer kimaradt a .szent hajlékból s hajadonfővel állott a tűző napon. Az orgona zúgott, a rengeteg virágga- jand nehéz illatot ontott a forró levegőben! Főlharsant a reformátusok hatalmas éneke: »Te benned bíztunk eleitől fogva, Uram, téged tartottunk hajlékunknak Utána egyik esperes mondott megható imát. Most minden szem a tölgyfából faragott díszes szószék felé fordult. Csend lett a templomban, — hallatszott a püspök lépteinek zaja, amint lassan ment föl a lépcsőn. Ott fönn megáll. Széles vállát bő fekete palást takarja, domború mellén megfeszül a papi ruha. Ahitatos arccal mondja el az Úri imát, s olvassa föl az alapigéket :A »...tekints a te szolgád imádságára és könyörgésére, óh Uram, én Istenem, hogy meghalljad a dicséretet és az imádságot, a mellyel a te szolgád könyörög előtted a mai napon: hogy a te •Szemeid e házra nézzenek éjjel és nappal, e helyre, a mely felől ezt mondottad: Ott ié- szen az én nevem!« i Szent borzongás fogja el az egész gyülekezetét. Minden szem a katedrára szege- ződik, az arcok sápadt várakozással telve fordulnak a püspök felé. A fölmagasztosult- ság nagy érzése ül a lelkeken: mindenki mélyen érzi a pillanat nagyszerűségét. Feledve most minden másMolog: ügy fiz apró gondok mint az élet súlyos terhei. Mély csendben telik el néhány pillanat. A püspök előre hajlik, két kezijt a katedrának ezüstrojtos, biborbársonnyal bevont szélére nyugtatja. Erős nézésű szemét végig jártat ja a fölindulástól halvány arcokon, azután mély zengésű hangon, csöndésen megszólal: — Áldott légyen az erős Isten szent neve, hogy ezt a napot ránAk virrasztótta! Magasztos ez a pillanat és az egyház életében feledhetetlen. Remegő szívvel óhajtott, régi vágya teljesül ennek a buzgó gyülekezetnek a mai napon: — fölszenteli uj hajlékát, melyet a Mindenható dicsőségére emelt! — Évtizedeken keresztül gyűjtögetett a hívek serege, hogy régi, omladozó temploma helyett magához méltót építhessen. A gazdag odaadta forintjait, a szegény filléreit; erős és gyönge, ifjú és öreg fáradozott, dolgozott, mig a szivek titkos óhajtása testet nem ölhetett ! A püspök arca kipirult, szeme ragyogott, hangja szárnyat öltött, emelkedett, zugottv zengett, megtöltötte a nag ytemplom minden zugát s az emberi szivek redőit. — Most végre itt áll a templom 1 Méltó- ságos tornya ég felé tör, harangjainak szava az Ur szent zsámolyáig ér! — Most végre áll a templom! Hatalmas falait az Ur erős keze őrzi; szilárd pillérei, megingathatatlan oszlopai őrtjá llnak mellettünk; mennyezete védőén ,fá Idóan terjed fejünk fölött. A püspök szava harsogott: — Szeretett testvéreim az Ur KrisztusM bán! Mindenütt biztosságban vagyunk, ha Istenünk, Atyánk őriz bennünket, de legna- gyobgb biztosságbani tt vagyunk az ő meg-, szentelt hajlékában ... A püspök fölemelte jobb karját s tovább akart szólani... / Ebben a szempillantásban valami leírhatatlan, elképzelhetetlen, megfoghatatlan érzés dermesztette meg a sziveket. Mintha a talaj fölemelkedett volna 1... A padok tölgyfa-talpai nagyot roppantak, a templom ajtai, ablakai erős csattogással kivágódtak az emberi JEül által még soha nem hallott suhogó, süvöltő szél rohant át a templomon. Az emberek kővé meredt arccal, megüvegesedett szemekkel, szóval ki nem is fejezhető iszonylattal tekintettek föl, s ime! a — mennyezet megnyílt, s halálra rémült szemük egy pillanat századrészéig láthatta a mosolygó, kék eget. A szószék dűlni kezdett, s a püspök óriás Ívben, kiterjesztett karral zuhant (az urasztala fölé. Óriás recsegés, ropogás, — a föld méhéből rémi tő moraj, mint százezer mennydörgés hallatszott A falak repedeztek, az oszlopok derékban törtek, s a másik pillanatban összeomlott az egész tem- iplom. Rettentő porfelhő rohant az égnek, jegy percre halálos csend, azután rémitő ordi- .tás, jajgatás... Embercsontok mozognak a faldarabok, gerendák között. A tömeg szerte fut.... Romokban hever a gyönyörű templom 1 A földrengés leontotta s alátemetett ezer lelket. A lezuhanó torony a kívül állók között sújtott agyon sokat. A falunak ez a része összedült. Itt-ott lángnyelvek csapnak elő és sürü, fehér füst íiyomul ki a romok közül. A süvöltő, suhogó, forró légáramlat még percekig rémitgeti az életben maradottakat, magávl raagadja a port és a füstöt, Aztág (elcsendesül a szél s az ég visszanyeri rendes ábrázatát. A nap újra ragyogva süt, az ég kéken mosolyog; a kalász sárgállik a mezőkön s a pacsirták hálaadó éneke erővel zeng a mezők fölött... Kis idő múlva Tóth István kocsija is megérkezett. Az uzsorás a falu másik végén lakott, s igy háza nem dúlt össze. Falai megrepedtek ugyan itt-ot, de nagyobb baja nem történt. Az uzsorás halálsápadt arccal tántorgott 'az utcán a rombadőlt rész felé s mikor meglátta a díszes templom helyén az éktelen rom halmazt, szemét az égre emelte, ujjait imára kulcsolta s remegő ajakkal rebegte: , — Aldottl egyen a te szent neved Uram, hogy elkéstem, mert a templom engem is. agyonsujtott volna! A faluvég akkor már lánggal égett.
